Feszülnek az öklök az új forradalomra

Dühös tömeg gyülekezik egy kivetítő körül. A képernyőn katonák verik a földön fekvő tüntetőket, tetőkről lőnek rájuk, lerohanják őket és felgyújtják a sátraikat. Vérző sebesültek kiabálnak a kamera felé. A felvételek mind az elmúlt hónapokban készültek Kairóban. A feszültség érezhetően egyre nő, az emberek eleinte csendesen nézik, aztán a legdurvább jeleneteknél fel-felmorajlanak, végül a zúgolódás ütemes skandálássá áll össze. A legfelsőbb katonai tanács (SCAF) távozását követelik.

A kivetítőt aztán leszerelik, felsorakoznak egy molinó mögé. Egy Tahrír téren meghalt tüntető, Ahmed Manszúr házához mennek, zengenek tőlük az utcák. Az erkélyeken és tetőkön megjelennek a lakók, üdvözlik és buzdítják őket. Semmi erőszak, nem esik baja senkinek, de a düh izzik a levegőben. A jelenet Kairó belvárosától, a Tahrír tértől több órányira, az Október 6.-nak nevezett külvárosban játszódik.

Házhoz jött a forradalom

Az egyiptomi forradalom egy évvel ezelőtt fontos győzelmet ért el, de ebből a megmozdulásból is látszik, akik addig harcoltak, azoknak ugyanolyan okuk van ma is folytatni ezt a harcot. Ez a harc pedig már messze nem csak a korábbi legfontosabb helyszínen, a Tahrír téren zajlik. A forradalom házhoz jött.

2011 februárjában 18 napos tüntetéssorozat végén Hoszni Mubarak harminc év után megbukott. A forradalmi hullám nem innen, hanem Tunéziából indult, mégis Egyiptom miatt söpört végig aztán az egész térségen. A tunéziai események fontosak volt ugyan, de mégiscsak egy periférikus államban történtek. Amikor viszont az arab világ vezető államában, a  nyolcvanmilliós Egyiptomban buktatták meg az Egyesült Államok fontos szövetségesét, világossá vált, tényleg bármi lehetséges. Azóta megbukott Líbiában Kadhafi, Jemenben Száleh, Szíriában pedig Aszad csak egészen brutális terrorral tud hatalmon maradni.

Amikor bejelentették Mubarak lemondását, az összes helyszínen lévő tudósító eksztázisról írt. A világ legnagyobb házibulija kezdődött akkor a Tahrír téren, írták. Pedig Mubarak bukása egyben azt is jelentette, hogy az irányítás a SCAF kezébe került. A tüntetők akkor üdvözölték a katonákat, a hadsereg és a nép egységéről énekeltek. És voltak ugyan, akiknek már akkor is gyanús volt, hogy ez így egyáltalán nem az a győzelem, amiért harcoltak, a legtöbben nem erre gondoltak akkor. “Én is csak az örömöt éreztem azért, hogy sikerült. Nem volt bennem rossz érzés” - mondja az Indexnek a Nobel-békedíjre is jelölt aktivista, Ezraa Abdel Fattah, aki 2008 óta szervezett tiltakozó megmozdulásokat.

Semmi sem változott

A kiábrándulás aztán nagyon gyorsan jött. Lehet, hogy aznap tényleg ott volt a világ legnagyobb házibulija, de másnapra már megjelent a hadsereg és mindenkit kisöpörtek a térről, néhány nappal később pedig már vissza is állt a szigorú rend. Addigra viszont már az egyiptomi fiatalok bátorságáért lelkesedő világsajtó a többi országban éledező ellenállással volt elfoglalva.

Egy évvel később a tanulságot is le lehet vonni. “A forradalom semmit sem változtatott meg” - mondja Fattah, és ezzel a véleménnyel egyáltalán nincs egyedül. Sőt, a SCAF, ami elvileg csak addig van hatalmon, amíg át nem adja azt a civil vezetésnek, ez azonban egyelőre bizonytalan, valójában még brutálisabb a tüntetőkkel szemben. Gumibotok, könnygáz és tevés roham helyett most már éles lőszert és ideggázt használnak.

Októberben az állami tévé épületénél tüntettek keresztények egy templom lerombolása miatt. A katonai vezetés a “polgárok segítségét kérte a zavargók ellen”, és felfegyverzett bűnözők segítettek is: az eredmény 28 halott. Novemberben azért tüntettek a Tahrír téren, mert a hadsereg bejelentette, erőteljes beleszólást akart az ország készülő új alkotmányába. Több napon át tartó utcai harcok kezdődtek, 42 halálos áldozattal. Egy decemberi tüntetésen készült felvétel pedig, amelyen egy tüntető lányt félig levetkőztetek a földön és botokkal vernek, miközben egy földön fekvő társán ugrálnak, az egész világot bejárta. Van olyan tüntető is, akinek egyik szemét a Mubarak elleni, a másik szemét pedig a katonai vezetés elleni tüntetésen lőtték ki.

Betonfalak az utcákon

Kairó belvárosa ma bár nyugodt, tele van az összecsapások nyomaival. A Tahrír tér melletti Mohamed Mahmúd utcában és a környező sarkokon betonkockákból álló falakat emeltek a katonák. Az épületeken golyó- és égésnyomok, az állami tévé központját szögesdrót veszi körbe. Aki késő este autózik a városban, arra számíthat, hogy blokkokon, ellenőrzési pontokon kell áthaladnia, ahol nem csak az iratokat ellenőrzik, de azt is látják, volt-e ügye a hatóságokkal az utóbbi időben. A hatóságokkal pedig elég sok embernek volt ügye.

Az utcákra épített falakat azért birtokba vették a kairóiak. Egy átlagos hétköznapon gyerekek másznak fel és játszanak rajtuk, a graffitik pedig egyértelműen jelzik, merre fordult a düh. A betonkockákat mindenhol a SCAF-et gyalázó firkák borítják. A második legjellemzőbb motívum a levegőbe emelt ököl, az ellenállás szimbóluma.

A Tahrír téren eközben néhány szakadt sátor áll, emberek vitatkoznak kisebb-nagyobb csoportokban. Aki emlékszik a 2006 őszi Kossuth térre, nagyjából el tudja képzelni a hangulatot. Azért van egy fontos különbség: a parlamentnél nem voltak teaárus-bandák, akik rendszeresen összeverekednek egymással husángokkal a kezükben.

Ez már nem az ő terük

“Amit itt láttok, annak már semmi köze a forradalomhoz” - mondja az Indexnek Rania Szeddik, egy kairói fiatal, aki márciusban Budapesten mesélt nekünk Tahrír téri élményeiről, azóta pedig visszatért Kairóba. A hozzá hasonló tüntetők nagyjából mind egyetértenek, hogy a tér már nem az övék, azokat pedig, akik még most is ott vannak, nagy részben a kormány küldte, hogy rossz hírét keltsék az ellenállóknak. “Nézz körbe, mindenhol kosz van, kábítószerek, verekedések, ez csak arra jó, hogy a kairóiak elforduljanak a tüntetőktől. Abban a tizennyolc napban semmi ilyesmi nem volt itt” - mondja, miközben éppen a földre kerül az egyik teaárus egy verekedésben. Sokan ezért úgy döntöttek, elhagyják a teret, és új taktikát választanak.

Két metrómegállóval arrébb a Tér nevű csoport tagjai tanácskoznak egy szinte üres lakásban, amit a szervezetnek bérelnek. Aktivisták, NGO-k tagjai és lelkes tüntetők tartoznak ide, a hangulat pedig éppen olyan, mint a világ bármely részén hasonló ellenzéki csoport gyűlésén. Félig baráti összejövetel, félig komoly megbeszélés.

Negyedről negyedre

“A média erősebb kontroll alatt van, mint Mubarak alatt, a tüntetésekről alig van szó, vagy ha igen, akkor is csak a bűnözés miatt” - mondja Rania bátyja, Ahmed. A Mohamed Mahmúd utcai vérengzés után például a hadsereg azt közölte, ők nem lőttek senkire, az áldozatokért pedig a tüntetőket terheli a felelősség. Az emberek nagy része már inkább nyugalmat akar, mint újabb felfordulást, ebben pedig kétségtelenül segít a vezetésnek, ha a tüntetőkről vagy semmit, vagy csak rosszakat hallanak. A Tér szervezet tagjai és mások ezért elkezdtek negyedről negyedre járni Kairóban és kisebb helyi demonstrációkat tartani. Addig akarják folytatni, amíg a SCAF át nem adja a hatalmat.

Így jutottunk el az Október 6-a városrészben tartott megmozdulásra, de szinte minden napra jut hasonló akció. Egy másik estén a Kairói Egyetem legnagyobb kollégiuma előtt haladunk el a SCAF távozását követelő menettel. A kollégium ablakaiban eleinte csak néhány diák jelenik meg, aztán egyre többen, a tetőkön és az udvarokon is, végül együtt zeng a kollégium az utcával. 
Miért nem csapnak le ezekre a megmozdulásokra a hatóságok, kérdezzük a tüntetőket. “Nem foglalkoznak már ezzel. A rendőröktől már senki sem fél” - mondja Ahmed. A forradalom előtt épp a rendőrség brutalitása volt a leginkább hírhedt, azóta viszont lényegesen csökkent a tekintélyük. A katonai rendőrség már más kérdés, ők viszont a kisebb akciókkal nem foglalkoznak. Ők csak a nagyobb megmozdulások érdeklik, amikor viszont lecsapnak, akkor nem kímélnek senkit..“Sokan csalódottak azért, mert egy évvel a forradalom után azok a katonák lövik le a tüntetőket, akik segítettek Mubarak ellen. De a csalódásnál még mindig sokkal erősebb érzés, hogy visszanyertük a méltóságunkat. Megmutattuk, hogy nem lehet bármit megtenni velünk, ezért kell folytatni a forradalmat” - mondja Rania.

Jön az évforduló

A várost végigjáró kampánynak ugyanis ez a fő célja, az ellenállás folytatása. Január 25-én lesz a forradalom kezdetének első évfordulója, amire a tüntetők óriás demonstrációval készülnek. Nem ünnepség lesz ez, mert nincs mit ünnepelniük.

Máshogy látja ezt a SCAF, akik közben hatalmas állami ünnepséget terveznek arra a napra. Az egyiptomi újságokban arról lehetett olvasni, repülőkről fognak majd ajándékokat dobni az embereknek. A tüntetők körében született már néhány vicc arról, mi lesz ez az ajándék.
Egyszerre lesznek az utcán azok, akik a forradalom folytatását akarják, és azok is, akik a győzelmet ünneplik. Nem kell nagy merészség azt jósolni, nagyon fontos nap lesz január 25. Egyiptomban.

Ezraa Abdel Fattah szerint attól nem kell igazán félni, hogy a katonákkal összecsapnának a tüntetők, ők maguk pedig nem akarnak erőszakot. Az viszont már könnyebben elképzelhető, hogy a tüntetők közé beépülő ügynökök akarnak balhét csinálni. Ez sokkal inkább alkalmas lenne arra is, hogy a közvéleményt a tüntetők ellen hangolják.

Nem félnek

“Nem a katonákkal van a baj, hanem csak a vezetéssel” - mondja Fattah. Maguk a katonák egyáltalán nem népszerűtlenek Egyiptomban. A Mubarak-rendszer elnyomásában nem vettek részt, politikai befolyásuk sem igazán volt akkor, sosem fordult ellenük a gyűlölet. A hadsereg fontos pozíciókat szerzett a gazdaságban, így ők is leginkább a stabilitásban érdekeltek. Mubarak bukása óta viszont a felső vezetés azért megérezte a politikai hatalom ízét is, amitől évtizedeken át távol voltak.

Bár lenne okuk félni a hadseregtől, egyetlen olyan fiatallal sem beszéltünk, aki azt mondta volna, fél. A félelem fala áttört egy évvel ezelőtt, és ez már akkor is így marad, ha most élesebbek a fegyverek. A tüntetők kedélyesen mutogatják sebhelyeiket és a golyónyomokat a testükön, úgy tűnik, elfogadták, hogy ez benne van a pakliban.

Még ha a tüntetők úgy is érzik, nem javult a helyzet, közben valami azért mégis változott, elindultak a választások, érdekes fejleményekkel. Arról, hogy mit kezd az egyiptomi Fidesz az egyiptomi Jobbikkal, a következő részben számolunk be.