Betiltották az államadósságot Európában

Péntek délelőtt Brüsszelben huszonöt ország vezetője aláírt egy huszonöt oldalas szerződést, ami lényegében megtiltja, hogy országaik többet költsenek, mint amennyi bevételük van. Tavaly egyetlen ország volt közülük, amelyik ezt teljesítette, és annak pont nem is kötelező betartania a szerződést. (Svédországnak volt több bevétele mint amennyit költött, de ott nem használnak eurót, márpedig a szerződést számon kérni csak az eurót használókon lehet.) Vagyis a szerződés betartatása nem megy majd egyik napról a másikra. Főleg, hogy a megállapodást még minden ország parlamentjének ratifikálnia is kell.

Megint egy megállapodás a szigorról

A fiskális uniónak is nevezett (hivatalos címe: Szerződés a gazdasági és monetáris unióbeli stabilitásról, koordinációról és kormányzásról) paktum leginkább egy újabb eleme annak a sorozatnak, amit lassan két éve gyártanak folyamatosan az EU-s tagállamok, okulva a mostani válságból. A hatos csomagnak nevezett uniós megállapodás (ami szintén csak az eurózónára vonatkozik), az európai szemeszter (ami mindenkire vonatkozik), vagy az európaktum (amit Magyarország nem írt alá) és a mostani megállapodás között van egy csomó átfedés. A cél mindegyik esetben ugyanaz: a közös pénzt használók egyre több tekintetben hangolják össze gazdaságpolitikájukat, hogy ne fordulhasson elő megint, hogy egyes országok kezelhetetlen adóssága az egész eurózónát megrengesse. Az összehangolás lányege pedig az, hogy takarékosságra kényszerítsék egymást.

Az egymással keresztbe-kasul fonódó, különböző jellegű jogi megoldások sorozatának két fontos oka van: egyrészt, hogy a piacok folyamatosan jelzéseket kapjanak, az európai országok mindent megtesznek, hogy többé ne adósodjanak el. A másik, hogy annyi hivatkozási alap és szankció gyűljön össze, amely végül tényleg kordában tartja az egyes országokat.

Utóbbi érv talán furcsának tűnhet, hiszen elvben elég lenne egyszer jól szabályozni a kérdést, és nem állandóan toldozgatni-foltozgatni a rendszert. Csakhogy az EU egyáltalán nem olyan egyszerű létesítmény, ahol könnyen meg lehet mondani a tagállamoknak, hogy most ezt vagy azt kell tenniük.

Az uniónak például volt eddig is, a válság előtt is szabálya arról, hogy az egyes tagállamok nem adósodhatnak el, ez volt a stabilitási és növekedési paktum, aminek alapján most éppen büntetni tervezik Magyarországot. Csakhogy a rendszer nem működött, sokáig szinte mindenki megsértette, következmények nélkül. A 2000-es évek közepén pont az a Németország és Franciaország vizezte fel a szankcionálási lehetőségeket, amelyek most leginkább küzdöttek a pénteken aláírt fiskális unióért. A folyamatos szigor felé tolódást jól jelzi, hogy alig egy éve, a magyar elnökség alatt még éppen a németek és a franciák elleneztek olyan szabályokat, amelyekhez most már ők ragaszkodnak leginkább.

Csak amíg a takaró ér

A mostani szerződés egyik legfontosabb újdonsága, a 3. cikk 1/a pontja: „a szerződő fél államháztartási egyenlegének egyensúlyban kell lennie vagy többletet kell mutatnia”. Ez az a mondat, amelyik megtiltja, hogy az EU tagállamai többet költsenek, mint amennyi bevételük van.

Nagyon komoly szemléletbeli változás és gazdaságpolitikai elköteleződés ez, mert a világ legtöbb országa ma úgy működik, hogy általában többet költenek, mint amennyit beszednek, és a különbséget hitelből finanszírozzák. Vannak nagy különbségek az így keletkezett eladósodottságban, de nullszaldós vagy éppen többletbevételt elérő ország alig van a világon. A mutatvány az elmúlt tíz évben jellemzően Skandináviában, a Perzsa-Öböl térségében illetve Kínában sikerült. Sok helyen nem is törekednek rá, hiszen a túlköltekezés egy növekvő gazdaságban nem kell, hogy különösebb gondot jelentsen.

A fiskális unióról szóló szerződés később annyiban pontosít, hogy fél százalékos hiány (GDP-hez képest) még elnézhető, sőt, ahol az államadósság a GDP 60 százaléka alatt van, ott 1 százalékig is el lehet szaladni. De ez azért így is nagyon kemény szigor. Most még három százalék a megengedett határ (amit szintén alig van EU-s ország, amelyik betart). Ráadásul az új paktum külön rendelkezik arról, hogy az egyszeri bevételek nem számítanak. Vagyis az olyan bevételeket, mint amilyen a magyarországi különadók vagy nyugdíjpénztári államosítás voltak, nem lehet beszámítani. (Ezt egyébként most sem lehetne, ezért beszélt az Európai Bizottság trükkökről a tavalyi magyar költségvetés kapcsán.)

Alkotmányba vele

Az eladósodás tiltását azzal erősíti a paktum, hogy kötelezi a tagállamokat: illesszék saját jogrendjükbe, lehetőleg az alkotmányukba, hogy eladósodni tilos. Ezt egyébként már a tavalyi európaktum is előírta, és hogy jelezzük az EU-s világ bonyolultságát, a szabály belekerült az új magyar alkotmányba, holott Magyarország a tavalyi paktumot nem írta alá.

A szabály azért fontos, mert ezzel részben lekerülhet az európai intézményekről a teher, hogy büntessék a tagállamokat. Hiszen ha az otthoni alkotmány is előírja a takarékosságot, akkor már helyben alkotmánysértést követnek el azok a parlamentek, amelyek túl vastagon írt költségvetéseket fogadnak el.

A paktum azt is kimondja, hogy azt az országot, ahol nincs, vagy nem elég erős a helyi törvény az eladósodás tiltásáról, azt fel lehet jelenteni az Európai Bíróságon. És ha a bíróság elmarasztalja az adott országot, akkor a GDP 0,1 százaléka lesz a büntetés. Megintcsak az EU bonyolultságát mutatja, hogy mintaszöveget viszont nem tartalmaz a szerződés, vagyis lesz még alkalom jogértelmezési vitákra a feltétel teljesítéséről.

(Van egy elmélet, ami szerint az egészet úgy lehetne a legegyszerűbben megoldani, ha mindenütt az lenne a törvény, hogy az a képviselő, aki olyan költségvetést szavazott meg, amit csak eladósodás árán lehetett teljesíteni, az soha többet nem indulhat választásokon. Ilyen törvény a  világon sehol sincs, de kétségtelen, hogy az ötlet leegyszerűsítene egy csomó mindent. A javaslat egyébként az USA-ból származik.)

Nincs latolgatás

Az új paktum kimondja, hogy a félszázalékos határt nem tartóknak számonkérhető ajánlásokat adhat a bizottság és a tanács, a túlzott deficiteljárás alatt állók pedig különösen rövid pórázon lesznek. Akire büntetés vár, mert nem teljesíti az előírt adósságcsökkentést, az szinte automatikusan fizethet: csak a tagállamok minősített többsége blokkolhatja a büntetéseket, egyébként azok automatikusan hatályba lépnek. Ez az elv már korábban is megjelent az EU-ban, most megerősítették.

Évi egyhuszados szabály

Ahol a GDP 60 százalékát meghaladja az államadósság, ott évente legalább huszadával kell ezt csökkenteni. Ezzel egy új, világosan számonkérhető szám is bekerült a rendszerbe.

Nincs csak úgy hitel

Nem elég, hogy nem lehet eladósodni, a kormányok legfontosabb pénzfelvételi eszköze, az állampapírok kibocsátása is szigorúan lesz fogva. „A szerződő felek előzetesen bejelentik az Európai Unió Tanácsának és az Európai Bizottságnak állampapír-kibocsátási terveiket” – szól a paktum egyik cikkelye, és ugyan itt nincs vétójoga az EU-nak, azért ez erős korlátozása az egyes tagállamoknak.

Egyébként is mindent meg kell beszélni: „a szerződő felek biztosítják az általuk bevezetni tervezett minden jelentős gazdaságpolitikai reform előzetes megvitatását, illetve adott esetben azokat koordinálják egymás között” – mondja ki a 11. cikk.

EU 2

A szerződés intézményesíti az eurózóna tagállamainak saját csúcsáit, évente minimum két ilyen találkozót ír elő. Eddig is voltak ilyen minicsúcsok, azonban ezeknek nem volt hivatalos kerete. A zónán kívüliek a szerződésnek ezt a részét erősen nehezményezték, hiszen ezzel egy élcsapat, egy szűkebb klub jön létre az Európai Tanácsban.

Ráadásul a fiskális paktum nem EU-s szerződés, hanem kormányközi, hiszen nem csatlakozott hozzá minden tagállam. És így az a sajátos helyzet alakulhatott ki, hogy egy EU-s jogon kívüli szerződés rendelkezik egy EU-s tagállamokat érintő új intézmény beindításáról. Nem ez az egyetlen jogi bizonytalanság az egész szerződés körül, de itt a legegyszerűbb átlátni, hogy miért tekintik a szkeptikusok fából vaskarikának az egészet.

És persze nem volna az EU az ami, ha nem volna itt is egy kis kivétel: az eurózónás csúcsra a zónán kívüli miniszterelnökök is elmehetnek, ha olyan ügyekről van szó, ami az ő országuk sorsát is befolyásolja. Azonban mi nem befolyásolja egész Európát? Főleg, ha Dánián és Nagy-Britannián kívül minden EU-tag aláírta, hogy amint csak képes lesz rá, bevezeti az eurót.

Most örülnek, aztán majd aggódnak

A szerződés aláírása után Herman Van Rompuy tanácsi elnök így bíztatta az aláírókat:

„A mai aláírás után eljött az ideje a ratifikációknak. Most meg kell győznötök a parlamenteteket és a szavazóitokat, hogy ez a szerződés egy fontos lépés, hogy az eurót újra, hosszú távra biztonságos vizekre vigyük. Meg vagyok győződve róla, hogy ez sikerülni fog mindannyiótoknak. A szerződés rövid és határozott. Az előnyei világosak, és mindenekelőtt ti mind tehetséges politikusok vagytok, hiszen különben nem volnátok itt. Leheljünk hát életet ebbe a gyermekbe!”

Rompuy optimizmusát azonban árnyalhatják a következő hónapok. Eleve két ország kimaradt, Nagy-Britannia és Csehország nem írták alá. Írországban népszavazásra bocsátják a szerződést. Az áprilisi francia elnökválasztás szocialista jelöltje pedig előre szólt, hogy ha nyer, ezt a szerződést ő nem ratifikálja. Ugyanakkor már az is elég, ha a 17 eurót használó ország közül 12 aláírja, akkor már a szerződők egymás között érvényesnek tekintik a megállapodást. A háridő 2013 január elseje.

Az eurózónán kívüli aláírókon – így Magyarországon is – csak az euró bevezetésétől lehet majd számonkérni a szerződésben foglaltakat.

A paktumot leginkább erőltető Angela Merkel német kancellár pedig ezt mondta:

„Azt hiszem, hogy ez egy mérföldkő az Európai Unió történelmében. Először kötelezzük el magunkat a stabilitási és növekedési paktumban foglaltak mellett. Elkötelezzük magunkat a paktum kiterjesztésére azzal, hogy megbízzuk az Európai Bíróságot, hogy ellenőrizze, hogy az eladósodás tiltása mindenütt megfelelő-e. Azt hiszem, hogy ez erős jele annak, hogy tanultunk a válságból, megértettük a jelzéseket, és most letettük a politikailag egységes Európa alapjait.”

Az utóbbi mondat egyértelműen utal arra, hogy az EU a közös gazdasági kormányzás folyamatos erősítésével a föderáció irányába tesz olyan gyors lépéseket, amelyeknél gyengébb elköteleződésekre is évtizedekre volt korábban szükség.