Gerzson
-3 °C
9 °C
Index - In English In English Eng

Menekülés Asszad katonái elől

Tudósítónk nagy bajba kerül Szíriában, amikor kocsija az éjszaka közepén elakad a senkiföldjén, pont a kormánycsapatok géppuskaállása előtt. Csodával határos megmenekülés a Free Syrian Armyval.

Nem kellett volna elindulni a sötétben.

Már akkor tudtam, hogy baj lesz, amikor az autó először elakadt a földúton, nem messze attól a résztől, ahol a hadsereg ellenőrzőpontja állt. Akkor még könnyen továbbevickéltünk, de ahogy egyre sötétebb lett, és az orvlövészek miatt nem lehetett bekapcsolni a lámpákat, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy hiba volt erőltetni az indulást.

FSA-felkelők a Bab al szalami határátkelőnél
FSA-felkelők a Bab al szalami határátkelőnél
Fotó: Umit Bektas / Reuters

Az észak-szíriai Anadanba, a felkelők által ellenőrzött, de a kormányerők által körbevett faluba aznap délután érkeztünk meg, én meg egy fotós az AFP hírügynökségtől. Már a bejutás is pokoli volt. Két nap szervezésbe telt, és hogy elkerüljük az ellenőrzőpontokat, három különböző csoport vitt be, kézről kézre, kocsiról motorbiciklire adtak. Az utolsó néhány száz méteres szakaszon a motoros vagy százzal verette fel a domboldalon, mert az út egy orvlövész előtt feküdt. Húzd be a nyakad, mondta, és ráfeküdt a gázra.

A kis település csúnyán meg volt bombázva. Rakéta- és gránátnyomok mindenütt, a lakóházakon, a mecseteken, az út közepén. Furcsa szögben álló villanypóznák, leszakadt vezetékek, a romok közt kószáló macskák, meg szemét mindenütt, a háború tipikus jelei. Mindenki elmenekült, kivéve a kis csoport FSA-felkelőt (Free Syrian Army), akik már hetek óta tartották a falut, ágyúzás és helikoptertámadások közepette, a kormányerők páncélosaival szemben. A település szélén kiégett lánctalpasok roncsai jelezték, hogy hiába a gépesített túlerő.

Az autó rögtön elakadt

Csak pár órát voltunk ott, és eleget láttunk. Nem akartam ott tölteni az éjszakát, mert az ágyúzás olyankor a legrosszabb. A felkelőket az egész nem érdekelte, kint teázgattak a főtér kellős közepén – nekik mindegy volt már, régen nem éreztek félelmet, végtelen hittel töltötték el őket saját sikereik. És egyébként is tudták, hogy ha meghalnak, a paradicsomba kerülnek azonnal. Mi csak haza akartunk jutni, és amikor került egy kocsi, kapva kaptunk az alkalmon.

Az autó kikapcsolt lámpákkal indult el lefelé a dombról, mi meg ledőltünk a sofőrülés mögé – sötétedett, igaz, de ki tudja, milyen szeme van annak a lövésznek, valahol előttünk. A kocsi rögtön az első kanyarban elakadt egy gödörben. Az egyik fickó kiszállt, és átült a mögöttünk lévő autóba, így tovább tudtunk menni. De mire átértünk a mezőn és felhajtottunk a főútra, töksötét lett, és hamarosan ijesztően egyértelművé vált, hogy a sofőr nem tudja, merre kell menni.

A főúton nem lehetett egyszerűen végighajtani a felkelő területek felé, mert egy kormány-ellenőrzőpont volt rajta. El kellett kerülni egy kis falu felé, de az FSA-sofőr vagy nem ismerte az utat, vagy nem találta meg a sötétben. Fél óra keringés és egy zsákutca után feladta, és visszafordult Anadan felé.

Ekkor hoztam a második rossz döntést, és ez majdnem az életünkbe került.

Kiderült, hogy a második kocsinak nincs szándékában feladni. A két fiatal srác mindenképpen haza akart jutni még az éjjel, és azt mondták, tudják az utat. Musztafa, a tolmács, azt mondta, menjünk velük. Mivel pokolian kiszolgáltatottnak éreztem magam a sötét mezőn, igent mondtam, holott alapszabály – a normális életben is  –, hogy ismeretlen emberek kocsijába nem szállunk be. Nem mintha attól kellett volna tartani, hogy árulók vagy ilyesmi, de akkor is rájuk bíztuk a sorsunkat.

A géppuskás elkezdte veretni

Két perc után kiderült, hogy ez rossz ötlet volt. Vagy nem tudta az utat ő sem, vagy lefoglalta a mobiltelefonja, amit vezetés közben is folyton babrált, de a sofőr alig pár száz méter után rosszul fordult és belevezette a kocsit egy árokba az út szélén. Nagy csattanással akadt el az autó – egy kétüléses kisteherautó, a rakodótérben Musztafával, a fotóssal és velem –, a hátulja vagy harminc fokos szögben lógott be az árokba. A senkiföldje kellős közepén, a legkritikusabb helyen, alig néhány száz méterre az ellenőrzőponttól. Ó, basszameg.

Felkelő az északi Aleppoban
Felkelő az északi Aleppoban
Fotó: Bulent Kilic / AFP

Pont kiszálltunk a kocsiból, amikor a géppuska elkezdte veretni. Éreztem, hogy a kamera roppan egyet, ahogy hasravetem magam. Minket lőnek egyáltalán? Lejjebb az úton, talán 100-150 méterre láttam, ahogy a fényjelző lövedékek végignyúlnak a mező felett, át az úton, a házak felé. Újra rácsodálkoztam, milyen furcsa, hogy lehet őket látni, hogy tudom követni a tekintetemmel, ahogy szállnak a domb felé - hogy lehet, hogy ilyen lassúak? Le kellene filmezni, gondoltam bizonytalanul, aztán az ébredő pánik kiszorította ezeket a gondolatokat. A lövések hangja végigrobajlott a sötét, elhagyatott házak között.

Lassan leesett, hogy a géppuskás nem tudja, hol vagyunk, talán a motor hangja alapján tüzel, ami visszaverődött a házfalakról. Egyszerre irányt váltott, a kocsi másik oldalára lőtt, olyan ötven-hetven méterrel balra - most már biztos volt, hogy a kocsit keresi, próbálkozik a hang alapján.

Kirángattuk magunkat a bénultságból és átrohantunk az úton, egy ház fala mellé. Eltemettem magam a járda mellett a növények közt - milyen érdekes az emberi agy, még ilyen helyzetben is marad kapacitása egy csomó minden másra: először a haditudósító Peter Beaumont könyve jutott eszembe, valami hasonló helyzettel, aztán meg szúnyogok kezdtek döngicsélni a fülembe, és bár először arra gondoltam, hogy ennél most van sürgetőbb, nem bírtam sokáig és csapkodni kezdtem őket dühödten.

Egyszercsak egy autó száguldott végig az úton, minden lámpája égett, vagy hatvannal verette kifelé. A géppuskás most megtalálta a célt, a fényjelző lövedék a ház falába – vagy a kocsiba? – csapódott, lehetett látni, ahogy a darabjai  – vagy a szikrák?  – szanaszét szállnak, valahol pont előttünk. Aztán egy percig megint csönd volt, majd megjelent Musztafa, hogy sikerült kirángatni a kocsit az árokból, és készüljünk ugrani.

A kocsi befordult elénk, beugrottunk, végigfeküdtünk a padlón  – csak most meg ne halljanak minket  –, az egyik srác szaladt a kocsi előtt, hogy a sofőr nehogy megint belemenjen az árokba. Befordultunk egy újabb mellékutcába, végre takarásban, de hamarosan elfogytak a házak és megint kint voltunk a mezőn. Musztafa imádkozni kezdett  – ettől még jobban megijedtem  –, annyira védtelen volt a kocsi, csak az a semmi aluminium, és alig néhány nappal korábban láttam, mit művel egy autóval egy géppuska, szegény emberekről, szegény rólunk   – szegény rólam  – nem is beszélve.

Egyszercsak felvillant egy lámpa a rakodótérben  – talán a féklámpa? –, Musztafa és én egyszerre nyúltunk fel és szakítottuk ki az egészet tövestül-kábelestől  – a félelem megsokszorozza az ember erejét –, az kellett volna csak, hogy meglássák a fényt. Közben valahogy rákeveredtünk a főútra, megint felropogott a géppuska, a kocsi befékezett, pont egy felüljáró oszlopai között, kifelé, kifelé, kiáltottam, kiugrottunk a nagy betonpillérek mögé, és ott álltunk a töksötétben a főúton, és sehol senki, csak mi meg a géppuskás, és hová fogunk menekülni.

Ez egy alavita falu

Aztán egy perc után megjelent egy teherautó, mi meg visszaszálltunk a kocsiba és rátapadtunk, hogy talán így megússzuk. De még nem jutottunk ki a bajból, mert mi van, ha belefutunk egy ellenőrzőpontba  – jutott eszembe  –, akkor ezeket a fickókat ott helyben kivégzik, még ha mi meg is ússzuk valahogy.

Homsz, ágyúzás után
Homsz, ágyúzás után
Fotó: Shaam News Network/Handout / Reuters

Végül lekanyarodtunk az útról, be egy faluba, és Musztafa hirtelen megnyugodott – a falvakban nincs katonaság. Kiszállt, hogy megkérdezze, merre kell menni. Kipillantottam az ablakon, férfiak álldogáltak egy ház előtt, a tornác kicsit meg volt világítva. Egyszercsak nyílt a hátsó ajtó, Musztafa szállt be ismét, az arca dermedt volt az ijedtségtől, és intett, hogy maradjunk csendben és húzódjunk le.

Odakint a párbeszéd hangereje fokozódott, majd parázs vitába torkollott. Végül megindult a kocsi, vissza a főút felé. Musztafa megint elrebegett egy imát, én meg szabályosan rosszul lettem, amikor ezt mondta: ez egy alavita falu – az alaviták egy vallási kisebbség Szíriában, a rezsim vezetői és a biztonsági erők közülük kerülnek ki. Ha észrevettek volna minket a kocsiban, végünk.

A kocsi megint ráfordult a főútra, de továbbra sem tudtuk, hol vagyunk. Megállítottunk egy kocsit, de abban is alaviták voltak. Aztán egy újabb bekötőút, és Musztafa egyszercsak felkiáltott az örömtől: Dzses Húr! – FSA! –, vagyis már felkelő területen voltunk. És innen minden jól ment, megérkeztünk egy házhoz, és kitódult mindenki, és hoztak vizet és teát és még szárított tökmagot is, és mindenki mosolygott és örült nekünk  – ezek szunniták, velünk vannak  – akkor tényleg így éreztem, hiszen engem is megpróbált megölni Asszad és a bandája, pont úgy, ahogyan őket  –, és olyan hálás voltam, hogy ott vannak, hogy meg tudtam volna mindegyiket ölelni.

Szíriában mindenki így él

Ezt a történetet nem azért írtam le, hogy hősködjek. Még csak nem is az izgalmas sztori kedvéért. Attól tartok, nem voltam túl sok hasznára a csapatnak, amikor beütött a baj. A hős a három szír srác, aki kirángatta a kocsit az árokból  – vaksötétben és géppuskatűz alatt  –, aztán valahogy visszanavigált minket a felkelő területre. És mindeközben egy pillanatig sem estek pánikba, holott tudniuk kellett, hogy ha elfognak minket, az ő sorsuk biztos halál.

Szíriában ma szinte mindenki így él. Nincsenek biztonságos helyek. Nincsenek frontok, az egész ország a front. Nem lehet közlekedni, mindenhol veszélyes, a vesztét érző rezsim brutalizálódott, vagdalkózik mindenfelé. Egy nappal azután, hogy kijutottunk Anadanból, egy embert lelőttek ugyanannál az ellenőrzőpontnál. Két nappal később még hármat. Nem tudni, hogy ezek felkelők voltak-e, vagy egyszerű emberek, akik a főúton közlekedtek. Az ellenőrzőpontot őrző katonák bárkire tüzet jutnak, talán azért, mert félnek, talán más okból, mindegy.

Szír menekült az iraki határon
Szír menekült az iraki határon
Fotó: Azad Lashkari / Reuters

Maarát, a falut, ahol a bázisom volt, nem messze a török határtól, a következő héten háromszor támadták meg. Két rakéta a piac közepén landolt, és megsebesített 12 embert. Egy gránát a mezőn landolt, egy másik egy kertben, egy harmadik megölt egy tehenet. Egy reggel arra ébredtem, hogy egy helikopter köröz felettünk. A pilóta szép nagy ívben fordult, kényelmesen rávezette a gépet a falura, és beleeresztett három rakétát, majd még végig is géppuskázta egyszer, csak a biztonság kedvéért.

A lakosság nagy része már elmenekült, de a falu így is tele van civilekkel. A faluban van FSA, de a rezsim láthatóan kísérletet sem tesz rá, hogy elkülönítse a felkelő célpontokat a civilektől. Egyszerűen csak lövi a településeket és kész. Az egyik rakéta egy iskolát talált el. Még szerencse, hogy nincs tanítás. A szomszédos Azaazt éjjel-nappal ágyúzták heteken keresztül, célzás nélkül, ahova esik, ott jó. Ez nem hadviselés, hanem rosszindulatú, értelmetlen pusztítás.

A felkelők nem mindegyike vonzó karakter, vannak gyanús külföldi harcosok és iszlámisták is. Az Aleppóval szomszédos Idlib tartomány állítólag tele van haramiákkal. Egyetlen konfliktus sem fekete-fehér. De ez mégis feketébb és fehérebb, mint a legtöbb.

Az Asszad-klán egy korrupt és véres maffia, ami az egész országot évtizedek óta a markában tartja, mintha a magántulajdonuk volt. Ha korábban nem játszották el a jogot arra, hogy kormányozzanak, akkor azzal a brutális terrorral, amit az elmúlt 16 hónapban folytattak, és aminek semmi más célja nincs, csak a saját túlélésük  – vagy a dühödt rombolás, ha már nem lehet az övék az ország  –, biztosan. Veszíteni fognak, méghozzá hamar. A hadsereg a kimerülés jeleit mutatja, a katonák folyamatosan dezertálnak, és nem harcolnak jól. Az ok egyszerű, és még a legegyszerűbb felkelő is tökéletesen meg tudta fogalmazni: "Mi a szabadságunkért harcolunk, ők meg a semmiért  – csak a rezsimet védik."