Így éltem túl a hurrikánt

A város nagy részén az élet kedd estére visszatért a rendes kerékvágásba – az utcákat, melyek tegnap még kihaltak voltak, még azelőtt megtöltötte az emberforgatag, hogy a tömegközlekedés, azaz egyelőre csak a buszok, délután 5-kor újraindult. Miközben a Times Square-en délutánra a viharnak már nyoma sem látszott, egy kilométerrel odébb még javában tart a szükségállapot: keleten a 39., nyugaton a 25. utcától délre sem áram, sem ivóvíz nincs, sötétedés után csak a járőröző rendőrautók fénye világít.

A 92. utcából a vihar nem tűnt túl veszélyesnek. A folyóparton orkánként tombolt a szél, a parkban kidőlt néhány fa, az utakat pedig mindenütt levéltenger borította, de itt fent azonban nemhogy áradás, még áramszünet sem volt, bár a lámpák két-háromszor megvillantak. Hajnali kettőig még internetünk is volt, mobilhálózat pedig végig.

Hétfő

A hangulat talán hétfő délután volt a leginkább felfokozott. Néhány órával Sandy érkezése előtt mindenki lélegzetvisszafojtva várta a pusztítást. Délután néhányan lesétáltunk az East River partjára. A szél olyan erős volt, hogy ha előredőltünk, megtartott minket – az esernyőt eddigre már rég kitépte a kezemből, és percek alatt nyakig el is áztatott.

A sugárutak, amelyeket délután még úgy is megtölt a forgalom, hogy az emberek többsége metróval utazik, most leállított tömegközlekedés mellett is teljesen kihaltak voltak. A lámpákat viszont bekapcsolva hagyták, így időnként három-négy autóból álló raj zavarta meg a csendet, amint délre vagy észak felé elhúztak.

A járdákon, amik reggelente szintén annyira tömöttek, hogy a szokásos reggeli késés közepette alig tudok elszlalomozni az emberek között, most szintén csak néhány ember mászkál. Túlméretezett esőkabátot viselnek, és a kérdésre, hogy mégis mi dolguk lehet a viharban, mindannyian ugyanazt válaszolják: lemenni az East River partjára, mely az egyetlen elérhető távolságban lévő terület, ahol a vihar látványos lehet.

Miközben teljesen értelmetlenül álltam egy zebránál a piros lámpa előtt, hirtelen félrevont két középkorú nő – Amerikában a legváratlanabb pillanatban szólnak egymáshoz az emberek: „Látja a sárga szalagot, amivel az utat lezárták a rendőrök?”, tette fel egyikük izgatottan a költői kérdést.  „Bújjon át és menjen le a folyópartra. Ne is foglalkozzon a szalaggal”, teszik hozzá gyerekesen mosolyogva.

Este a vihar miatt az utcán már nem lehetett megmaradni: a szél nagyon erősen fújt, az esővíz pedig percek alatt áthatolt a legvastagabb ruházaton is. Az épületek biztonságából figyelve azonban a hurrikán ártalmatlannak tűnt. Izgatottan vártuk, mikor megy el az áram, mikor kell a szobákat elhagyva a hallban gyülekezni, mikor hallunk majd tűzoltókat elrobogni az épület előtt. Nem történt semmi ilyesmi, csak a tévén keresztül láttuk a vízben úszó Lower Manhattanről készült képeket.

Kedd

Másnap délben a belvárosba indulva tovább erősödött bennem az önző csalódottság, amit elmaradt katasztrófa után érzünk. Az Upper East Side-on már az eső is alig csepereg, a pusztítás nyomai pedig kezdenek végleg eltűnni. Ahogy a belváros felé sétálok, az utcán egyre több az ember, az 59. utcához érve már a szokásos tömeg fogad. A Times Square-en az óriás fényreklámok úgy villódznak, mintha tegnap egyáltalán nem is lett volna semmilyen vihar, a tér pedig, mint rendesen, turistákkal van tele.

Az első furcsaságot a Bryant Parknál veszem észre: bár néhány étterem és bár már nyitva van, a bankok erre még be vannak zárva. Az éjjel-nappal működő automatákat védő előszobák azonban elérhetőek, sőt, tele vannak emberekkel – mindannyian a padlón ülnek, laptoppal, telefonnal, táblagéppel a kezükben. Továbbhaladva egy bezárt Starbucks előtt ugyanez a jelenet, az utcafront előtt emberek táblagéppel és telefonnal, valamiért mind a kávézó előtt tömörülnek.

A magyarázat a nyugati 25. utcához érve érkezik: a kávézó előtt a bekapcsolva hagyott WiFi, a bankban pedig az előszobában elérhető konnektorok miatt van tömeg. A várost a 34. utcánál mintha kettévágták volna, míg északon az élet majdnem visszatért a rendes kerékvágásba, ezen a részen még az áram sem állt helyre. A szolgáltató munkatársai azt mondják a lakosoknak, a hétvége előtt ne is számítsanak villanyra.

Egészen megdöbbentő, mennyire más a helyzet mindössze néhány háztömbbel odébb, a telefonom néhány percnyi séta után már egyetlen csíkot sem mutat. Egyetlen közlekedési lámpa sem működik, a forgalmat pedig mintha elvágták volna, eltűnik: míg néhány tömbbel feljebb tömeg hömpölyög az utcákon, itt csak elvétve találkozni emberrel. Talán a hangulat teszi, az emberek itt még úgy érzik, nem múlt el a szükségállapot. A metróállomások sincsenek kivilágítva, ijesztő sötét barlangok, melyekbe végül nem merészkedem le.

Egy kapualjban cigarettázó nő áll, a házban lakik, és észak felé néz, a kivilágított felhőkarcolók felé. Megkérdezem tőle, vajon a víz elért-e idáig tegnap este, de valamit, úgy tűnik, elrontottam, mert a válaszból az derül ki, hogy nemcsak áram, de ivóvíz-szolgáltatás sincs a területen.

Közben gyorsan esteledik, a Wall Street felé közeledve már alig látni valamit. A Jersey-be átvezető alagutak közül néhány még le van zárva, néhány épületben viszont meglepetésemre fényeket látok: külön generátoraik vannak, onnan érkezik az áram. Az este közben egyre gyorsabban közelít, a hatalmas tornyok sziluettjei egyre kevésbé különülnek el az ég feketéjétől, a tornyok lábainál pedig minden piros-kékben villódzik, a környéken van Manhattan összes rendőre. Az utcákon rajtuk kívül, szintén éles kontrasztot képezve a „másik várossal”, itt már egy lélek sem jár, teljes az elhagyatottság.

Visszafelé azonban már vannak buszok, igaz, Lower Manhattenen majdnem teljesen kihasználatlanul vágnak át. Az enyémen az egyik utas a vezetővel beszélget: „Ha eljutottunk a Holdra, igazán csinálhatnánk vízálló transzformátorházakat is”, mérgelődik. Ezen a ponton a beszélgetés, ekkor még úgy tűnik, gyors lejtmenetbe kapcsol: „Ha eljutottunk a Holdra”, jegyzi meg az egyik utas, erősen megnyomva a „ha” szócskát. Meglepetésemre azonban az ilyenkor szokásos forgatókönyv helyett egy egészen új változat játszódik le, melyben új elemként még a Holdon épített titkos bázisok is feltűnnek.

A busz lassan ér vissza az Upper East Side-ra, a keleti 39. utcához azonban gyorsan eljutunk. Ezen az oldalon ez a választóvonal, melynek egyik oldalán a katasztrófa sújtotta, másik felén pedig a már újraéledő város áll. Amilyen gyorsan elhagytuk, olyan gyorsan vissza is érünk a biztonságos emberforgatagba, ahol csak a lezárt metrómegállók emlékeztetnek a tegnapi viharra. A Holdon felállított titkos bázisokról is jól informált utas szerint odalent még ezekben is víz áll – ha ebben igaza van, a metró visszaállítását 3-5 napra tevő jóslatok akár még optimistának is bizonyulhatnak.