Putyin kimondta, amit Oroszország mindig is gondolt

Huszonkét évbe telt, mire Andrej Kozirjev viccéből Vlagyimir Putyin valósága lett. Ehhez azonban az is kellett, hogy a Nyugat szükség esetén az 1945-ben kialakult nemzetközi rendszer határait maga is feszegesse. Putyin szerint – akinek keddi beszéde után ünnepélyesen bejelentették a Krím csatlakozását Oroszországhoz – ő nem tesz mást, mint válaszol a Nyugat cinizmusára.

Fotó: Alexei Druzhinin/RIA Novosti/Kremlin

„Oroszország minden katonai és gazdasági eszközével azon lesz, hogy a Szovjetunió utódállamait egy új, Moszkva által vezetett szövetségbe tömörítse” – így sokkolta 1992 decemberében a posztszovjet Oroszország első külügyminisztere Stockholmban az európai külügyminisztereket. Elmondta, milyen súlyosan sérti az orosz gazdasági érdekeket az akkor már jócskán Horvátországgal háborúban álló maradék Jugoszlávia elleni nyugati szankciók sorozata. Kozirjev learatta a döbbenetet, majd fél óra múlva közölte: sem ő, sem az elnök, Borisz Jelcin nem ért ezzel egyet, csupán demonstrálni akarta, mire számíthat a Nyugat, ha Oroszországban a radikális nacionalisák kerülnek hatalomra, akiknek egyre több támogatójuk van.

A vicc valójában azonban nem vicc volt, csupán jelzés: a posztszovjet gazdasági, politikai válság közepette a Kreml nincsen abban a helyzetben, hogy megvédje saját geostratégiai érdekeit, de ez nem jelenti, hogy feladta azokat.

Csak nagyobbat ne bukjunk

1992-ben az orosz GDP mindössze 435 milliárd dollár volt és folyamatosan süllyedt.

Az 1998-as mélyponton már csak 270 milliárd dollár volt a 150 milliós Oroszország bruttó hazai termelése. A 16 milliós Hollandia ekkor másfélszer ennyit termelt.

A kőolaj világpiaci ára 1992-ben tonnánként 19 dollár volt, ez 1999-re 12-re süllyedt. (Onnantól viszont a 2008-as válság töréspontját leszámítva fokozatosan emelkedett 100 dollár fölé – ami meg is alapozta a Putyin-éra növekedését.)

A Kremlnek a meglévő Oroszország egyben tartása volt az elsődleges feladata: az első csecsen háború lényegében az észak-kaukázusi köztársaság elszakadását hozta.De Oroszország legbelsőbb részei is nagyobb önállóságra törekedtek.

Jekatyerinburg központtal például létrejött az Uráli Köztársaság – még a saját pénzt is megtervezték, és megkezdték az alkotmány kidolgozását, miután a népszavazáson, 67 százalékos részvétel mellett 83 százalék úgy döntött, hogy nagyobb gazdasági és politikai önállóságra van szükség Moszkvával szemben. Igaz, ezt a terület Oroszországon belül képzelte el, ellentétben például Tatárfölddel, amely a függetlenséget célozta meg. 1993-as alkotmánya ki is mondta önállóságát Tatárföldnek, amely egyenjogú partnerként a Független Államok Közösségének alapítójának tekintette magát. Végül a terület nagy pénzügyi függetlenséget kapva az Orosz Föderáción belül maradt autonóm köztársaságként.

Vlagyimir összegyűjti a földeket

Az évtized végére az Észak-Kaukázus továbbra is a szeparatista mozgalmak legaktívabb forrása volt. Moszkva attól tartott, hogy a szinte önálló Csecsenföld szélesebb háború kirobbantását készíti elő: Samil Baszajev fegyvereseivel Dagesztánba vonult 1999 augusztus-szeptember folyamán. Ezzel megindult a második csecsen háború, amelynek további lendületet adtak a moszkvai és volgodonszki és bujnakszki házrobbantások. A terrorista támadásban – amelynek hátterét nem sikerült felfedni, gyakran felmerül, hogy az orosz titkosszolgálatok érdekében állt a lakosság feltüzelése a kaukázusi háború támogatásához – 307 ember halt meg.

Bár a Kaukázust nem sikerült teljesen pacifikálni – Ramzan Kadirov csecsen elnök ugyan lojális Moszkvához, bár ez igen sokba kerül az orosz költségvetésnek, eközben pedig Dagesztán vált a terrorista támadások legfőbb színterévé és aktívan terjed a radikális iszlám – a közvetlen veszélye elhárult annak, hogy szétessen az Orosz Föderáció.

Putyin már nem viccel

Az egyre növekedő olaj- és földgázár révén stabilan növekedtek az orosz költségvetés bevételei, ráadásul Putyin megszerezte a Rosznyefty és a Gazprom számára a legnagyobb orosz olajvállalatot, a Jukoszt is – börtönbe juttatva Mihail Hodorkovszkijt. A milliárdos vállalkozó – aki idén februárban elnöki kegyelemmel szabadult – azzal hívta ki maga ellen a Kremlt, hogy részvénycserékkel összeolvadt volna az Exxon Mobillal.

Mihail Hodorkovszkij

Fotó: Tatyana Makeyeva

2007-ra már joggal érezhette úgy Putyin, hogy nem kell Kozirjev bőrébe bújva viccnek, pszichológiai kísérletnek álcáznia véleményét. A müncheni biztonsági konferencián olyan beszédet mondott, amely lényegében már maga volt a Putyin-doktrína.

És bár az Egyesült Államok és az EU politikusai hidegháborús beszédként legyintettek Putyin mondataira, pedig többet jelentettek sértődött ökölrázásnál:

• Az egypólusú világrend nem teremti meg a globális biztonságot.
• Az Egyesült Államok rakétaelhárító rendszerének európai telepítési terve fegyverkezési versenyt indít el. Nem indokolt ezt Iránra és Észak-Koreára hivatkozva Kelet-Európába telepíteni.
• Az Európában lévő hagyományos erőkről szóló szerződést (CFE) 1990-ben a NATO a Varsói Szerződéssel kötötte. Ez a blokkokon belüli erők elhelyezését, számát határozta meg. A VSZ felbomlásával azonban már Oroszország saját erőinek elhelyezését korlátozza. 1999-ben módosították a szerződést, ám azt a NATO tagjai nem ratifikálták. Ennek feltételéül a grúz és dnyesztermenti orosz erők kivonását szabták.
• Eközben bolgár és román területeken amerikai bázisok jelennek meg. Nem világos, ki ellen szélesítik az erőket.
• 1990 májusában a NATO főtitkára azt ígérte, hogy a NATO erői nem közelednek Oroszországhoz a Varsói Szerződés megszűnte után, ám nem így történt.

A pofonok között akkor még nem volt Koszovó elismerése: az csak egy évvel később jöt, Moszkva tiltakozása ellenére.

A NATO 1999-es szerbiai bombázása viszont mindig is szálka volt Moszkva szemében, hiszen az ENSZ BT felhatalmazása nélkül zajlott le, amiből a Kreml ismét azt szűrte le, hogy nem számolnak vele.

2008.08.08

Arra azért 1990 után is maradt Oroszországnak ereje, hogy ne döntsenek a feje fölött a volt Szovjetunió konfliktusos zónáiban. A Moldáviától elkülönült életet élő, el nem ismert Dnyesztermenti Köztársaságot fenn tudta tartani, és megőrizte az ott lévő, legnagyobb Oroszországon kívüli fegyverkészleteit is. Szerbia 1999-es bombázását viszont nem tudta megakadályozni, amit ENSZ BT-határozat nélkül kezdtek el, amit Moszkva ismét a szabályok felrúgásának tudott be.

Az Azerbajdzsántól elszakított Hegyi-Karabahot orosz támogatással tudja fenntartani Örményország. A Grúziához tartozó Abházia és Dél-Oszétia ugyanígy orosz segítséggel élt lényegében önálló életet.

Moszkva azonban egyik esetben sem vállalta, hogy független államoknak ismerje el ezeket, a nagyrészt orosz állampolgárok lakta területeket. (Sőt, Moldáviában karnyújtásnyira volt a megoldást jelentő megállapodás, amit a moldáv vezetés európai nyomásra mondott le az utolsó pillanatban. Putyin személyesen is sértve érezhette magát, hogy az elnöki repülőgép már úton volt, amikor kiderült, hogy mégsem sikerül tető alá hozni a szerződést, amely lényegében föderalizálta volna Moldáviát.)

Erőn felül azonban nem törekedett katonai jelenlétre Putyin: 2002-ben Vietnamban bezárta a még 1979-ben nyitott kamrani katonai kikötőt és repülőteret, egy évvel korábban pedig megszűntette a Kubában lévő radarállomását.

2008 augusztus 8-án – a pekingi olimpia megnyitójának napján – Grúzia orosz támadásra hivatkozva fegyveres akciót indított Dél-Oszétiában, azzal a céllal, hogy visszaszerezze a szakadár terület feletti ellenőrzést. Később a grúz vezetés megelőző csapásra módosította az indokot. A háború kudarccal járt, az orosz erők – amelyek nem csupán a helyben lévő békefenntartókból, hanem az anyaországból berendelt erőkból álltak – megállították a grúz támadást.

Ezután Dmitrij Medvegyev elnök – az ekkor kormányfőként regnáló Putyin meghosszabbított karja – önálló országként ismerte el Abháziát és Dél-Oszétiát – a Putyin-doktrína ezzel lépett érett szakaszába.

EU helyett Eurázsia

A Kreml a Szovjetunió felbomlása után csak papíralapú államszövetségeket tudott létrehozni: a Független Államok Közössége nemigen volt több az államfők éves találkozójánál. A Belarusz-Orosz Államszövetség sem jutott el az éveken át ígért valutaunióhoz, igaz, a két ország között legalább a határátkelőket megszüntették.

A 2001-ben létrejött Eurázsiai Gazdasági Közösség (JevrazESZ) nem tudta megteremteni az orosz, belarusz, kazah, kirgiz, tadzsik tagok között a szabadkereskedelmi zónát.

Fotó: Dmitry Serebryakov

Helyette 2006-ban létrehozták a Vámuniót (TSZ), amely Belarusz, Kazahsztán és Oroszország között, ami 2010 nyarától csaknem teljesen felszámolta az egymás közötti vámokat. Hogy a szervezettel kapcsolatban Moszkvának komolyabb tervei vannak, azt jelezte, hogy Dél-Oszétiát, Abháziát, a Dnyesztermenti köztársaságot is felvette a szervezetbe, amelybe bejelentkezett tavaly ősszel Örményország és Kirgizisztán is. Sőt, a korábban húzódozó Ukrajna is jelezte Viktor Janukovics elnök vezetésével, hogy hajlandó elgondolkodni a tagságon, amely kizárta volna számára az EU-val kötendő társulási szerződést. Elemzők szerint Ukrajna felvételével válhatna valóban komoly gazdasági tényezővé a TSZ.

Nem mindenütt ellenkezik Moszkva

Az amerikaiak afganisztáni beavatkozást 2001. szeptember 11. után Oroszország minden további nélkül támogatta, és a legnagyobb diplomáciai csörték idején is lehetővé tette, hogy a területén keresztül biztosítsák a szövetségesek az afganisztáni erők utánpótlását.

A líbiai beavatkozáshoz is hozzájárult Moszkva, azzal, hogy tartózkodott az erről szóló ENSZ BT szavazáson. A kezdeményezést az épp elnöklő Dmitrij Medvegyev támogatta, Putyin nem sokkal később kritizálta,

bár nem világos, hogy az önállótlannak tekintett Medvegyev makacsolta meg magát, vagy ez a rossz és jó rendőr szerepleosztása volt.

Mindenesetre Líbia ma már a sérelmi listán van: Moszkva szerint ugyanis a NATO túllépett mandátumán és egyértelműen a Moammer Kadhafi ellen felkelők mellett avatkozott be a harcokba. Ráadásul ezután nem voltak tekintettel az orosz gazdasági érdekekre sem, milliárd dolláros katonai, vasútépítési és gázipari szerződések lettek semmivé. Putyin szerint a végeredmény egyszerűen a piac újraosztása volt, ráadásul úgy, hogy az ígért demokrácia helyett káosz született a rezsimek bukásából.

A kevesebb több

Putyin krími lépése részben azt is jelentheti, hogy lemondott a Moszkva és Brüsszel között ingázó Ukrajnáról cserébe a félsziget megszerzéséért. Éppúgy, ahogyan a lojális Grúzia lehetőségét is feladta a két szakadár – összesen körülbelül 150 ezer lakosú – államért cserébe.

Ám hosszabb távon többet is jelenthet: a Kremlnek azzal számol, hogy komoly gazdasági szankciók elkerülik az országot – hiszen az EU érdekei is sérülnének –, az erővel alátámasztott fellépés után számolnak az orosz állam szempontjaival, és talán végül a kapcsolatai is normalizálódnak Ukrjanával, amely azzal szembesül, hogy érdemi segítséget nem kap az EU-tól és az Egyesült Államoktól ahhoz a nyugati integrációhoz, amit egyébként az orosz ajkú lakosság egy része fenntartásokkal kezel.

Washingtonnak nem ment neki

A keddi beszéddel Putyin nem rontott ajtóstul a házba, a nyugati kritikát nem címezte közvetlenül az Egyesült Államoknak, sőt, a sérelmek között nem említette meg a szíriai válságot. Moszkva nem járult hozzá, hogy a térségben lévő utolsó szövetségesét a líbiaihoz hasonló forgatókönyv szerint mozdítsák el.

Igaz, valószínűleg az ENSZ BT-ben az orosz tiltakozás, valójában kisegítette a közvetlen beavatkozástól ódzkodó, de társadalmi nyomásra afelé sodródó Barack Obamát, aki így arcvesztés nélkül állhatott el attól, hogy nyíltan fegyverrel támogassa a Bassár el-Aszad rezsimje ellen harcolókat, akik – a líbiai és az egyiptomi tapasztalat alapján – nem feltétlenül a nyugatbarát demokráciát hoznák el Szíriába.

Putyin tehát továbbra sem szakítani akar a Nyugattal, csak jelezni, hogy hol húzódnak az orosz érdekek és világossá tenni, hogy 2014-et és nem 1992-t írunk.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!