Csaj páncélököllel, srác Kalasnyikovval, néni vascsővel

A vasárnapi donyecki népszavazás szinte semmiben nem hasonlított arra a dologra, amit mi választásnak hívunk. Nem volt választási névjegyzék, kétéves dokumentumok alapján dolgoztak a szavazóbiztosok, de az sem volt baj, ha valaki nem szerepelt a papírokon. Egyszerűen be lehetett menni a legközelebbi irodába, hogy személyivel feliratkozzunk, és rögtön szavazzunk is.

Mi gátolta a polgárokat abban, hogy négy-öt helyen is leadják a szavazatukat? – vetődhet fel a kérdés a demokráciában elpuhult olvasóban. A népköztársaság választási irodájának vezetője szerint két dolog:

1. Minden szavazóhelyiségben olyan hosszú volt a sor, hogy csalásra egy nap alatt nem is lenne idő.
2. Ilyet amúgy sem csinálnának a donyeckiek, mert nekik nagyon fontos ez a referendum.

Természetes, ilyen esetben ki akarna csalni? A szilárd erkölcsi alapok miatt az sem volt gond, hogy a választáson nem voltak nemzetközi megfigyelők. A névjegyzéket pedig kézzel írták, így egy kevésbé acélos morállal rendelkező ember simán beirkálhatna neveket az üres rubrikákba. De az csalás lenne.

Donyecki specialitás volt, hogy az általunk ismertekhez képest két taggal egészült ki a szavazóhelyiségek stábja.

• A névjegyzéket kezelő asszonyok mellett dolgozott a fotós lány, aki minden szavazót lefényképezett, ahogy minket is, amikor forgatási engedélyünket lobogtatva körülnéztünk odabenn.
• Valamilyen szerepe volt még a kopaszra borotvált, kezén börtöntetoválásokat viselő férfinak, aki a szavazófülkék előtt strázsált, és figyelte a ki- és belépőket.

Vajon ki merne szavazni a függetlenedés ellen, miután lefotózták, nevét felírták, a szavazólapját pedig bedobta egy átlátszó plexidobozba? – néztem végig a szavazási procedúrát.

Nyilván senkinek, de szerencsére ilyen szavazó nem is létezik a donyecki népköztársaságban. A szakadár állam ugyanis élvezi a régió minden lakójának bizalmát, derült ki az esti eredményhirdetésen.

Európa=nácizmus

A népszavazás egyetlen dologban mégis emlékeztetett az Európa többi részén ismert procedúrára: az utcákat örömteli, békés hangulat lengte be. A szögesdrótok, barikádok és elképesztő mennyiségű lőfegyver árnyékában családok vonultak, fiatalok lengettek zászlókat, anyukák sétáltattak gyereket vagy kutyát, az aranyfogú bábuskák pedig élvezték a napot a szavazóhelyiség előtt.

Az idill szétzilálásához elég volt egyetlen kérdés az egyik szavazóhelyiség előtt. „Miért érezték fontosnak, hogy eljöjjenek szavazni?” – kérdeztem egy nénit, amire nem várt módon visszakérdezett: „Honnan jöttek?”

„Az Európai Unióból? Akkor tudnia kell, hogy nem nálunk van a baj, hanem ott, Európában. Európa úgy tesz, mintha segíteni akarna, eleinte kedvesen, aztán egyre erőszakosabban, míg ki nem bújik a szög a zsákból. Európa náci lett, most már Kijev is az, és az a baj, hogy mi nem kérünk a nácizmusból.”

Az újságírónak szerencsére nem feladata, hogy vitatkozzon az interjúalanyokkal, mert minderre nem tudtam volna mit válaszolni. Végül is hogyan kezd el érvelni az ember, amikor valaki egyre hangosabban állítja róla, hogy földönkívüli lény, aki azért jött, hogy elfoglalja az emberek bolygóját. De köszönjük, mi nem kérünk az ufókból!

El kellene kezdenem bizonygatni, hogy nem is vagyok zöld, nincsenek csápjaim, sőt, papírom van, hogy a Szabolcs utcai kórházban születtem, nem az Alfa Centaurin? Nyilván az lenne a válasz, hogy olcsó trükk, aki idáig repült az űrhajójával, persze hogy képes születési anyakönyvi kivonatot materializálni.

Az európai nácizmus vádja amúgy nem a néni üldözési mániájának terméke volt, hanem az orosz propaganda fő állítása, amiről itt folyamatosan hallani a háborús üzemmódra kapcsolt orosz tévékből, újságokból. Amúgy bárki is Putyin PR-stratégája, zseniális koponya: a nácizmus elleni harcnak olyan kultusza van a volt Szovjetunió országaiban, hogy erre építve szinte az egész társadalmat meg lehet mozgatni.

„Egyszer már legyőztük a nácikat, és most sem hátrálunk meg” – bizonygatta a néni olyan hevesen, hogy egyértelmű volt: ő tényleg úgy tudja, a szavazás tétje a nyugatról terjedő nácizmus megállítása.

Egyre többen gyűltek körénk, és kezdtem úgy érezni magam, mintha fess SS-egyenruhában próbálnék elvegyülni a tömegben. Egy testes asszony azt magyarázta idegesen, hogy a kijevi junta el akarja tiporni ezt a régiót, másodrendű állampolgárokká fokozva le a donyeckieket. (Csak a tisztánlátás végett: az elüldözött Janukovics a régió szülötte volt, és ezen az alapon úgy fejlesztette Donbaszt, ahogy az egyszeri magyar miniszterelnök Felcsútot. Aránytalanul sok támogatási pénz került ide, ahogy itt tartották például a 2012-es labdarúgó-Európa-bajnokság néhány meccsét, amihez hatalmas, modern stadion is épült a város központjában.)

Láttál már fiatal lányt páncéltörővel?

A szolid beszélgetésnek indult interjúnkhoz a választási helyiségből távozók újabb és újabb csoportjai csatlakoztak, mintha az embereknek nemcsak a fülkében, de nálunk is tanúbizonyságot kellene tenniük elkötelezettségükről.

A választási iroda vezetője azt magyarázta, hogy Kijev agressziója miatt akarnak elszakadni, hiszen az ukrán vezetés fegyverrel támadt saját polgáraira. „De az egész balhé nem úgy kezdődött, hogy a szakadárok erőszakkal rendőrségi épületeket, állami hivatalokat foglaltak el? – tudakoltam.

A férfi szerint az épületfoglalásokkor nem sérült meg senki, szóval ez nem tekinthető erőszakos cselekménynek. Kijev katonai offenzívája indította el az erőszakot. Bárhogy is kezdődött egyébként, az emberek már csak azt látják, hogy a saját hadseregük lövi őket, és innentől nem könnyű tisztán látni, gondolom én.

Közben egy harmincas nő már azt magyarázta: Kijev legújabb hazugsága, hogy itt fegyverek árnyékában szavaznak. „Itt mindenki saját akaratából szavaz. Mi mind békés, kedves emberek vagyunk. Hát lát itt fegyvereket?”

Körbemutatott, aztán zavartan egymásra néztünk. Ha valami jellemző volt a szavazóhelyiségre, akkor az az, hogy a környékén még több fegyveres grasszált, mint amúgy.

Mellettünk néhány atlétatrikós, tetovált, nyurga alak állt, abból a típusból, amelyiket pályaudvarok talponállóiban és munkásszállások környékén lehet látni. Egyikük kezében vadászpuska volt, a másiknál macsete és a házi gyártású golyóálló mellényébe tűzött gumibot. Távolabb egy maszkos, terepruhás, katona állt gépfegyverrel. Vagy sokat nézett kommandós filmeket, vagy tanították neki, hogyan kell tartani a puskát.

A széles, amúgy családi fagyizásra kitalált sétányon terepruhás csoport vonult szamurájkardokkal felszerelve, egy munkában megőszült néni méteres vascsőre támaszkodva diskurált. A sétálgató pár elkérte a maszkos katonától a gránátvető rakétáját, hogy azzal fotózkodhasson. 

Hirtelen rájöttem, hogy monumentális kandikamerás tréfa közepén állok, amit az újra összeállt Monty Python rendezett. Tudtam, az nem lehet, hogy egy milliós város teljes egészében elveszítse az eszét.