További Külföld cikkek
- Harvey Weinstein kórházba került, romokban van az egészsége
- Videót tett közzé a Hamász egy foglyul ejtett magyar túszról
- Bíróság elé állítják Andrew Tate-et és testvérét
- A WHO óvatosságra intett, veszélyes lehet a nyers tej
- Heves tüntetéshullám Örményországban, katonák csaptak össze a rendvédelemmel
Miután legutóbb rádöbbentem, hogy Kelet-Ukrajnánál nincs szürreálisabb hely a környéken, már csak a normális, európai szintű érdeklődéssel vettem tudomásul a régió újabb sajátosságát: errefelé az egyik legbátrabb cselekedet, ha az ember választási bizottsági tag lesz.
Elsőre ez persze nem látszott. Az álmos ukrán kisváros szavazóhelyiségében ülni pont olyan nyugdíjas elfoglaltságnak tűnt, mint Magyarországon. Nők unatkoztak a hosszú asztalnál, néha becsoszogott valaki, akkor aláíratták az ívet, ellenőrizték az igazolványt, és átadták a szavazólapot.
A munka valódi jellege akkorderült ki, amikor a bizottság elnökét kerestük. “Nincs itt. Én helyettesítem - mondta az egyik asszony. - Nem mert eljönni, mert félti a gyerekeit.”
Értetlen arckifejezésemre a nő hezitált kicsit, majd olyan szenvtelenséggel, ami egy minimalista drámába illik inkább, összefoglalta a helyzetet: a szakadárok megfenyegettek mindenkit, aki szerepet vállalt az elnökválasztás lebonyolításában. A bizottságból emiatt ketten is visszamondták a részvételüket, az egyikük a választás reggelén üzente, hogy otthon marad.
A feszültséget fokozta, hogy az utolsó pillanatban a választási helyszínt is megváltoztatták. Az előző túl közel volt a vasúthoz, és támadás esetén veszélyeztették volna a vasúti forgalmat, magyarázta nekem Valentina Barihovna.
Békés kisváros, halomra lőtt katonák
Az idős nő szavai különösen erősek voltak a kisváros békés környezetében. Nem a régió fővárosában, Donyeckben voltam ugyanis, mivel ott az oroszbarát szakadárok teljesen ellehetetlenítették a választást. A pletykák szerint egyetlen szavazóhelyiség nyílt meg, de tíz perccel később ott is megjelentek a fegyveresek, elkobozták a papírokat, a pecsétet, és az urnát. A nagyvárosban sehol nem lehetett szavazni, úgyhogy az ötven kilométerre fekvő Volnovakába utaztam.
A poros, földszintes épületekből, és dús gesztenyesorokból álló város nevét három nappal a választás előtt ismerte meg a világ. Itt mészároltak le a szakadárok egy, a környéken állomásozó ukrán egység legalább 14 katonáját, és sebesítettek meg másik harmincat. Ennek ellenére állítólag a város szinte minden szavazóhelyiségét megnyitották. De ez mégsem a béke és nyugalom jele volt.
“Plakátokat ragasztottak ki a napokban, hogy aki szavazni mer, vagy részt vesz a szavazás lebonyolításában, azt lefotózzák, és ez alapján komoly büntetésre számíthat” - sorolta a félhomályos teremben egy másik körzet bizottságának vezetője, Alexander Jesztokin, hogy náluk milyen módszerekkel próbálták ellehetetleníteni a választást. “Figyelmeztetéseket dobáltak be a postaládákba is. Akit lefotóznak, azt felrakják a netre, és szabad préda lesz.”
“Nem félek - válaszolta kérdésemre Alexander Jesztokin, akinek szavazóhelyiségét egy kellemes, arborétumra emlékeztető sarokban rendezték be. - Mindenki tudja a városban, hogy az ukrán egységet támogatom. Ha akarnak, már elkaphattak volna.”
Az igazán meglepő mégsem az volt, hogy a szikár férfi vállalta a veszélyt, hanem hogy ugyanígy nyilatkoztak a bizottságok nő tagjai a többi kerületben is. Márpedig a bizottságokat 98 százalékban nők alkotják.
“Bízunk istenben” - mondták az egyik helyen. “Erősek vagyunk, magunkat nem féltjük, csak a gyerekeket, és az ő gyerekeiket” - mutatták viccesen a bicepszüket egy másik körzetben.
Provokációról csak Alexander Jesztokin számolt be. Három közismert oroszbarát férfi jelent meg a helyiségben, de mielőtt bárnilyen provokáció történhetett volna, rendőrök érkeztek, és kitessékelték őket a teremből.
Félelem és graffitiháború
Kijev sokat nem költ egyébként emberei biztonságára. Míg a szeparatisták népszavazását mindenhol gépfegyveres, maszkos alakok biztosították, a hivatalos választáson nem láttunk rendőröket, vagy biztonsági személyzetet. “Úgysem tudnának megvédeni” - mondja az egyik bizottságot vezető Nagyezsda Pavlovna. Ha pedig a katonaságot vezényelnék ki, csak elriasztanák az embereket. A város széli mészárlás úgyis olyan mély nyomot hagyott a helyiekben, hogy alig szállingóztak szavazni. A legjobb arány délután háromkor 15 százalék volt, de jártam olyan szavazókörben, ahol az öt százalékot sem érte el a részvételi arány.
“Mindenki fél” - vélték több különböző szavazókörben is. Elrettentő propaganda záporozik a nyugalomhoz szokott város lakóira a tévékből, a plakátokról, szórólapokból. A kommunikációs háború az utcafalakon is zajlott. Mindenfelé Oroszországot dicsőítő graffitiket látni, amelyeket az ellentábor utcaművészei gondosan átalakítottak vicces, vagy obszcén szövegekké. Az orosz zászlós graffitire pedig horogkeresztet festettek.
A bátorsággal magyarázták részvételüket azok a szavazók, akik mégis feltűnnek az urnáknál. “Ukrajnárt. A hazámért” - mondja egy nagyon öreg néni, aki meglepő módon régi babakocsit tolva közlekedik. “Nincs benne semmi, de csak így tudok járni” - magyarázta a nem teljesen választástechnikai kérdésemre. De búcsúzóul ő is csak annyit mondott: “Félnek az emberek. Nekem meg már nincs mitől félnem. 89 éves vagyok.”
“Persze hogy eljöttem szavazni, nem egy fasz vagyok a donyecki népköztársaságból” - magyarázta jövetelének okát a középkorú Szlava Menysik, megemlítve, hogy tudja: kevesen vették a bátorságot a szavazásra. Véleménye szerint a fiatal, nyugatorientált fiatalok vesznek részt az elnökválasztáson, míg a szovjet nosztalgiát ápoló idősek a függetlenségi népszavazáson vettek részt. Tapasztalatom ugyan mást mutatott, de az érezhető volt, hogy a kialakult helyzet mély ellentéteket gerjesztett a városban, ahol amúgy mindenki ismer mindenkit.
Egy pofon után változott meg a város
“Van, hogy családokat oszt meg a kérdés. Az egyikük oroszpárti, a másik pedig Ukrajnában szeretne élni” - mesélte Nagyezsda Pavlovna. “Személyesen ismerem a szeparatistákat. Volt, akivel együtt jártunk iskolába. Most ha a kocsmában találkozunk, nem beszélünk politikáról. - mondja Alexander Jesztokin. Majd rövid hallgatás után hozzátette - Igazából már nem beszélünk egyáltalán.”
A férfi szerint a márciusi események jelentették a választóvonalat. A szeparatisták akkor szerveztek egy gyűlést a főtéren. Kétszázan lehettek, orosz zászlókat lengettek, a kijevi kormányzatot szidták, és követelték az elszakadást. “Felmentem a színpadra, hogy elmondjam, ne tépjék le az ukrán zászlókat, és hogy nem az ország felosztása a megoldás. Akkor valaki feljött, és megütött.”
Az emlékek hatására a férfi egy ismerőse is felpattant a háttérben, és felhevülten magyarázta, hogy az oroszbarátok már jó ideje megágyaztak a rettegésnek. Eleinte csak gyűléseket tartottak, aztán megtámadták azt, aki ukrán nemzeti szalagot tűzött a ruhájára, és összetörték a kocsikat, ha valamelyiken ukrán jelképet láttak.
A kommunista párt képviselője a rendőröket hülyítette hamis bejelentésekkel, hogy a város mely pontján látott randalírozó jobbszektorosokat. (A jobb szektor a kijevi tüntetők radikális szárnya.) Végül az emberek már nem mertek kiállni a véleményükért, a rendőrség pedig egyre apatikusabb lett.
Kiállunk Kijevért, mert korrupt és ügyetlen
Érdekes módon Kijev barátai még egy dologban értettek egyet. Hogy Kijev korrupt, ügyetlen, és nem lehet rá számítani.
“Kijev rosszul teljesít - mondta Szlava Menysik. - Fogalmuk sincs, hogy kell megoldani a problémákat.” “Nagy a korrupció” - válaszolta a szikár arcélű Alexander Jesztokin. “Nem tudjuk mit hoz a jövő. Reméljük, legalább a fizetést megkapjuk ezért a munkáért - tárta szét a kezét Valentina Barihovna - De talán kifizetnek minket” - tette hozzá a választási bizottsági elnöknő azzal az arckifejezéssel, ami akkor szokott kiülni az arcra, amikor sorsjegyet kapargatunk, hogy vajon nyertünk-e. Igaz, egy sorsjegyért az ember ritkán szokta a testi épségét kockáztatni.