Mi kell a népszerűséghez? Háború, háború, háború

Decemberben még arról elmélkedtek a politológusok, hogy mihez kezd Vlagyimir Putyin a történelmi mélypontokat döntögető népszerűségével, augusztusban már arról, hogy meddig tudja fenntartani támogatottságának újra elért csúcsait.

Növelni azokat ugyanis már nem nagyon lehet: a hatalmat 2000 óta elnökként, kormányfőként, majd ismét elnökként birtokló Putyin tetszési indexe augusztusban 87 százalékon állt, amit ráadásul a szakmailag elismert, nem a Kreml kirendelt intézményének tekintett Levada Centr mért.

Pedig 2013 őszén semmi sem utalt arra, hogy az elnök változtatni tudna az akkor már két éve tartó mélyrepülésen. Persze ez a mélyrepülés is olyan számokat jelent, amilyenekkel máshol választásokat lehet nyerni, de ahhoz képest, hogy Putyinnak korábban éveken át 75-80 közötti támogatottsága volt, mindenképpen aggaszthatta, hogy 2011 vége óta – a Putyin-ellenes moszkvai tüntetéshullámtól kezdve – 60-65 százalék között alakult a népszerűsége.

A szűk kétharmad is meggyőzőnek tűnhet, ám ha arra gondolunk, hogy Putyin ezt – a megfelelő választási törvénnyel szabályozva – valódi ellenfél nélkül, érdemi parlamenti ellenzék nélkül, az orosz választók döntő többségét elérő legnagyobb televíziós csatornák lojalitása mellett érte el, akkor világossá válik, miért is kevés a 60 százalék egy vezető számára a szuverén demokráciában.

A rádiók, a nyomtatott sajtó és az internet esetében már sokkal kevésbé látványos a hatalom információfölénye, ám

és csupán kétharmaduk kapcsolódik rá naponta. Az újságolvasók és a politikai hírekre érzékeny rádióhallgatók is inkább a nagyobb városokban koncentrálódnak, míg az állami Pervij Kanal és a Putyin szűkebb bizalmi köre által a Gazprom Media holdingon keresztül irányított NTV elérése jóval magasabb: naponta a lakosság 70 százaléka ül a tévé elé. Nem véletlen, hogy a parlamenti és elnökválasztáson az Egységes Oroszország párt (JeR) és

Vologyától Vlagyimir Vlagyimirovicsig

A teljes ismeretlenségből 1998 augusztusában a Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) vezetőjévé, egy évvel később kormányfővé emelkedett Putyin 1999 szilveszterén váratlanul lett Oroszország ideiglenes elnöke. Bár ő volt a Borisz Jelcin körüli hatalmi csoport kiválasztottja, az mégis meglepetés volt a nyilvánosság számára, hogy az alkoholproblémákkal és egészségügyi gondokkal küzdő, 68 éves koránál jóval idősebbnek tűnő Borisz Jelcin újévi beszédében bejelentette lemondását, három hónappal az elnökválasztás előtt.

Az ekkor mindössze 47 éves Putyin a Jelcin körüli – politikai és szó szerinti értelemben is vett – „család” jelöltjeként nem tűnt különösebben önálló figurának, ám az egyre rozogább elnök mellett hamar ígéretes, erőt sugárzó politikusként tűnt fel a nyilvánosság előtt. Ezt elsősorban azzal vívta ki, hogy az 1999 szeptemberének első felében Bujnakszkban, Moszkvában és Volgodonszkban végrehajtott házrobbantások után meghirdette a terroristák ellen az úgynevezett második csecsen háborút. (Az elsőt Jelcin zárta le 1996-ban a Csecsenföldnek hosszabb távon akár függetlenséget is kilátásba helyező haszavjurti békével.)

Putyin itt ígérte meg, hogy

„ha kell, a vécében is elkapjuk a terroristákat, és feltöröljük velük a padlót”.

1999 szeptemberében bevonultak az orosz erők, Csecsenföldre. A következő év folyamán a legnagyobb harcok lezajlottak, bár a terrorellenes akció miatt bevezetett ideiglenes rendelkezések Csecsenföldön 2009-ig érvényben voltak. A Moszkva ellen küzdő, majd a Kreml mellé állt Kadirov családdal kiegyezve – eléggé költséges támogatás fejében – lényegében sikerült pacifikálni Csecsenföldet, megtartva Oroszországon belül.

2005-ben likvidálták a Jelcin által még tárgyalópartnernek tekintett egykori csecsen elnök Aszlan Maszhadovot, 2006-ban Samil Baszajevet, majd idén a már kaukázusi emirátus megteremtéséről szóló Doku Umarovot is.

Valami mindig bekavar

Növelte Putyin népszerűségét 2003 októberében az is, hogy őrizetbe vették az ország leggazdagabb emberét, a Jukosz olajtársaság tulajdonosát, Mihail Hodorkovszkijt.

Hogy a népszerűség növekedése mégsem volt töretlen, arról három tragédia tehet:

• 2000 augusztusában a Kurszk tengeralattjáró elsüllyedése 117 matrózzal. A legénység egy része még órákig életben volt, megmentésük mégis elmaradt.
• 2002 októberében a moszkvai Dubrovka színház túszdrámája, ahol a terroristák ellen bevetett gáz nyomán halt meg 129 túsz.
• 2004 szeptemberében a beszláni általános iskola túszdrámája. A terroristák az észak-oszétiai városban 1100 kisiskolást, szülőket és tanárokat ejtettek túszul, több tucat embert megöltek. A 334 áldozat java – köztük 186 gyermek – azonban az orosz erők vitathatóan előkészített ostromában vesztette életét.

Háborúval a gazdaság ellen

Putyinnak éveken át a legfőbb szövetségese a terroristákkal, az oligarchákkal és az örökké elégedetlen értelmiségi liberálisokkal szemben nem a hadsereg, az FSZB és a kézivezérelt sajtó volt, hanem a stabilan növekedő olajár. Egészen 2008 őszéig.

2003-ban ennek révén hirdethette meg bátran a GDP megkétszerezésének tízéves programját is: 1999–2008 között 70 százalékos növekedést ért el – igaz, a látványos gyarapodás az 1998-as pénzügyi összeomlás utáni alacsony bázisról indult –, így 2013-ra összejöhetett volna a százszázalékos növekedés.

Persze mivel minden az olajár emelkedésén alapult, a növekedés ellenére kevéssé lehet eredményes gazdasági modellről beszélni, de mivel a társadalom széles köre számára kézzelfogható volt a gazdasági növekedés haszna, ez keveseket aggasztott.

így olajexportőrként – és az olajárhoz igazított áron adott földgáz exportőreként – volt miből gazdasági növekedést, nyugdíjemelést, valutatartalék-képzést és viszonylagos szociális biztonságot nyújtani, „felállítani a térdre rogyott Oroszországot” – ahogyan hívei előszeretettel mondják Putyinról.

2008 őszére a 142 dolláros olajárból mindössze 41,8 dollár maradt, így a gazdaság nyolc év után először csökkent: rögtön három százalékkal.

Mégsem csökkent ugyanígy a népszerűsége Putyinnak, aki 2008 márciusában átült a kormányfői székbe, az államfőibe protezsáltját, Dmitrij Medvegyevet juttatva. A tandemben a vezető szerep persze Putyiné maradt, aki népszerűsége újabb csúcsát ismét egy háború nyomán hódította meg: az öt napos grúz-orosz fegyveres konfliktus után Medvegyev – nyilván Putyin jóváhagyásával – elismerte Abházia és Dél-Oszétia függetlenségét. A Grúziához tartozó, de orosz támogatással akkor már 15 éve külön életet élő miniállamok elismerése nyomán Putyin 88 százalékos támogatottságot élvezett.

Putyini pangás

A globális gazdasági válság 2009-ben még nagyobbat ütött, a GDP csökkenése ekkor már 12 százalékos volt – de Putyin népszerűsége így is csak 78 százalékra csökkent. A gazdasági visszaesést 2010-ben sikerült ugyan ledolgozni,  de ezután  a GDP újra csökkent: 2014-re a 2008-as szinten áll, és nem várható újabb nekilódulás. A 2003-ban meghirdetett 100 százalékos növekedésből 2013-ra végül 40 százalékos gyarapodás lett.

A gazdasági stagnálás elkezdte felőrölni Putyin támogatottságát is, ami valódi politikai versenyben, kevésbé kézivezérelt televíziók mellett még alacsonyabb lett volna. 2011 decemberében a parlamenti választások után – amelyen az Egységes Oroszország (JeR) addig kétharmados többsége egyszerű többségre csökkent – Moszkvában ellenzéki tüntetéssorozat indult, ami kitartott Putyin márciusi újraválasztásáig. A harmadik elnöki ciklust 68 százalékos népszerűséggel kezdte meg a négy helyett immár hat évre megválasztott elnök, akinek hozzá kellett szoknia a 70 százalék alatti támogatottsághoz.

Jól jönne egy kis konfliktus

2013 decemberében Kijevben tüntetések indultak az EU társulási szerződés aláírása helyett Moszkva felé tapogatózó Viktor Janukovics ellen.

Az ukrán elnök elleni mozgalmat hamar felkarolta Washington és Brüsszel is – bízva abban, hogy így komolyabb gazdasági áldozatok nélkül is megakadályozható, hogy a pénzügyi segítségre szoruló 47 milliós ország Moszkva befolyása alá kerüljön.

A lehetséges forgatókönyvek nyilván korábban megszülettek, de Putyin decemberi 61 százalékos hazai tetszési indexe is jelezte, hogy

tennie kell valamit az elnöknek, ha csökkenő gazdasági teljesítmény ellenére is meg akarja őrizni hatalma stabilitását.

Népszerűségét a vártnál kevésbé emelte az 50 milliárd dollárból Szocsiban megrendezett téli olimpia, egyrészt épp gyanúsan magas költségei miatt, másrészt azért, mert a show-t ellopta a kijevi tüntetéssorozat.

A Kijevben vitatható módon – a minden fenntartás ellenére mégis csak szabadon megválasztott elnök, Viktor Janukovics elűzésével – februárban hatalomra jutott ellenzék soraiban felbukkant radikális politikai erők jó ürügyet szolgáltattak Moszkvának az orosz ajkúak védelmére a Krímben, ahol az orosz fekete-tengeri flotta központi bázisa is volt.

Az ukrán erőket lényegében puskalövés nélkül sikerült kiszorítani – hivatalosan az orosz erők részvétele nélkül –, március 16-án pedig népszavazást tartottak, ami után két nappal  Kremlben Putyin és a krími vezetés aláírta az Oroszországhoz való csatlakozásról szóló megállapodást.

Putyin népszerűsége a hatvanas tartományból ismét a nyolcvanasba szökött, és ezen az Oroszország elleni washingtoni és brüsszeli szankciók, a továbbra is gyenge gazdasági kilátások, a növekvő költségvetési hiány sem változtatott. Sőt, a Krím bebiztosítása után Kelet-Ukrajnában az ukrán erők és az oroszbarát szeparatisták közötti háborúvá szélesedett konfliktus

Ezt azóta valószínűleg csak tovább erősítette a szeptember eleji minszki megállapodás Kijev és Moszkva között, amely tűzszünetet biztosít a Kreml tagadása ellenére minden bizonnyal közvetlen orosz katonai támogatást is élvező szeparatisták és az ukrán vezetés között. Az egyezmény a jelenlegi helyzetben lényegében azt jelenti, hogy donyecki és luganszki szakadárok elérhetik azt, amit Moszkva is követelt nekik: az Ukrajnán belüli nagyobb önállóságot.

Hogy Putyin a maga szempontjából a mostani helyzet alapján jól kalkulált, azt mutatja az is, hogy a vele legkritikusabb és politikai szempontból a legnagyobb jelentőséggel bíró Moszkvában és Szentpéterváron is 80 százalék felett van azok aránya, akik szerint az orosz elnökkel jó irányba mennek a dolgok. Úgy vélik, hogy helyesen járt el Krímben, megerősítette az ország nemzetközi helyzetét, biztonsági pozícióit, és garanciát szerzett rá, hogy egy kijevi hatalomváltás immár nem veszélyeztetheti az orosz hadiflotta Krímben lévő bázisát.

Egyelőre a szankciók és a Krímre szánt pénzek miatt tovább romló költségvetési egyensúly sem borzolja az oroszok kedélyeit. A 2018-as elnökválasztásra az országgyarapítói népszerűségi hullámot kihasználva már be is jelentkezett Putyin, akinek egyetlen ellenfele továbbra sem a parlamenten kívüli ellenzék összefogása vagy a kommunista pártot vezető Gennagyij Zjuganov valószerűtlen megerősödése lesz, hanem az olaj világpiaci ára.