Donyecki orosz vagyok, a fasiszta pestis ellen harcolok

Ezekben a napokban az Index ott van az orosz szakadárok uralta Donyeckben és az ukrán fennhatóságú, oroszok által ostromolt Mariupolban. Bemutattuk, milyen nehézségekkel kell megküzdenie annak, aki Kijevből akar Donyeckbe eljutni, miért érzik provokációnak Donyeckben a golyóálló mellényt, miért van útban az oroszoknak Mariupol, és bemutattuk azt is, hogy néz ki a város a többtucatnyi áldozatot követelő rakétatámadás után. 

„Nem mondom, ma hol voltam, a munkámat végeztem – mondta Miroszlav, majd akkurátusan fegyvertisztításba kezdett. – Minden használat után kell. Vagy ha nedvesség éri." Mivel épp esett az eső, arra fogom az 545-ös Kalasnyikov tisztogatását.

Az ötvenes évei elején járó Miroszlav barátságos, vidám fickó, nagy becsben tartják az alá rendelt fiatalok. „Sok mindennel foglalkozott” a háború előtt, hogy mivel, nem tudom, leginkább mérnöknek gondolom. A szovjet hadseregben ejtőernyősként tudta le a szolgálatot, de háborúban nem vett részt.

A valódi függetlenség elérése a cél, hogy aztán esetleg csatlakozzunk Oroszországhoz. Miért ne?

Az elhatározás májusban született meg benne, az odesszai tragédia után, amikor a Majdan-ellenes tüntetésen kigyulladt a Szakszervezetek Háza, 43 ember halálát okozva. (Természetesen Kijev az oroszbarát tüntetőket vádolja provokációval, a szeparatisták pedig az ukrán vezetést a gyilkos akció megrendelésével.)

„Nem donyecki vagyok, de az úgynevezett Ukrajna keleti részéből származom. Május óta itt vagyok, hogy harcoljak ez ellen a fasiszta pestis ellen" – magyarázta, hogyan állt a DNR oldalára. Szerinte a legjobb az lenne, ha létrejönne Novorosszija, Harkovtól a Dnyeszter Menti Köztársaságig.

„Sok ember szeretné ezt, nem mondom, hogy a többség, mert a többség épp az ukrán propaganda hatása alatt áll. Épp az kell, hogy az embereknek kinyíljon a szemük, ehhez viszont sok nehézségen kell keresztülmenniük. Egyelőre azonban a nehézségek sokakban a Donyecki Népköztársaságon [a szakadár oroszok vezette kváziállam] túl csak a dühöt erősítik, és azt hiszik, hogy harcba kell vonulniuk ezzel a mitizált Oroszországgal szemben. Sokan ebben őszintén hisznek, amikor ellenünk jönnek. De aztán itt sokan rádöbbennek, hogy nem Oroszország az ellenfél." A „zombivá tevő” ukrán propaganda rendszeresen visszatérő motívum, és annyi alapja lehet a vádnak, hogy a propaganda mindenhol a háború része. Például, amikor azt állítják Kijevben, hogy a Donyecki Népköztársaság saját maga lövi Donyeck lakónegyedeit.

El tudod képzelni, hogy reggel felkelünk, kimegyünk a sorozatvetőhöz, lődözzük vele a családjainkat, aztán hazamegyünk?

– nem tudom elképzelni, de ezután mindig megkérdezem: „És ki lőtte az ukránok kezén lévő Mariupolt?"  „ Hát az ukránok!" – szól a válasz. Az érvet azzal támogatják meg, hogy Mariupoltól 40 kilométerre áll a DNR, 18-20 kilométernél nagyobb hatótávolságú fegyverük nincs, az meg lehetetlen, hogy azt becipeljék az ukránok vonalai mögé, hogy elérjék vele a várost.

Ahogy az is lehetetlen, hogy Volnovahánál nem az ukránok lőtték a civilek buszát, hanem pedig a szeparatisták rakétája csapódott az ukrán ellenőrző pontba, ahonnan aztán a repeszek továbbrepülve végeztek a 13 utassal. Vagy hogy a maláj gépet sem a felkelők lőtték le tévedésből, sőt, senki nem is lőtt le semmit, valójában a márciusban eltűnt maláj gépet dobták le az amerikaiak. A magyarázatok úgyis aszerint csapódnak le, hogy ki melyik oldalon áll. 

Csak a katonákat

„ Mi nem dolgozunk lakott területek ellen, akkor sem, ha ott megbújnak a kaprosok" – mondta Miroszlav egyik beosztottja (oroszul ukrop, ami az ukránok gúnyneve lett, bár nemrég Petro Porosenko elnök inkább büszkén vállalta.) Nyilván igaz, ahogyan az a beismerés is, hogy ha kénytelenek lesznek ezen az áron győzni – Debalcevónál, Artyomovszknál, Konsztantyinovkánál, hogy aztán Kramatorszkig és Szlovjanszkig vonuljanak – akkor nincs mit tenni, mégis vállalni kell a városok tűz alá vételét.

Tudod te, mennyit kínlódtunk, méregettünk, hogy nehogy beletrafáljunk a házakba, ahonnan pár száz méterre álltak az ukrán erők?

„ Nagyon féltünk, de sikerült, csak a katonákat kaptuk el – magyarázta Miroszlav. – Nem lőttünk olyan ukrán állásba, amelyiket nem lehetett civil áldozat nélkül leszedni. Volt az elején egy-két idióta, aki rosszul számolt, meg olyan, aki maga ment túl közel a lakott részekhez, noha tudta, hogy az ukránok simán belőnek, nem számolva a civil áldozatokkal, de ilyen hibákat már rég nem vétett nálunk senki."   

Mi lett volna, ha nem véditek meg magatokat?

Ezt próbálom megérteni, mert az orosz nyelv eltiprását korábban itt járva sosem éreztem. Az ukrán tévében simán lehet orosz filmeket nézni – hol felirattal, hol anélkül, de az is belefér, hogy a műsorban valaki ukrán kérdésre oroszul válaszol.

Donyeckben orosz nyelvű iskolák is működtek – most a harcok miatt szünetel a tanítás – ahol legfeljebb idegennyelvként tanítják az ukránt.

„Ez igaz, csakhogy az orosz nyelv- és irodalomórák rovására növelték az ukránórák számát" – veti közbe Miroszlav szomszédja. Natalija arra is felhívja a figyelmet, hogy a bíróságon csak ukránul lehet intézni a hivatalos ügyeket, úgyhogy az orosz kiszorítása folyamatban volt.

És az sem mindegy, mit tanul az ember oroszul. „A történelemkönyvekben a nagy honvédő háborúról van három bekezdés, mellette viszont hosszasan írnak arról, hogy az ukrán felkelő hadsereg volt a győztes, a Vörös Hadsereg meg megszálló volt" – mondja. Valóban, Nyugat-Ukrajnában a németeket egy ideig szövetségesnek tekintő Sztepan Bandera nemzeti hős, amire érthetően dühösek az oroszok, és mindazok, akik szerint a nacionalista függetlenségi erők antiszemita, kollaboráns politikájának igazolása elfogadhatatlan. Bár attól egyik oldalon sem jönnek zavarba, hogy úgy fasisztázzák le a másikat, hogy közben a zsidó ármánykodást okolják a konfliktusért.

Ez nem Svájc

Nem kell azonban paranoiásnak lennie egy orosz anyanyelvűnek, ha bizonyítékot keres arra, hogy Kijevben bőven vannak ukrán nacionalista erők. Elég a Szvoboda és a Pravij Szektor lózungjait idézni, márpedig ezeknek az erőknek jelentős befolyásuk volt a Majdan tüntetéseire. És az sem teljesen normális, ha egy 45 milliós ország harmadának anyanyelve regionális szinten sem lehet hivatalos.

Az itteni kedélyeket az is borzolta, hogy májusban Donyeckben az ukrán nacionalisták tartottak felvonulást, az akkor még Kijev ellenőrzése alatt álló rendőrök asszisztálása mellett. Egyébként ez is a magyarázata annak, hogy miért lépett le a rendőrök többsége a DNR megalakulásával, hogy aztán az alapoktól kelljen újjászervezni.  

Kipurcant, meghalt, ja, kipurcant

De a nyelv csak másodlagos, sokkal fontosabb, hogy az ukránok az oroszok kiirtására törnek - tudom meg a szomszédasszonytól. Kramatorszkban megerőszakolták az ukrán katonák a lányokat, a férfiakat begyűjtötték, egy részüket tömegsírba lökték, másokat koncentrációs táborba zártak a város repülőterén. És ugyanez van Mariupolban is, csak az EBESZ nem mer odamenni.

„Anya, kipurcant a Kuzma Szkrjabin, autóbalesetben" – szakítja meg a történetet Natasa vidáman beszaladó unokája. „De hát ő velünk volt, sajnálom őt" – mondta az ukrán énekesről a nagymama. „Ja, ó, szóval meghalt, megölték" – született meg a rendszerkonform mítosz az orrom előtt. Később kiderült, hogy a nagymama rosszul tudta, a 46 éves énekes nem volt jó fej, koncertjén az ukrán erőknek gyűjtött pénzt – halálának hírére Nyugat-Ukrajna több városában százak gyújtottak gyertyát –, úgyhogy estére mégis megérdemelten purcant ki.