Tombol a paranoia Donyeckben

Ezekben a napokban az Index ott van az orosz szakadárok uralta Donyeckben és az ukrán fennhatóságú, oroszok által ostromolt Mariupolban. Bemutattuk, milyen nehézségekkel kell megküzdenie annak, aki Kijevből akar Donyeckbe eljutni, miért érzik provokációnak Donyeckben a golyóálló mellényt, miért van útban az oroszoknak Mariupol, és lefilmeztük, hogy néz ki a város a többtucatnyi áldozatot követelő rakétatámadás után. Donyecki orosz harcosok elmondták, miért fogtak fegyvert, és kameránk előtt meg is tisztították. Mariupolban olyan papírokra vadásztunk, amelyekkel átjuthatunk az orosz–ukrán fronton.

„Halló, üdvözlöm, hamarosan érkezik a lánya holtteste, be kellene jönni azonosításra” – hétköznapi ügymenet Donyeck egykori megyeszékházán, amit véletlenül kapok el az akkreditációm átvétele előtt. A lány a szakadár Donyecki Népköztársaság (DNR) oldalán harcolva esett el. Mesterlövész volt, ma ez sem meglepő, ahogyan az sem, hogy nemcsak a foglyok, de a holttestek kicserélése is nehezen megy az ukrán erők és a szakadárok között.

Nincs időm végiggondolni, hogyan lesz egy fiatal lányból önkéntes harcos, szaladok a DNR újságírói engedélyéért.

Egy rövid áramszünet miatt kicsit húzódik a papír kiadása, addig politizálunk. Kettős mérce, Obama, aki miatt nekem kell magyarázkodnom, aztán elmondanom, „mit gondol Magyarország” a DNR-ről. „Aztán azt se felejtse, hogy mi szavaztunk a függetlenségről, az NDK népét viszont nem kérdezték meg, hogy akar-e egyesülni Németországgal” – idézi fel az egyik munkatárs a Kreml legújabb bizonyítékát Európa hajlékony jogértelmezésére. A falon Vlagyimir Putyin portréja elégedetten mosolyog. „Egy hónapja tettük ki, csak azért is, mert annyit mondja a világ, hogy Oroszország áll mögöttünk. Hát tessék” – mondja kedvesen a helyi Oriflame egykori hálózatvezetőjeként bemutatkozó asszony, aki most a DNR sajtóigazolványaiért felel. Az áram visszatért, a csevegésnek vége, mehetek képeket készíteni a városról.

Filmezgetünk?

Öt perc múlva már egy fegyveres vizsgálja a gépemet, mert beszélgettem egy bácsival, és felvettem a parlamentre festett feliratokat – „Oroszország”, „Mi vagyunk Donbássz”, „Torez” (Itt semmisült meg a maláj gép), „Nem a fasizmusra” –, meg a parlament tábláit, amelyeken épp csak lefestették a megye szót, elvégre itt most már egy új ország központja működik.

– A nyilvánosságnak készült, nem? Hát megnézem.

– De nem úgy gondoltam, hogy mindenkinek egyenként mutatom meg!

De nem sikerült meggyőznöm az őrök vezetőjét, aki a felelgetős versenyt a „Ne ugráljon, még nincs őrizetbe véve” mondattal megnyerte. „Nem gondolja, hogy külső erők is állnak Kijev és Donyeck konfliktusa mögött, ó, de ravaszul tetted fel a kérdést” – ciccentett a felvételt nézve, amelyen a bácsi szerencsére helyesen válaszolt, Amerikát okolva. Negyedóra után elengedett. Örültem, de nem értettem meg, mit keresett a gépen. Ehhez még egyszer a DNR hatóságainak kezére kellett kerülnöm, de ne szaladjunk előre.

Séta az emberpajzzsal

A parlamenttől elindulva folyamatosan hallatszott a gránátvetők és rakéta sorozatlövők nem túl távoli zaja. Donyeckben ezeken már nem akadnak fenn, hozzászoktak ez elmúlt bő fél évben.

Olyannyira, hogy még az egyetemi vizsgaidőszak sem szakadt meg. Ezt akkor tudtam meg, amikor hozzácsapódtam egy egyetemi tanárhoz az úton, miután a Bogdan Hmelynickij út lakatlan részén géppuskaropogást hallottam. Ez volt az egyetlen alkalom, máskor csak a nehéztüzérség hallatszik.

Egy ideig ijedtemben egy fához kuporodtam, aminek valószínűleg semmi értelme nem volt. „Én mindennap itt megyek, ez van” – legyintett az arra járó geológus egyetemi tanár, akivel ezután úgy mentem, hogy ő legyen az erdő felől. De mivel a lövés a másik oldalról is jöhetett, azzal áltattam magam, hogy ez nem gyávaság.

Így sétáltunk el a bútoráruházig, ahová állítólag másfél órával korábban rakéta csapódott. De nem csapódott, a találat valójában egy ház udvarát érte, jóval odébb. „Vigyázzon, nehogy tanúja legyen olyannak, aminek nem kéne” – búcsúzott a tanár. Miután a távozó élő pajzsom ezzel jól rám ijesztett, inkább visszamentem a központ felé. Útközben egy kislányával sétálgató apukába botlottam. „Ha túl hangos a dörgés, nem jövünk ki” – árulta el a friss levegő szívásának donyecki stratégiáját az apuka.

A kávézók többsége már a centrumban is zárva, sok bolton is lehúzva a roló – bár némelyik külön felirattal jelzi, hogy a kirakatvédelmi intézkedés ellenére nyitva van –, de jár a troli és a villamos, csak a forgalom kisebb.

A közeli piacon viszont zajlik az élet. Áru van bőven, sőt, szélesedett a kínálat: feltűnően sok lett a terepszínű ruha, és

„Nem nagyon fogynak” – vallotta meg az asztalnál toporgó srác, amikor hirtelen a szokásosnál hangosabb dörejjel rengett meg a táj. Egy pillanatra mindenki megállt – aztán az élet ment tovább.

Csak később tudtam meg, hogy három gránát lakóépületekbe csapódott. De a korábbi napok sem teltek el a városban támadások nélkül. Hétfőn aknavető repeszei törték be egy vérátömlesztő állomás és egy panelház ablakait, és lakhatatlanná tettek egy családi házat. A házban szerencsésen megúszta mindenki, de egy hatvan év körüli járókelő életét vesztette.

Add a tabletet, de lassan

Néhány kilométerrel arrébb a Bányászok terén is aknavető rombolt vasárnap. Az ablakokat betörte a lakásokban és az alatta lévő boltokban. Az egyik fehérárubolt a nyitáshoz már be is táblázta az üvegajtót. „Nyitva vagyunk, valamiből élni kell. Már amíg van áru. Az utolsó szállítmány két hete jött, több egy ideig nem lesz.”

A beszélgetést egy lassan mögém guruló autóból előugró civilruhás fickó szakította meg. Kezét a kabátja alatt lévő pisztolyára téve megállt előttem. „Add ide a tabletet, de lassan.” Rögtön tudtam, mi a megoldás. Lassan odaadtam.

Ezután hatszor megkérdezte, hogy az én emberem fotózgat-e az udvaron. Egyedül jöttem, de ettől még nem éreztem magam biztonságban. A boltos már visszahúzódott a betáblázott boltjába – mit tehetett volna –, viszont jött egy zilált nő. „Ez volt az?” – kérdezte a fickó. „Nem, annak piros volt a táskája.” Sosem gondoltam, hogy ennyin múlhat a terrorizmus vádja. „Valamit  lerakott a földre, aztán egy magasabb, fekete sapkással továbbment. Azok után, ami itt történt, zúgtak a repeszek mindenfelé, ébernek kell lenni” – mondta a nő, akinek hálás voltam, hogy ha már éber, a piros zsákra is emlékszik.

Tovább várakoztunk. A nő elmondta, hogy az EBESZ nem tesz semmit, csak fotózgat, de ide ki sem jött, az egész világot csak az érdekli,  hogy a fasiszta kijevieket támogassa. „Mit gondol erről Magyarország?” – tette fel kedvenc kérdésemet a nő. Sablonválaszom nem hatotta meg. „Mit érdekel az minket, itt az életünkről van szó! A világ meg hallgat! ”

Nem mondom, hogy nincs igaza, legalábbis a tűzszünet megteremtése fontosabb lenne, mint azon alkudozni, hogy hol is legyen a demarkációs vonal, és most mintha inkább Kijev térfelén pattogna a labda.

És Ványára is csak az orosz sajtóból emlékszem, pedig a fiú tragédiája a leginkább szívet tépő szimbóluma ennek a vérontásnak. Igaz, néhány kisebb Je suis Vanya háborúellenes tüntetés volt külföldön, az orosz diaszpórák kezdeményezésére. (A közösségi oldalakon ez sokszor „Nem vagyok Charlie”-val párosul, bár nem értem, hogy miért nem lehet  egyszerre elítélni az újságírók elleni párizsi terrortámadást és a gyermekeket sem kímélő háborút.) A nyolcéves fiút öccsével együtt érték repeszek az udvaron játszva néhány hete. A kisebbik fiú meghalt, Ványa pedig mindkét lábát és jobb kezét elvesztette. Az orvosok most azért küzdenek, hogy legalább a látását  megmentsék.

Nem tesz kevésbé gyanússá a biztonsági  szervek szemében az, hogy a nővel ebben egyetértek. A tabletem egy odaérkező másik civil ruhás férfinél landolt. Jólfésült volt, udvarias, de ilyenkor nem túl bizalomgerjesztő kérés az, hogy fáradjon velem, bárhogy is mondják. Főleg kocsiba ülni, ahol egy újabb ügynök vár.

Amikor az embert  polgárháborús helyzetben potenciális diverzánsnak tartja egy szakadár állam biztonsági tisztje, a következőt ne tegyük:

• Ne próbáljuk a feszültséget oldani kérdezgetéssel, főleg ne a munkával kapcsolatban.

„És gyakran sikerül diverzánsokat elkapni a városban?” – kérdeztem, hogy oldjam a hangulatot. „A kérdése erősen kémgyanús. Maga csak beszélgessen a civilekkel.”

• Semmiképp se válaszoljunk vissza.

„Hát én épp velük beszélgettem, de maguk így is odajöttek hozzám” – válaszoltam, hogy ezzel is oldjam a hangulatot.

Nem hagyták, hogy elrontsam a helyzetet, inkább kimondták a verdiktet: a gépem tiszta, a felvételek nem kémkedők, poloska sincs elrejtve. Kedvesen elköszöntek, és gondolom, én is tőlük.

Ennek kapcsán tudtam meg, hogy a diverzánsok jeladókon kapnak információt a cél koordinátáiról, ilyet kerestek a gépemben, és ilyet rakhatott le esetleg a két ismeretlen férfi. A jelet nem feltétlenül küldik messze, a diverzáns aknavetősök is megkaphatják, akik legfeljebb három kilométerre vannak a célponttól. 

„Volt ilyen, bizony, egy 80 feletti bácsi több ellenőrző ponton is megfordult a telefonjával, mire lebukott” – mesélte egy helyi ismerős. „Szerencséd van, egy ilyen ellenőrzés mehet rögösebben is, értsd meg, háború van.”