Jemenben kódolva volt a polgárháború

Jemen a külső szereplők nélkül is polgárháborúba süllyedt volna, mondta Csicsmann László, a Budapesti Corvinus Egyetem docense a Hatalmi versengés az Arab-félszigeten című előadáson a Külügyi és Külgazdasági Intézetben (KKI). A legfontosabb síita és szunnita ország, Irán és Szaúd-Arábia rivalizásáról, emellett a szaúdi és a katari szembenállásról is szó volt az előadáson.

Számos érdek áll szemben egymással

Csicsmann előadásán elhangzott, hogy messzire nézve a mostani jemeni konfliktus egyik alapja, hogy az északi és a déli országrész 1990-es egyesítése valójában soha nem teremtett egységes országot, egy rendkívül heterogén állam jött létre. Több csoport is szembenállt az egyesítés előtt az északi részt, majd pedig az új országot vezető Ali Abdalláh Száleh elnökkel és körével, és ez a megosztottság azóta is fennmaradt:

• A síita felkelés élére álló és a mostani polgárháborúban is fontos szerepet játszó húthik, akik nevüket a 2004-ben mártírhalált halt vezetőjükről kapták. A gazdasági szempontok mellett a húthikat a szaúdi vahabita terjeszkedés is zavarta Jemenben. Az elmúlt tíz évben időről időre erőszakos évek következtek, miközben megszerezték maguknak az északi Száda tartományt.
• A déli szeparatisták Ali Szálem al-Beid volt dél-jemeni elnök vezetésével.
• Törzsi csoportok délen és északon is szembefordultak a politikai vezetéssel.
• Az al-Kaida jemeni ága 2000-től lett egyre jelentősebb szereplő Jemenben, főként délen szerzett meg területeket, és kiképzőtáborokat is kiépített.

Az egyesítés előtt az északi részt vezető Száleh elnök és környezete az 1992-ben felpörgő olajtermelés segítségével szilárdította meg hatalmát. 1994-ben azonban polgárháború tört ki, és rendszeressé váltak az erőszakos konfliktusok. Ehhez és a mostani polgárháborús helyzethez az is hozzájárult, hogy az olajkitermelés 2001-ben ért tetőpontjára, de 2013-ban már látszott, hogy kimerülőben vannak a kutak. Jemen ma már 90 százalékban élelmiszerimportra szorul, a lakosság több mint 50 százaléka szegénységben él, és az olaj mellett a vízkészletei is folyamatosan apadnak.

Száleh lemondatása után nemzeti megbékélés kezdődött az egyébként déli származású Abed Rabbo Manszúr Hádi addigi alelnök vezetésével. Hádi megnyerte a 2012-es elnökválasztást, majd a Nemzeti Párbeszéd Konferenciának nevezett alkotmányozási folyamat végén 2014-ben javaslatot tettek a föderalizmusra. Ez alapján 6 régió jött volna létre, 4 északi és 2 déli, Áden városa pedig speciális státuszt kapott volna. Ez azonban megint az addig sem éppen acélos konszenzus végét jelentette: a déliek hat régió helyett két részt, egy északit és egy délit akartak volna, míg a húthik nagyobb szerepet követeltek a kormányban, és megindultak dél felé.

Csicsmann szerint Irán reálpolitikai szempontból érdekelt ebben a folyamatban, de kérdés, mennyire állt a húthik mostani előretörésének hátterében. Csak közvetlen bizonyíték van arra, hogy beavatkozott volna, például egy állítólag húthiknak szánt, elfogott fegyverszállítmány. A húthik egyébként zaiditaként más irányzatot képviselnek, mint az iráni síiták, ideológiailag még közelebb is állnak a szunnitákhoz, mondta Csicsmann. Ugyanakkor Száleh elnök és az őt támogató több törzs és csoport egyértelműen összefogott a húthikkal, és a támogatásukkal juthattak el mostanra már Ádenig.

Szaúd-Arábia közel külföldként kezeli Jement, de az esetleges iráni veszély mellett a szomszédos ország stratégiai fekvése nagyobb szerepet játszhatott a több szunnita országgal együtt Jemenben megkezdett légi csapásaiban. Szaúd-Arábia célja Hádi visszaállítása, de hiába szorítanák háttérbe katonailag a húthikat, ez messze nem garantálja, hogy egy működőképes államot tudnak létrehozni. Ennek egyik oka, hogy még a déliek sem támogatják Hádi visszahelyezését, hiszen hónapokig nem tudott fellépni a húthik előrenyomulása ellen, ezért nem olyan politikusnak tartják, aki biztosítani tudná a törékeny egyensúlyt. Közben a legnagyobb veszélyt a jemeni al-Kaida megerősödése jelentheti.

Folytatódhat az iráni-szaúdi hidegháború

N. Rózsa Erzsébet, a KKI vezető kutatója többek között arról beszélt, hogy nagy kérdés, hogy az Iszlám Állam fenyegetése, vagy valamilyen más fenyegetés felül tudja-e írni az iráni-szaúdi vetélkedést a régióban, az IS ugyanis közös ellenséget jelent a két rivális országnak. Azonban szerinte várhatóan tovább folytatódik a két ország között kialakuló hidegháború.

Az iráni és a szaúdi érdekütközések elsődleges helyszíne az Öbölben van. Az Arab-félszigetet Szaúd-Arábia dominálja, Irán pedig propagandában ugyan megszólíthatja a helyi síita kisebbségeket, de inkább távolabbi szövetségeseket keres, az elmúlt időszakban pedig egyébként is az atomprogram körüli tárgyalások foglalták le a diplomáciai erőforrásait.

Irak esetében vannak azonos érdekeik is, például, hogy az ország relatív stabil maradjon, de ne erősödjön meg túlságosan katonailag. Szaddám Huszein idején Irán a nyolc évig tartó iraki-iráni háború, Szaúd-Arábia pedig Kuvait lerohanása miatt került szembe Irakkal. Bár Szaddám bukása után síita többség került hatalomra, de N. Rózsa szerint nincs iráni diktátum, a befolyásuk főként gazdasági értelemben jelenik meg: a síita vallási turizmus – a 12 imámból 11 sírja iraki területen van –, repterek, úthálózat fejlesztésébe. A szaúdiak is támogatják a szunnita közösségeket Irakban.

Katar külön úton járt

Szalai Máté, a KKI kutatója a szaúdi-katari vetélkedésről beszélt, ami elsősorban az arab tavasztól kezdődően csúcsosodott ki, miután Katar támogatta többek között Egyiptomban a Muszlim Testvériséget. Ennek részben pragmatikus okai voltak, reálpolitikai szempontok játszhattak szerepet benne, de a szökevények hagyományos búvóhelyeként korábban is menedéket adtak már a Muszlim Testvériség fontos ideológusainak.

Katar 1995-ben kezdett markáns külpolitikába, aminek egyik lényege a jó viszony fenntartása volt minden regionális szereplővel. Katar emellett az olaj helyett a földgázt állította a saját exportjának központjába, amivel el is érte, hogy mára a világ elsőszámú folyékony földgáz exportőre legyen. Ehhez hozzájött, hogy a földgázmező másik fele Iránhoz tartozik, ezért volt egy közeledési kényszer is Szaúd-Arábia nagy ellensége felé. Ehhez hozzájött a saját branding kiépítése is. Egyik legfontosabb eleme az al-Dzsazíra hírtelevízió elindítása volt, a csúcspontjára pedig akkor ért fel, amikor megkapták a 2022-es FIFA-vébé megrendezésének a jogát.

Az arab tavasz első felében Katar és Szaúd-Arábia érdekei még egybeestek. 2011 és 2013 között viszont Egyiptom esetében Katar kiállt a Muszlim Testvériség és Mohamed Murszi azóta megbuktatott elnök mellett, állítólag 8 milliárd dollárral támogatták őket. Líbiában is párhuzamos hálózatokat kezdtek kiépíteni, aminek az lett az eredménye, hogy az ország ma szinte megint a kettészakadás szélén áll.

A végére azonban Katar pozíciói meggyengültek a Közel-Keleten, Egyiptomban Murszi bukása után erős ellenszenv maradt az országgal szemben, például zászlókat is égettek. Szaúd-Arábiának a külpolitikai különutassága ellenére szüksége van Katar és emellett Törökország támogatására is ahhoz, hogy a szunnita világ vezetőjeként jelenhessen meg. Ráadásul mostanra a Muszlim Testvériség már nem annyira negatívan jelenik meg, közös ellenségképnek viszont ott az Iszlám Állam és Irán is.