Most megint feje tetejére állhat a brit politika

aki viszont a gazdagok támogatásával vádolta riválisát, és persze a konzervatívok vagy a Munkáspárt közül valamelyik megnyeri majd a május 7-i parlamenti választást – idáig még úgy is tűnhetne, hogy egy teljesen szokványos brit választással van dolgunk.

Pedig régen volt ennyire szoros az állás alig három héttel a szavazás előtt, a nagy pártok alatt pedig olyan átrendeződés ment végbe, ami a 2010-es folyamatot folytatva átírhatja a brit politika eddigi alapvetéseit.

Az már biztosnak tűnik, hogy zsinórban második alkalommal nem tud majd egyik nagy párt sem egyedül kormányt alakítani, viszont a hagyományosan harmadik erő, a liberális demokraták meggyengülése mellett az elszakadáspárti skótok és a szívük szerint az országot az Európai Unióból minél előbb kiszakító UKIP erősödése is fontos szavazatokkal, végső soron pedig képviselői helyekkel befolyásolhatja a végeredményt.

Az Angliában élő vagy oda készülő magyarokat is érintő bevándorlási szabályokat különböző mértékben, de minden fontosabb erő szigorítani akarja, de a tét valójában nem kisebb, mint hogy

Két párt egyeduralma

Összesen 650 képviselői helyet lehet szerezni, ebből 533-an kerülnek be Angliából, Skócia 59 székkel, Wales 40-nel, Észak-Írország pedig 18-cal van jelen a brit törvényhozásban. A brit választások ennek ellenére a II. világháború vége óta hagyományosan két párt váltógazdálkodásáról szóltak: vagy a baloldali Labour, vagy a konzervatív toryk alakíthattak kormányt, méghozzá egyedül.

1951-ben még a brit választók 97 százaléka a Munkáspártra vagy a torykra szavazott, az elmúlt időszakban azonban már a szavazatok alig több mint harmadával is kényelmes többséget tudott maga mögött egyik vagy másik párt.

Ez azért fordulhatott elő, mert a brit rendszerben csak egyéni képviselőkre lehet szavazni, és

Margaret Thatcher mögött például mind a kétszer száznál is több képviselős többség állt, pedig soha nem szavaztak rá 42 százaléknál többen, írja az Economist.

Tony Blair nagy győzelmekor, 2005-ben a Munkáspárt csupán 3 százalékkal verte a konzervatívokat, mégis 158-cal több képviselőjük lett, és összességében 64 fős többségben voltak a brit alsóházban.

A legutóbbi választás előtt utoljára 1974-ben fordult elő, hogy egyik nagy párt sem szerezte meg az abszolút többséget az alsóházban, akkor azonban kisebbségi kormány alakult, aminek életképtelensége végül nyolc hónappal később előrehozott választást és persze biztos többséget hozott. 2010-ben az akkor már 13 éve hatalmon lévő Munkáspárt negyedszázad óta legsúlyosabb vereségét szenvedte el, de a David Cameron vezette toryknak így sem sikerült egyedül kormányképes többséget szerezniük. A konzervatívok végül a hagyományosan harmadik erővel, a liberális demokratákkal karöltve alkottak meglehetősen ritka koalíciót Nagy-Britanniában.

A brit társadalom egyre nagyobb megosztottságát, de a politikai rendszer mégis túljutalmazó jellegét jól szemlélteti, hogy a centrista liberális demokraták legutóbb 6,8 millió szavazatot kaptak, ami az összes szavazat 23 százalékának felelt meg, ez ugyanakkor csak 57 székre volt elég. Ehhez képest a kormánykoalíció vezető erejeként a konzervatívok 10,7 millió szavazatukkal 307 képviselői helyhez jutottak. A kisebb pártok többször is kardoskodtak már a rendszer megváltoztatása miatt, legutóbb a liberális demokraták kormányprogramjának egyik legfontosabb eleme volt az arányos eloszlású szavazás, de még kormányon sem tudták áterőltetni a nekik sokkal kedvezőbb számolást.

Így miközben 2010-ben a toryk és a Munkáspárt együttes támogatása már 70 százalék alá esett vissza, és minden jel szerint mostanra még tovább csökkent, teljes földindulás mégsem várható a képviselői helyek tekintetében. Azonban már látszik, hogy ami a legutóbbi választáskor még kuriózumnak számított, az lehet hamarosan a brit politika új rendje: koalíciós kormányok és egyre több befolyásos kis párt, amikre nagyon szoros esetben akár külső támogatóként szorulhatnak a nagyok.

Ritkán ennyire szoros

A szokásoknak megfelelően a brit parlament öt héttel a választás előtt feloszlott, hogy aztán minden képviselő a kampányra koncentrálhasson teljes erejével. A két nagy párt fej fej mellett vágott neki ennek az időszaknak, azóta annyi változott, hogy a BBC nagy összesítőjében egy ideig a Munkáspárt vezetett 34 százalékkal a 33 százalékra mért konzervatívok előtt, aztán megint 34-34 százalékon állnak. Vagyis nagy elmozdulások nem történtek.

Ahogy az lenni szokott, kisebbik koalíciós partnerként megviselte a liberális demokratákat a kormányzás, az akkori 23 százalék helyett mindössze 9 százalékra mérik őket, amivel jó pár képviselői helyet is elbukhatnak az eddigi 57-ből. Feljöttek viszont a többiek: a legutóbbi választáson a függetlenségpárti, de végül a nemek győzelmével záruló skót népszavazást kiharcoló Skót Nemzeti Párt (SNP), a Zöld Párt és a UKIP együtt valamivel 6 százalék felett kapott szavazatokat, most viszont együttesen már könnyen 20 százalék felett végezhetnek. A UKIP 14 százalékával egyenesen megszerezheti a harmadik helyet, még ha ez képviselők számában nem is lesz annyira látványos.

A helyzet most úgy néz ki, hogy még mindig jó esélye van Cameronnak arra, hogy hatalomban maradjon, de Miliband előtt is megnyílt az út, hogy valahogy miniszterelnök legyen. Más kérdés, hogy a felmérések zömében a válaszadók többsége megfelelőbb miniszterelnöknek tartotta David Cameront, mint a Labour miniszterelnök-jelöltjét.

Cameron vs. Miliband

Ez utóbbi azért sem mellékes, mert egyes ingadozó választók végül erre a két emberre egyszerűsíthetik le a választást a következő három hétben, amiben valószínűleg eldől majd a parlamenti többség sorsa. A most 48 éves David Cameron édesapja bróker, édesanyja bárónő, egyik felmenője IV. Vilmos király, Viktória királynő nagybátyja. 2005-ben, a legutóbbi választási vereség után vette át az előtte állandó vezetőválsággal küzdő, megosztott Konzervatív Pártot.

Sikerült kivezetnie a nyolc évig tartó vezető- és ideológiai válságból a torykat, akiket markáns irányváltásra kényszerített például a környezetvédelem és a társadalmi kapcsolatok kérdésében.

Miniszterelnökségét általában felemásan ítélik meg, mindenesetre 2011 májusa óta először fordult Cameron népszerűségi mutatója éppen a választási kampány első hetében fordult pozitívba, a YouGov/Sunday Times polljában 47 százalék vélte úgy, hogy jól végzi a kormányfői munkáját, míg az ellenzői 46 százaléknyian voltak. Majd kiderül, mennyire volt ezt jó már a kampányban bedobni, de Cameron hat héttel a választás előtt belengette, hogy

Lehetséges utódaként bedobta Theresa May belügyminiszter, George Osborne pénzügyminiszter és a szélfútta hajú londoni polgármester, Boris Johnson nevét is.

A másik oldalon Ed Miliband saját népszerűségi mutatója rendre a Labouré alatt alakul, és ugyan múlt hétre neki is sikerült feltornáznia kedvelői arányát 33 százalékra, de még így is 59 százalék úgy vélte, rosszul végzi a feladatát. A 45 éves volt oktatási minisztert sokan túl zárkózottnak tartják, aki elitebbnek tűnik a tényleg impozáns rokonsággal bíró Cameronnál, és nehezen szólítja meg az átlagszavazókat. Miliband hétfőn azt mondta, hogy a Labour a változás és a felelősség pártja lesz, ő pedig készen áll a kormányzásra. Azonban hiába próbálták több lépésben a mostaninál szerethetőbbé tenni Milibandet, ez egyelőre még nem hozott nagy áttörést.

A Telegraphhoz kiszivárgott tervek szerint Miliband is részt vett a Gordon Brown által Tony Blair elűzésére szőtt munkáspárti összeesküvésben, és a 2010-es választási vereség után a pártelnökségért testvérével, a volt külügyminiszter David Milibanddal került szembe. A legtöbb elemző Davidet tartotta favoritnak, de végül Ed került ki győztesen a családi belháborúból, miután a szakszervezeti tagok szavazataival verte bátyját a kiélezett küzdelemben. Ez a párton belül is okozott feszültségeket, mivel a szintén egyharmad-egyharmad arányban szavazó másik két platform (a párt képviselői, és a párttagok) inkább Davidet preferálta volna. Ed győzelme a Tony Blair által meghirdetett harmadik utas politika, a New Labour végét is jelentette, az új elnök a hagyományosabb baloldali vonalat képviselte a centrista helyett.

A tét az EU-tagság és a bevándorlók helyzete

A mostani kampányban mindkét oldal bevetette a nagyágyúkat is, az NPR szerint egyenesen Barack Obama győztes kampánygurui közül importáltak párat a mostani választásra: Jim Messina a konzervatívokat, David Axelrod pedig a Labourt erősíti az amerikai elnök 2008-as győztes csapatából. A két legfontosabb kérdésre azonban nem az amerikai kampányguruk, hanem a UKIP térnyerése nyomta rá alaposan a bélyegét.

A bevándorlóellenességgel, EU-ellenességgel Nigel Farage pártja megnyerte tavaly az európai parlamenti választásokat, és azóta két időközi választáson is sikerült két egyéni képviselőt bejuttatnia a brit törvényhozás alsóházába.

A UKIP egyértelműen a konzervatívok kárára tudott megerősödni, és elemzők ugyan azt jósolták, hogy egy igazán éles választáson, mint amilyen a mostani, a protestszavazók visszasorolnak majd a nagy pártok mögé, de így is a harmadik helyen végezhetnek az összes leadott szavazatot tekintve. A választási rendszer miatt ez képviselők számában messze nem jelentkezik majd, azonban a konzervatívok attól félnek, hogy fontos körzetek mehetnek el rajtuk.

Ha a UKIP-ra szavazol, Milibandre szavazol!

– szólt Boris Johnson mondása, és Cameron sem titkolta, hogy vissza akarja szerezni a UKIP-től az átpártolt szavazókat. Éppen ezért nem felejtette el a kampányban többször is megerősíteni, hogy amennyiben ő marad a miniszterelnök, akkor

Cameron elképzelhetőnek nevezte a kilépést, habár állítása szerint ő a maradás mellett érvel, és inkább az EU reformját akarja elérni. A népszavazás megtartásától az eddigi koalíciós partner liberális demokraták sem zárkóztak el, Miliband azonban már jelezte, hogy ő nem támogatja az EU-tagságról szóló referendumot.

Nem mellesleg az esetleges kilépés is egy sor gazdasági kérdést vet fel, többek között több százezer kelet-európai bevándorló sorsa kérdőjeleződne meg. A UKIP megjelenése miatt azonban egyébként is pártokon átívelve tettek ígéreteket arra a felek, hogy szabályozzák a bevándorlást, az olcsó munkaerő beáramlását, ami rengeteg kelet-európait is érinteni fog. A Labour azt ígéri, hogy legalább az első két évben nem vehetnének igénybe szociális juttatásokat a más tagállamokból érkezők, a kifejezetten bevándorlókat, feketén foglalkoztató cégeket pedig külön büntetnék. Cameron ennél is szigorúbb lenne, nem lehetne rögtön munkanélküli segélyt igényelni, minden szociális ellátás csak négy év munkaviszony után járna, ha pedig fél évig nem talál valaki munkát, akkor mehetne is haza.

A múlt héten Michael Fallon védelmi miniszter például azt mondta, Miliband hátba szúrta a saját testvérét, hogy megszerezze a Munkáspárt vezetését, most pedig Nagy-Britannia hátba szúrására készül nagy erőkkel. A szigetország védelmét szolgáló Trident atom-tengeralattjárók cseréjében egyetért a két nagy párt, de a toryk szerint Miliband beáldozná a flottát a skót SNP kérésének megfelelően. Ezt a Munkáspárt vezetője tagadta, de az biztos, hogy Nicola Sturgeon skót első miniszter jelezte, hogy bármilyen Labour–SNP-megállapodásnak érintenie kell a kérdést.

A skótoknak jó pozícióik lehetnek

Itt el is érkeztünk Skóciához, ahol az SNP a tavalyi, sikertelen függetlenségi népszavazás mentén annyira megerősödött, hogy ahogy a UKIP a toryktól, úgy ők a Munkáspárttól vesznek majd el szavazatokat. Ráadásul ebben az esetben a szavazatok kemény képviselői helyekben is megjelennek majd, akár harmincnál is több széket szerezhetnek meg a Skóciát korábban hagyományosan erős bástyának tekintő Labourtől.

Sturgeon pedig konkrétan azzal kampányolt, hogy elég szavazattal ki tudják zárni Cameront a hatalomból.

Az kérdés, Miliband mennyiben engedne a követeléseiknek, de az alkupozícióik legalábbis nem lesznek rosszak, ha csak az ő támogatásukkal tud elkerülni egy újabb konzervatív kormányt a Munkáspárt. A viták alatt az is kiderült, hogy az SNP nem tett le egy újabb függetlenségi népszavazásról, de Sturgeon szerint erre elsősorban akkor törekednének, ha alapvető változások történnének (vagyis Nagy-Britannia kilépne az EU-ból).

A 2010-es királycsináló liberális demokraták az eredményüktől függően megint lehetnek a mérleg (egyik) nyelve, és előre nem is zárták ki, hogy adott esetben akár Cameronnal, akár a Munkáspárttal koalícióra lépjenek. A baloldali szövetség egyébként nem állna feltétlen nagyon távol tőlük, hiszen a Liberális Demokrata Párt a liberális és a szociáldemokrata párt egyesülésével jött létre. Azért a kampányban rendesen osztották Milibandet, vezetőjük, Nick Clegg miniszterelnök-helyettes azt mondta, hogy az újabb kölcsönök felvételét elutasító Labour olyan, mint az alkoholista, aki hevesen fogadkozik, hogy nem nyúl többet vodkához. Emellett ötpontos tervvel álltak elő, amiben például olyan javaslatok szerepelnek, hogy véget vetnek az infláción felül dráguló vonatjegyeknek.

Izgalmas hetek jönnek

Mivel nem az összes leadott szavazat, hanem az egyéni körzetek számítanak, van néhány szempont, amit érdemes figyelembe venni, miközben a végeredményt megjósolni ilyen szoros állásnál még lehetetlen, majdnem minden lehet.

• Azt lehet mondani, hogy átlagban minden egyes képviselői helyről 70 ezer választó dönt, a Labourt azonban inkább Anglia északi részén és Walesben támogatják, ahol átlagosan kisebbek a választókörzetek, míg a konzervatívok bázisa London és a déli országrész, ahol több lakos jut egy körzetre. Ez papíron azt jelentené, hogy a konzervatívoknak arányosan több százalékkal kell nyerniük szavazatszámban, mint a Munkáspártnak.
• Az előrejelzések szerint a toryk most nagyjából tíz képviselői hellyel vezethetnek, ez azonban önmagában még kevés lehet ahhoz, hogy hatalomban maradjanak.
• A Munkáspártot hagyományosan felül szokták mérni, ez alól kivételt jelentett a legutóbbi választás.
• A Labour fokozatosan bukta el az elmúlt hónapokban a többpontos vezetését a felmérésekben, a toryk pedig kiegyenlítettek márciusban. Azonban megfordulni nem látszik az állás, sőt, kicsit visszaerősödhettek a munkáspártiak.

A mostani állás szerint a Labour az SNP-vel és az inkább hozzájuk közel álló kisebb pártok képviselőivel együtt várhatóan közel annyi képviselői helyet szerezhet, mint a konzervatívok, a liberális demokraták és a feléjük húzó kisebb párti képviselők. Ha a toryk kicsit erősödni tudnak a következő három hétben, akkor esélyük lesz a 290-300 körüli képviselői hely elérésére, és a legnagyobb párt ők lehetnek. A liberális demokraták mellett Cameron az NBC szerint akár az északír DUP-pal is megpróbálhat megegyezni, úgyhogy a koalíciós kormány után az akár még több szereplős, vagy külső támogatottságú koalíciós kormányt sem lehet kizárni most hirtelen.

De még az is benne van a pakliban, hogy akár külső támogatásra szoruló kisebbségi kormány alakulna, ami viszont magában rejtené az előrehozott választás lehetőségét. Hiába a hagyományosan sótlan brit választási kampányok, és az azokat követő érdektelenség, ebben a három hétben óriási taktikai csata várható, amit majd megfejelhet a szavazás után kezdődő alkudozás.