Álomsziget, ahol gyűlölhetnék a menekülteket. De miért nem teszik?

Az első perctől nyilvánvaló volt, hogy Lampedusa szigetével valami történt. Egy türkizkék tengerrel övezett, pálmafás sziget szállodájában a vendéget jó esetben koktéllal, rosszabb esetben béna folklórprogramok szórólapjaival fogadják. De a recepciós grimaszba görbülő mosolya a sziget történetének ismeretében is meglepett. „Írd meg, hogy milyen szép hely Lampedusa – mondta a barnára sült lány, hallva, hogy újságíró vagyok. – A turisták félnek idejönni, pedig nálunk nem kell tartani semmitől.”

A délolasz sziget valóban lenyűgöző. Az égbolt úgy feszül a kaktuszokkal borított dombok fölé, hogy földrajzi ismeretek nélkül is egyértelmű: a világ végén vagyok. Az elszigeteltség érzését pedig csak fokozza, amikor néhány órával később, a sziget egy magasabb pontján állva jobb és bal oldalamon is megpillantom a tengert.

Két éve Lampedusa azonban már nem azt a helyet jelenti, ahol a világ egyik legszebb strandja található, egy fehér homokkal és vakítóan kék vízzel feszesre töltött öblöcskével. Lampedusa az emberi nyomorúság, tömeghalál, vakság és önzés szinonimája lett. A szigetről 2013. október 3. óta egyetlen szó jut az emberek eszébe. A kifejezés, amit kínosan került a recepciós: menekültek.

Ezen a másfél évvel ezelőtti napon gyulladt ki a menekültekkel zsúfolt csempészhajó, néhány száz méterre a szigettől. A bárkán akkora volt a tömeg, hogy esély sem volt a tűz megfékezésére, a pánikba esett menekültek a hajó egy oldalára tolultak, amitől az felborult, és süllyedni kezdett. A sziget lakói a parti őrséggel együtt mentették az embereket, de a napokig tartó munka ellenére is csak 155 életet tudtak megmenteni. A halottak száma 363 felett volt. Hullák, ruhák, személyes tárgyak borították a sziget partjait. A szigetet a mentőalakulatok mellett ellepték a forgatócsoportok, újságírók, és Lampedusa néhány nappal később már nem az idilli nyaralóhely volt a világ szemében.

Lampedusa titkos történelme

De ez csak egy volt az akkor már közel 10 éve tartó tragédiák sorában. „Ide hat embert temettek a 25-ből, akik 2011-ben fulladtak meg egy hajó gyomrában – mutat a bizarr sírhelyekre tolmácsom, a 25 éve a szigeten élő Paola Pizzicori. – A parti őrség talált rá a Líbiából érkező hajóra, 271 embert kimentettek, a hajót a partra vontatták, és csak ott derült ki, hogy 25 menekültet az embercsempészek bezártak. Ők valószínűleg már az úton megfulladtak. A nevüket sem tudni, ezért vannak számok a sírhelyen.”

Miközben az alig 6000 lakosú Lampedusa apró temetőjében sétálunk, tolmácsom szenvtelen hangon sorolja a szigetlakóknak már közismert információkat. „Az embercsempészek a legszegényebbeket étlen-szomjan zárják be a hajó legrosszabb helyeire. Néha le is láncolják őket, hogy ne mozogjanak, és pánikba esve ne tömörüljenek egy oldalra, felborítva a hajót.”

„Ezekre a sírokra is csak számokat tudtunk írni. Szintén 2011-es történet. Egy menekültekkel teli hajó éjjel egyszerűen nekiment a sziklának, már itt, a szigetnél. A halászok látták a balesetet, és riadóztatták az embereket, csörögtek a telefonok, mindenki rohant a vízhez segíteni. 528 embert mentettünk ki, de hárman rossz irányba ugrottak le a hajóról, a nyílt víz felé. Csak később találták meg a testeket. Megfulladtak. Pedig már a célban voltak, a szárazföldtől méterekre.” Nehéz erre mit mondani, hümmögök. A hőség letaglózó, a fehér, jeltelen sír úgy szikrázik a képektől, szobroktól burjánzó olasz sírhelyek közt, hogy talán még a nemzetközi űrállomásról is látni.

„Lampedusai polgárok adták át a saját sírhelyeiket, hogy eltemethessük az áldozatokat. Ahogy őket is” – mutat kísérőm a magas, kiégett fűben dülöngélő fakeresztekre. Egy tömegsír felett állunk, olyan emberek fekszenek a mélyben, akikről még azt sem tudni, melyik országból jöttek.

Kulturált megoldás, kis problémával

Aztán váratlanul megállunk, és Paola úgy mutat egy betonlapra helyezett névtáblára, mintha itt találták volna fel a nevekkel ellátott sír műfaját. „Ester Ada. 18 éves volt, amikor a hajón, még Lampedusa felé tartva meghalt. Állapotos volt” – meséli tényszerű hangon. Valószínűleg nehéz máshogy előadni a letaglózó történetet. A 153 utast szállító bárkát a háborgó tengeren, a felborulás határán vette fel egy török hajó 2009 áprilisában. A happy end szinte biztos volt: a Tunéziába tartó kereskedelmi járat már indult volna a közeli szárazföld felé, Máltára vagy Lampedusára, amikor kiderült: sem az olasz, sem a máltai kormány nem fogadja a menekülteket. A hajó négy napig vesztegelt a nyílt tengeren, miközben a két kormány diplomáciai jegyzékekkel pingpongozott. Végül Olaszország engedett.

„152 ember megmenekült, de a lány közben meghalt. A bátyja is vele utazott, tőle tudjuk a nevét” – fejezzük be a történetet már a tengerparti úton. A békés, türkizkék vizet bámulom, és menekvés gyanánt adatokat pörgetek a fejemben.

2009 óta több százezer ember kelt át a Földközi-tengeren csónakokkal. Az olasz parti őrség 2014-ben 130 ezer embert mentett ki a tengerből. 2015-ben, csak júniusig már 54 ezer menekült hajózott be Olaszországba Afrikából. Nem ez a lány az egyetlen, aki így járt. A vízbe veszettek számáról csak hozzávetőleges adatok vannak, úgy tartják, minden harmadik áldozatot sikerül egyáltalán megtalálni, a többiek eltűnnek valahol a Földközi-tengeren. De semmi sem segít, nyomorultul érzem magam. Hasonlót élhettek át a szigetlakók is. „A polgármester nem sokkal később temetést rendezett Adának, több százan jöttek el a faluból.”

Az együttérzés mértéke egyenes arányban áll a tragédiától való távolsággal, menekülök az instant konyhaelméletek világába. A teória érvényességét még vizsgálni kell, annyi azonban bizonyos, hogy a szigetlakók sajátosan viszonyulnak a mindennapjaikon nyomot hagyó menekültáradathoz. Ha valakinek joggal kellene gyűlölnie a migránsokat, akkor az a lampedusai lakos. A sziget azonban nem a menekültellenes kampányoktól hangos.

Az utolsó halász

„Hat-hét generációval ezelőtt a földművesek voltak a sziget leggazdagabbjai. Sok volt a hal, könnyű volt halászni. A termőföld viszont kevés a szigeten, nagy érték volt a zöldség, a gyümölcs” – mesélte egy idős halász, aki turistafilmbe illő módon hálót foltozott beszélgetésünk közben. A kikötő felett, egy félig sziklába vájt házban ültünk. A halászok jó része nem is olyan régen még ilyen épületekben tárolta a hálóit, vitorláit, és sokan éltek a barlangokkal egybeépített házakban. „Aztán elindult a komp, és minden megváltozott” – idézte fel Vincenzo Billeci. „A halászok már Szicílián is el tudták adni a halat, és beindult az üzlet. A földművelésnek viszont leáldozott, mert megérkeztek az olcsóbb élelmiszerek. Tíz éve aztán újra fordult a világ, megjött a turizmus, és ezzel a halászatnak lesz vége – folytatta derűs hangon Billeci. „A fiatalok már nem a tengeren, hanem szállodában vagy éttermekben dolgoznak. Én vagyok az egyik utolsó halász.”

A férfi nem folytatja a történetet, pedig fontos fejezet jön: a turizmus vége. Az emberek érthető módon ugyanis nem akarnak olyan helyen nyaralni, amely után nem az a kollégák első kérdése, hogy hol barnult le ilyen jól, hanem hogy hány fuldokló menekültet látott a strandon.

A turizmus helyett viszont nem érkezett újabb üzletág. Lampedusa szimplán csak rosszabb helyzetbe került a humanitárius válság miatt.

Nekem is vannak menekült barátaim, de

A halász a sziget kritikusabb polgárainak egyike volt. „Ne értsen félre, nincs bajom a migránsokkal, jöjjenek. De a nemzetközi mentőexpedícióra nincs szükség. Mivel a menekültek tudják, hogy úgyis kimentik őket, egyre többen jönnek. Azt mondom, hogy legyen megint úgy, mint régen, amikor elindultak a saját hajóikon, és aki ideért, az menekültjogot kért.”

A logikusnak tűnő érvelést néhány nappal később az amszterdami egyetemen dolgozó, olasz migrációkutató cáfolta nekem. „2014 végén, egy év után zárult a Mare Nostrum misszió, amelyben folyamatosan járőröztek és mentettek az olasz hajók, rengeteg migránst mentve meg. Helyette egy harmadakkora költségvetéssel működő, és nem csak mentéssel foglalkozó akció indult, a jelenleg is folyó Triton. De a kisebb intenzitású mentéssel egyszerűen csak a halálesetek száma változott. Megötszöröződött az előző évhez képest. (Csak 2015-ben, áprilisig több mint 1600-an haltak meg a tengeren.) De a Líbiából Olaszországba tartó hajók száma nem csökkent” – foglalta össze a helyzetet Paolo Cuttitta.

A halász mindeközben osztotta a menekültekkel szembeni legegyszerűbb félelmeket is. Hálófoltozás közben az általuk terjesztett betegségekről morfondírozott. Véleményéből logikusan következett volna, hogy kerülje és elítélje a szigetre vetődő menekülteket. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. „Az első menekültek már a kilencvenes években megérkeztek. Kevesen voltak, emlékszem, egy part menti barlangban húzták meg magukat. Vittem nekik enni, meg vizet, segítettünk szállást találni. Nem volt hova menniük” – magyarázta a legnagyobb egyértelműséggel.

„2012-ig nem volt olyan nap, hogy ne találkoztunk volna menekültekkel a tengeren. Egyszer nyolc ember hánykolódott egy felfújható csónakon. Próbáltunk segíteni, de nem tudták irányítani a hajót, nekimentek a mienknek, féltünk, hogy beborulnak. Hívtuk a parti őrséget, és ők vontatták ki a csónakot.”

Miért segítenek mégis a szigetlakók?

Lampedusa a fentiek alapján akár kísérleti terep is lehetne, hogy kidolgozhassuk, miként lehet politikai nézetektől függetlenül is humánusnak maradni a bajban.

„Lampedusa csak egy szikla a tenger közepén. Hatezer ember 22 négyzetkilométeren. Sokan, sokféleképpen érvelnek a menekültekkel kapcsolatban. De az emberek tudják, hogy mit jelent a tengeren lenni. Hogy ezeken a kis lélekvesztőkön a halál elől menekülnek. Ha érvel is ellenük valaki, a bajban mégis segít.” Ezt már a sziget papja mondta, aki nem a menekültek kirekesztése mellett érvelt, hanem szállást, ellátást, ételt szervezett a rászorulóknak. Szavai nem pusztán frázisok voltak, mert később hasonlóan nyilatkozott a polgármester is.

„Lampedusa bármikor mondhatta volna, hogy mi csak egy apró sziget vagyunk, hogy is tudnánk megbirkózni ekkora feladattal. Ehelyett kivettük a részünket a munkából, akkor is, amikor az olasz kormány egyedül hagyott minket a problémával.” (Az olasz kormány sajátos húzásait, Lampedusa börtönszigetté alakításának tervét ebből a cikkünkből ismerheti meg.) Giusi Nicolini szavainak nemcsak az adott súlyt, hogy interjúnkra este nyolckor kerülhetett sor, miután kiszabadult egy lakossági fórumról, hanem hogy néhány éve, a menekülthelyzet forrósodásakor bátor kiállásával tett szert hírnévre egész Európában. Az európai állapotokról egyébként sokat elárul, hogy azért jelölték az év polgármestere címre, mert azt hangoztatta, a bevándorlókat ugyanolyan emberként kell kezelni, mint az európaiakat. Sokkoló.

„2013-ig a menekülthelyzet egyedül Lampedusa problémája volt, az EU nem volt itt, Olaszország nem volt itt, de mi megtettük, amit lehet.” A folyamatosan dohányzó polgármester asszony nem a levegőbe beszélt. Az olasz kormány 2010-ben, nagyjából azzal a lendülettel, ahogy Orbán Viktor vasfüggönyt építene, börtönszigetté akarta tenni Lampedusát.

A Berlusconi-kormány 2009-ben úgy döntött, mostantól a menekültek nem hagyhatják el a szigetet, itt kell maradniuk, míg vissza nem toloncolják őket Líbiába

– magyarázta a migrációkutató, Paolo Cuttitta. A lakosság azonban fellázadt, és tüntetéseik vezettek a helyzet normalizálásához.

Ma sincsenek túl a tragédián

Lampedusa és a Földközi-tengeren menekülők életébe végül a 2013-as tragédia hozott döntő változást.

Megrázó volt, racionálisan azóta sem tudom kezelni, milyen volt 300 koporsót látni egy sorban. Soha ilyen letaglózó élményben nem volt részem

– emlékezett vissza a sziget papja, Mimmo Zammito. „A mentésben részt vevő emberek, vagy akik a halottakat gyűjtötték össze, még most sem dolgozták fel ezt a sokkot.”

„A lampedusaiak a saját szemükkel látták a halottakat és a túlélőket. Ez sokakat örökre megváltoztatott" – adott magyarázatot a lakók átalakulására a szigeten tevékenykedő protestáns segélyszervezet, a Mediterranean Hope aktivistája, Marta Bernardini.

A tragédia egész Olaszországot megrázta. A kormány szakított az erő politikájával, és belevágott a Mare Nostrum programba. A nagyvonalú misszióban három hadihajó, a parti őrség flottája, és helikopterek járőröztek Líbia és Lampedusa közt, egyetlen év alatt 130 ezer ember életét mentve meg. A hivatalos adatok szerint volt, hogy napi ezer menekültet hoztak partra a Mare Nostrum hajói. A havi 9 millió eurót felemésztő programot egy évig bírta az ország, majd miután hiába kérte az EU támogatását, 2014 november elején leállította. A helyette induló összeurópai Triton műveletben ugyan több ország is részt vesz, de a Mare Nostrum költségvetésének harmadából működik csupán, miközben a menekültek, a közkeletű elméletekkel szemben, nem hagyták abba a menekülést.

„Május végén, június elején szinte nem is aludtunk” – emlékezett vissza a parti őrség egyik, névtelenséget kérő tisztje a lampedusai kikötőben.

Heteken keresztül nyugodt volt az idő, egymás után jöttek a csónakok. Ahogy visszaértünk egy csoporttal, már jött a parancs, hogy fordulhatunk vissza.

A tiszt elmesélte, hogy a parti őrség még a Mare Nostrum idején beszerzett egy sor, direkt menekültek mentéséhez kifejlesztett hajót. „Nagyon gyors hajók, viharos tengeren is használhatóak, az oldaluk pedig lekerekített, felfújható elemekből áll, szóval nem sérülnek meg, ha mentésnél ütköznek a migránsok hajóival” – mutatta a kikötőben sorakozó hajókat a tiszt.

Az intenzív járőrözésnek köszönhetően Lampedusa 2015 nyarára megszűnt menekültsziget lenni. A parton nincsenek már szedett-vedett hajók és tikkadtan támolygó afrikaiak. A krízis zónája egy vonallal kijjebb, a tengerre tevődött át, a sziget pedig visszakapta idilli képét. Az idill akkora, hogy az újságíró egyedül bérel szobát egy kétemeletes apartmanházban, a strandokon pedig olyan az élet, mintha még nem találták volna fel a turizmust.

A szigeten egyetlen tábor működik, ahonnan néhány naponta a kontinensre szállítják az ide menekített, zömében afrikai migránsokat. A béke bizarr módon azonban végül a menekültek legnagyobb csalódását okozza. Erről a kiábrándulásról és az Afrikából Lampedusáig vezető út viszontagságairól szól cikkünk második része.