Egy ember, aki 7000 kilométert tett meg 500 euróból

Hogyan tud több ezer kilométert utazni egy menekült? Mennyi pénz kell ehhez? Mit eszik? Mit visz a táskájában? Hol tud fürdeni és vécére menni? A Der Standard újságírója ezekre a nagyon is praktikus kérdésekre keresett választ, amikor egy osztrák határhoz közeli magyar vasútállomáson felszállt egy Bécsbe tartó vonatra, és interjút készített egy menekülttel.

A Bécsbe robogó vonaton  egy 23 éves pakisztáni fiatal mesélt az újságírónak a menekültek kemény hétköznapjairól. A 23 éves férfi igazi nevét nem árulta el, a cikkben ezért Fesilnek nevezik. Fesil négy hónapja és 10 napja van úton, és ahogy mondta: ez volt eddig élete legkeményebb időszaka. Ezen idő alatt szinte soha nem tudott rendesen aludni, enni vagy tisztálkodni, fájnak a szemei és a fülei, de boldog, hogy hamarosan eljut Ausztriába, majd pedig Németországba.

A muszlim férfi apjának 2005-ig volt egy vállalkozása Pakisztán északi részén, de egy földrengés után tönkrementek. Ezután Sialkot közelében egy kis faluban éltek közel a pakisztáni-indiai határhoz. Elmondása szerint a tálibok itt lényegében maffiaként viselkednek: védelmi pénzt követelnek az emberektől, és aki nem fizet, azt megölik. Ezen a vidéken gyakoriak az összecsapások az indiai és a pakisztáni katonák között is. A férfi ezért az év elején úgy döntött, hogy megpróbál eljutni Nyugat-Európába. Dolgozni és tanulni szeretne, hogy pénzzel segítse családját. 

100 eurót maga spórolt össze, anyjától és nagyszüleitől pedig 200-200 eurót kapott az útra. Fesil jól beszél angolul, de azt mondta: aki nem beszél nyelveket, az az embercsempészekre szorul, így viszont jóval magasabbak a költségek, akár 1500 euróra is szükség lehet, míg eljut valaki Európába. Az út Iránon, Törökországon, Görögországon, Macedónián, Szerbián keresztül vezetett Magyarországra. A Google Maps szerint ez több mint 7000 kilométer. 

Fesil Törökországban meg tudott fizetni egy taxist, aki nagyobb távolságra vitte el. Görögországban egy ideig egy ismerőse virágkereskedésében dolgozott, és tudott keresni egy kis pénzt. Alexandropoulinál hajóra szállt, majd onnan nagyrészt vonattal jutott tovább, de az út nem kis részét gyalog tette meg. Út közben mindig igyekezett tájékozódni, hogyan fogadják a menekülteket az egyes országokban. Volt, hogy egy menekülttársa iPhone-ján böngészte a BBC-t, de a vasútállomásokon angol nyelvű újságokat is olvasott. Neki csak egy régi telefonja van, amivel nem tud netezni, és a pénze is csak nagyon rövid hívásokra elég, így a családjával ez idő alatt alig tudta tartani a kapcsolatot.

Az egyik legnehezebb dolog a menekültek hétköznapjaiban a vécé és a tisztálkodás. Fesilt otthon arra nevelték, hogy rendesen tisztálkodjon: naponta zuhanyozott, mindig tiszta ruhát vett föl, és napi háromszor evett. A Bécsbe tartó vonaton azt mondta: utoljára egy héttel korábban tudott fürdeni Szerbiában egy tóban. A másik nagy probléma, hogy ilyenkor az ember csak nagyon nehezn talál vécét. Macedóniában és Szerbiában általában 2 eurót kértek a vécéhasználatért, ami nagyon vitte a pénz, de Fesil külön kiemelte, hogy Magyarországon szerencsére lehet találni ingyenes nyilvános vécéket.

Az út során nagyrészt parkokban, erdőkben aludt, a pénzét ilyenkor mindig a zoknijába dugta. Annyi pénze volt, hogy naponta egy-egy szendvicset vegyen. Ezt általában este ette meg, mellé vizet ivott. Az evést már csak ezért sem erőltette nagyon, mert akkor megint több gondja lett volna a vécével.

A Der Standard újságírójának megmutatta azt is, mit visz a hátizsákjában: négy pólót, két pár cipőt, két nadrágot, izzadság elleni deót, fogkefét és fájdalomcsillapító. Mivel az otthonról hozott hátizsákja Görögországban szétszakadt, 15 euróért egy újat kellett vennie.  A ruháját ilyen körülmények között nehéz tisztán tartani, mosni pedig nem nagyon mert nyilvános helyen, mert az elég feltűnő.

Erőszakot Iránban, Macedóniában és Szerbiában tapasztalt, ahol a rendőrök gyakran ok nélkül is megütik a menekülteket. Görögországban elsősorban a származása és a bőrszíne miatt gyalázták, Törökországban pedig valaki ki akarta rabolni és ezért ütötte meg. Elmondása szerint sok embert kiraboltak a szerb-magyar határon is, de neki ott szerencséje volt.

Az út során nagyon ritkán kapott a hatóságoktól vagy civilektől adományokat. Magyarországon három szendvicset, két félliteres ásványvizet és egyszerhasználatos borotvát adtak nekik, Szerbiában egy szappant és egy csomag papírzsebkendőt. Amikor az osztrák újságíró azt kérdezte tőle, kikkel barátkozott össze, kik segítették út közben, azt válaszolta: Budapesten például nagyon kedvesek voltak a turisták, ott egy barátságos dél-amerikai család segített neki.  Magyarországra egyébként zuhogó esőben érkezett egy nagyobb csoporttal a zöldhatáron át. Örökre megmaradt benne, hogy az erdőben látott egy családot, akik egy bőrig ázott két hónapos csecsemőt is vittek magukkal.

Útközben több menekülttel is összebarátkozott,  de őket Magyarországon szem elől tévesztette, mert a magyarok különböző táborokba szórták szét a zöldhatáron érkezőket. Mint mondta: a határon jobb csoportban átmenni, mert ilyenkor az emberek legalább tudják segíteni egymást. Egy-egy országon belül azonban ő jobban szeretett egyedül utazni, így ugyanis könnyebb volt kikerülni a rendőröket, a rablókat és a médiát. 

A férfi azt mondta: van egy ismerőse Németországban, aki segít neki munkát találni. Őt  egy szenegáli menekülttársa mobiljáról sikerült elérnie Facebookon, és azt választ kapta, hogy várják Németországban. Azt mondta, Németországban bármilyen munkát elvállal: 

Nem szeretnék koldulni, mert van két erős kezem.

Ha elég pénzt keres, Fesil szeretne visszatérni Pakisztánba és megnősülni. Abban bízik, hogy anyja megfelelő feleséget talál neki otthon. A cikk azzal zárul, hogy a vonat közben megérkezik a bécsi főpályaudvarra. Fesil itt 136 euróért megvette a Németországba szóló vonatjegyet, egy hotelben pedig 76 euróért kivett egy szobát, hogy meg tudjon zuhanyozni. Pénze így már alig maradt.