A szex tabuját is meg kell törnünk

Az arab tavasz őszén, 2011 novemberében történt, kilenc hónappal a Hoszni Mubarak lemondása után. 18-án a rendőrség és a katonaság erőszakkal csapott le békés tüntetőkre. Épp Marokkóban és az Európai Parlamentben kellett volna beszédet tartania, de a tudósításokat látva érezte, Kairóban a helye. A Mahmúd utcai tüntetésen könnygáz és fülsiketítő szirénák homályosították el a tömeget, miközben barátjával az első vonalba küzdötték magukat. Egy kőre felállva fotózott, amikor elkezdtek lőni a tömegre – máig nem tudja, éles vagy vaktölténnyel. Mindenki fedezéket keresett, Mona Eltahawy kezét egy vadidegen fogta meg. Azt mondta, bújjanak el vele egy közeli boltban.

„Vártuk, hogy véget érjen a lövöldözés, közben feltűnt, hogy az idegen még mindig fogja a kezemet – Egyiptomban ez nem szokás. A golyók egyre közelebbről fütyültek, egyre többen jöttek a boltba. Egyszer csak egy férfi megfogta a mellemet. Megütöttem, mert el sem hittem, hogy aközben ilyen történhet, hogy kint lőnek. A barátom megpróbált elhúzni, azt mondta, menekülnünk kell, mert közelednek a rendőrök” – emlékezett vissza a jogvédő újságíró élete legvérfagyasztóbb éjszakájára. Ami épp csak elkezdődött.

A boltban összegyűlő férfiak civilruhás biztonságiak voltak, Eltahawyt és a barátját csapdába csalták. Addig nem engedték őket elmenni, amíg a rohamrendőrök meg nem érkeztek. „Négy-öt rohamrendőr esett nekem gumibottal, a kezemmel próbáltam a fejemet védeni, el is tört több helyen. A telefonom leesett, és hiába kiáltoztam, hogy szükségem van rá, természetesen nem adták vissza. Pedig világos volt, hogy anélkül nem tudom a külvilág tudomására hozni, mi történt.”

Egy jó, erkölcsös szűz megvédte volna a mellét és a nemi szervét

Ezután kezdődött a molesztálás: nyúlkáló kezeket próbált magáról elhessegetni, miközben kurvának nevezték őt, az anyját, ki tudja, még kit. Máig nem tudja, hogy tudott lábra állni, de érezte, ha nem kel fel, ott hal meg.

Innen a belügyminisztériumba vitték – az úton végig arra gondolt, valaki csak leállítja őket. „Itt már biztonságban van, majd én vigyázok magára. Tudja mi történik, ha nem vagyok itt, és ezek a rohamrendőrök veszik kezelésbe?” – kérdezte egy civil ruhás tiszt. „Máris csoportos nemi erőszakkal fenyeget” – fordította magában Eltahawy. Végül egy egyenruhás idősebb katonatiszt lépett közbe. Hat óráig tartották a belügyminisztériumban. Időközben egy Tahrír-téri aktivista is bejött, hogy tűzszünetről tárgyaljanak.

Nem ismerték egymást, de jó szamaritánusként kölcsönadta a mobiltelefonját. Amikor épp nem vele voltak elfoglalva, a Twitteren kiírta: 

Megvertek, letartóztattak, a belügyminisztériumban tartanak fogva.

Később tudta meg, hogy negyedórára rá világszerte elterjedt a #FreeMona hashtag. Miután az al-Dzsazíra és a Guardian is írt a letartóztatásról, az amerikai külügyminisztérium visszatwittelt: „Halljuk a hangod, dolgozunk az ügyön.” De azonnal tudta, ez a figyelem neki, az elismert újságírónak, bloggernek, véleményvezérnek szól. 

„Hány ezer névtelen egyiptomi nő, férfi, gyerek éli át ugyanezt?” – kérdezi azóta is. A magánklinika traumatológiai osztályának nővérét sem érdekelte különösebben, mi történt vele, amikor fél nappal később orvosi ellátást szeretett volna kapni.

Hogy engedhette, hogy ezt tegyék magával? Miért nem állt ellen?

– kérdezte. „Ennyi erővel azt is mondhatta volna, hogy szégyelljem magam. Hogyan engedhettem, hogy a rohamrendőrség szexuálisan bántalmazzon, és hogyan beszélhetek róla ilyen szemérmetlenül? Egy jó, erkölcsös szűz megvédte volna magát, a mellét és a nemi szervét; egy jó, erkölcsös szűz nem ment volna ki a Mohamed Mahmúd utcára; egy jó, erkölcsös szűz nem beszélne ilyen nyíltan a szexuális támadásról.”

Amikor négy-öt rohamrendőr körülvesz, és ilyen hosszú botokkal ver, akkor nem nagyon lehet ellenállni.

– válaszolta az egyszerűség kedvéért a klinikán. A fátyol fogságában első fejezetét, mely először a Foreign Policyben jelent meg önálló esszéként, azonnal megírta, amint levették a gipszet a karjáról. „Nem csoda, hogy tele van haraggal” – emlékszik vissza. Tetoválásait is ekkor csináltatta, öngyógyításként, az egyik a Mahmúd utcát, a másik Szahmet istennőt ábrázolja.

Egyiptom → London → Szaúd-Arábia

Mona Eltahawy családja Egyiptom huszadik századi története kicsiben: anyai nagyanyja, aki a negyvenes években vidékről költözött Kairóba, a középiskola után férjhez ment, összesen tizennégyszer esett teherbe. Az anyjának ehhez képest a három gyereke mellett már orvosi doktori fokozata van. Eltahawy szülei egyetemistaként találkoztak, együtt mentek Londonba doktorizni (amíg leendő sógornője apja épp Magyarországon tanult matematikát, de ez már egy másik történet).

Mona hétéves volt, amikor szüleivel Londonba költözött. Muszlimnak nevelték, amivel gond nélkül megfért a családon belüli egyenlőség, sőt, volt, hogy az anya volt a kenyérkereső a háznál. Nagyot nézett viszont, amikor 15 éves korában Szaúd-Arábiába települt át a család. A királyság a világ legnagyobb olajkitermelője, de emellett az alapvető emberi jogok terén mint a földkerekség egyik legelmaradottabb országa is ismert.

Nyolc év Egyesült Királyság után Eltahawy szülei Dzseddában kaptak állást, klinikai mikrobiológiát tanítottak, apja a férfi, anyja a női részlegen.

Anyám törvényesen nem vezethetett autót. A buszon a sofőrtől kellett jegyet venni, azután anyámmal együtt elvergődtünk a két, szerencsés esetben négy nőknek fenntartott sorba, hátulra.

„Úgy éreztem, mintha egy másik bolygóra kerültünk volna. Ebben a szürreális légkörben éltem hat éven keresztül. Ebben a világban mindegy, mennyi idős egy nő, megkövetelik tőle, hogy férfi gondviselője legyen – apa, fivér, sőt, fiúgyerek –, akinek az engedélye nélkül semmit nem tehet. Nem utazhat, nem nyithat bankszámlát, nem kereshet munkát, de még orvosi kezelést se kaphat egy férfi írásos engedélye nélkül.”

Egytől egyig nőgyűlölők

Miközben a vallás a nők szüzességét emelte piedesztálra, úgy tűnt, a férfiak vágyának szabad utat enged: Eltahawy elborzadva emlékszik vissza, hogy még a haddzs, azaz a szent zarándoklat (Mekka és Medina is a mai Szaúd-Arábiában található) alkalmával, a Kába-kőnél is megfogdosták a mellét, fenekét, nemhogy az utcán vagy a tömegközlekedésen. „Ha festékkel jelölném magamon a helyeket, ahol a beleegyezésem nélkül megérintettek, megtapogattak vagy megmarkoltak annak ellenére, hogy hidzsábot viseltem, körös-körül csupa festék lenne a testem” – írja a könyvben.

Nem csoda, hogy már tizenévesen, világlátott ember lévén tudta, hogy újságíró szeretne lenni. Felvállalta az eufemisztikusan női körülmetélésnek hívott csonkítás, a gyerekházasság és a családon belüli erőszak elleni harcot is, ahogy a fátyolviselés kérdését, ami könyvében a nők elnyomásának fő szimbóluma. A Kairói Amerikai Egyetemen újságírást tanult, egy Cipruson nyomtatott szamizdat lap után dolgozott a Reuters tudósítójaként Kairóban és Jeruzsálemben, írt a Guardiannek és a Washington Postnak is.

2000-ben költözött Amerikába, ahol az arab tavasz idején lett a hírműsorok rendszeres vendége, a nőjogok szószólója. Amikor az identitásáról kérdeztem, azt mondta, kettős állampolgár lévén egyiptomi-amerikai muszlim feminista írónak tartja magát. De hozzátette, mivel szerencsésnek mondhatja magát, és sok országban járt, ezért globális feminista, nemcsak a muszlim világgal foglalkozik, még ha azt is ismeri a legjobban.

Az elmúlt öt év három egyiptomi elnökéről, Hoszni Mubarakról, Mohamed Mursziról és Abdel-Fattáh esz-Szíszirről azt mondta: nemhogy nem járnak élen a nőjogok terén, de egytől egyig kifejezetten nőgyűlölők. „Egyikük sem hisz az egyenlőségben, mindannyian egy autoriter, hierarchikus és a férfiaknak kedvező rendszer képviselői. Az egyetlen különbség, hogy Murszi és a Muzulmán Testvériség nyíltan, őszintén és szégyentelenül nőgyűlölők. Sokan attól rettegtek, hogy egyéves uralma alatt le fogja rombolni a nőjogokat Egyiptomban, mintha annyi lerombolható jogunk lett volna” – fogalmazott.

(Hoszni Mubarak rezsimjét az arab tavasz döntötte meg, a Muzulmán Testvériséget maga mögött tudó iszlamista Mohamed Murszit, azaz az ország az első demokratikusan választott elnökét Abdel-Fattáh esz-Szíszi korábbi vezérkari főnök, jelenlegi elnök. Részletesebben lásd keretes írásunkban.)

Elmozdíthattuk Hoszni Mubarakot Egyiptomban vagy Zine al-Abidine Bin Alit Tunéziában, de amíg a harag nem terjed át az elnöki paloták zsarnokairól az utcáinkon és otthonainkban élő zsarnokokra – amíg nem döntjük meg tudatunk, hálószobánk, utcáink Mubarakjait –, addig a forradalmunk el sem kezdődött.

Pedig korábban hitt benne, hogy miután férfi és női forradalmárok sora egymás oldalán vonult utcára, egy füst alatt a nemek egyenjogúságáért is kiáll a forradalom. „Amikor kiderült, hogy 2011 máricusában a hatóságok női tüntetőket szüzességi vizsgálatnak vetettek alá, elképedtem, miért nem hisz senki annak az egy áldozatnak, aki a nyilvánosság elé mert állni történetével. Senki nem akarta elhinni, hogy a hadsereg nem a mi oldalunkon áll, hazugnak bélyegezték és el akarták hallgattatni. Azt hittem, ki fognak állni a nők jogaiért, de ehelyett egyre rosszabb lett a helyzet, több tüntetőnőt megerőszakoltak, zaklattak, levetkőztettek, megtapostak, mégsem történt semmi” – mondta.

Mindenhol van elnyomás, csak más mértékben

Amikor felvetettem a közhelyt: mindennek fényében, a fontos elveket nem vitatva vajon megérett-e a muszlim világ a változásra, felrótta a médiának, hogy egyoldalúan, a politikai oldalra koncentrálva mutatja be a Közel-Keletet. „Ugye nem négy évbe telt kilábalni a szocializmusból? Mi 62 évig éltünk katonai uralom alatt, nekem ne mondja senki négy és fél év után, hogy elbukott a forradalom. Igen, politikailag elakadtunk, de közben visszafordíthatatlan változásokat indítottunk el” – vágott vissza. 

Zagazigba, Murszi konzervatív szülővárosába például egy 19 éves fiatalember hívta meg, hogy tartson beszédet az egyetemen. Nemcsak a hallgatóság fogékonysága nyűgözte le, de azt is jó jelnek tartja, hogy a hatóságok eredetileg ki akarták húzni a meghívottak listájáról. Büszke rá, hogy tartanak tőle az országban, ahol „esz-Szíszi erkölcsi kereszteshadjáratot folytat a hastáncosok, melegek, transzneműek és ateisták ellen”. 

Eltahawyt nem én szembesítettem először azzal, hogy a könyvében bemutatott, nőket elnyomó gyakorlatok Nyugaton leginkább az iszlamofób uszítás eszköztárából csengnek ismerősen. Erre azt mondta, nem az a célja, hogy a nyugati olvasók azt gondolják, a muszlim férfiak egytől egyig barbárok. „Egyes kutatások szerint Amerikában minden negyedik egyetemistalányt zaklatnak szexuálisan. Oklahomában volt olyan diákom, akivel az apja szüzességi fogadalmat íratott alá. Szeretném elhelyezni a saját régiómat a spektrumon: nők elleni erőszak, elnyomás mindenhol van, nálunk történetesen áthatóbb a probléma, mert társadalmilag elfogadottabb, és nincs megfelelő jogi védelem.”

Ragaszkodom ahhoz a jogomhoz, hogy úgy bíráljam mind a kultúrámat, mind a vallásomat, amit egy kívülállótól nem tűrnék el.

„A mondandóm az, hogy fontos tudni, hogy milyen megoldásokat próbálnak ki például az USA-ban vagy Indiában, és végiggondolni, mit tanulhatunk. De megfordítva, Magyarországon már eltűnt a nemek közti fizetésbeli különbség, teljes a politikai egyenlőség és nincs családon belüli erőszak?” – vetette fel.

Meg kell törni a szex tabuját

A nyilvánosság megfogásának jó eszközét találta meg azzal, hogy nyíltan szokott beszélni a szexuális felszabadulás fontosságáról. „A szexuális erőszakról egyre több nő mer nyilvánosság előtt beszélni, de ez nem elég, a szex tabuját is meg kell törnünk. Felnőtt nőként jogom van az élvezetre, a testem birtoklására, és használására bármilyen nekem tetsző módon. A testem nem az államé, sem az egyházé, sem a férfiaké” – mondta.

Az üzenetem az, hogy akit én nem akarok, az szálljon ki a vaginámból, legyen szó szexről, védekezésről, abortuszról. Közös megegyezéssel azzal és akkor fekszem le, akivel és amikor csak szeretnék, legyen bármilyen nemű az illető.

„Szégyen, hogy ezeken az elveken többen háborodnak fel, mint a gyerekházasság máig űzött gyakorlatán” – mondta. Nemrég egy arab nyelvű interjúja után nem finomkodtak vele: „Akkor most azonnal megdughatlak?”, „Sztrippeltek majd a Tahrír téren?”, írták többen, miközben nap mint nap közönyösen tűrik el rengetegen, hogy a nyílt utcán kéretlenül fogdossanak nőket férfiak.

Arabul még nem jelent meg a könyve, de angolul több muszlim országban hozzáférhető. Arab médiamegjelenései után kap pozitív visszajelzést is, nem mindenki a prostitúció, promiszkuitás és deviancia arkangyalának könyveli el. 

Tudom, milyen az, amikor az ember országáról egyoldalú kép él a világban.

– mondta a menekültkérdésben világszerte negatív sajtót kapó Magyarországról. „Az ország imázsa külföldön nagyon rossz, szinte egyenlő a menekült gyereket felrúgó operatőrrel. Az önkéntesek erőfeszítéseiről kevesebb beszámoló jut el külföldre” – fogalmazott, kifejtve, hogy a menekültválság feminista krízis is egyben, hiszen rengeteg nőt és gyereket érint, főleg a háborús övezetekben, ahonnan rengeteg migráns menekül, és ahol a nők testét gyakran harctérként használják a háborúzó felek.

Magyarországnak azt üzente, egy ilyen krízis esetén minél több humanitárius együttérzésre van szükség. Kiemelte a Körítést, melynek során menekültkibocsátó országok ételeit főzik budapesti éttermek – ő az eritreai indzserát kóstolta meg, és részt vett a kulturális-külpolitikai kísérőeseményen is. Kevesebb gáncsoló operatőrt, több ilyet, kacsintott búcsúzóul.

Mona Eltahawy: A fátyol fogságában – Szexuális forradalmat az iszlám világban.  Fordította: Farkas Eszter. Libri, 2015. 230 oldal, 3490 forint.