Ne olvassa el, ha van gyereke, vagy ismer gyerekeket

• Elutaztunk a török-szír határra, hogy lássuk, hogyan tudta megállítani a menekülteket Törökország.
• De váratlanul olyan személyes történetbe futottunk bele, hogy örültünk, ülve beszélgetünk interjúalanyainkkal.
• A szír család sztorija megmutatja, hogy néz ki a menekültválság, ha nem Európa irányából nézzük.
• Ma, június 20-án van a menekültek világnapja.

Napok óta utazgattam a török-szír határon. Olyan eseteket kerestem, amik megmutatják, hogy működik élőben Európa és Törökország menekültügyi egyezménye. A Törökországban élő szír családot az egészségügyi rendszerről akartam kérdezni, de beszélgetésünk már az elején váratlan fordulatot vett. A szűk szobában hárman vártak: az arab öregember, a lánya, azaz egy kendős asszony, és az ágyon pedig a nő kislánya, vastag takarók alatt.

A csendesen lamentáló asszony egy kiszólása kellett, hogy Európa minden baja egyszeriben másodlagossá váljon. „Azért vitték a lányomat a törökök egy másik város kórházába, mert nem tudtam elmondani, hogy egy család vagyunk. A határon még alig bírtam beszélni.”

Miért nem tudott beszélni? – kérdeztem gépiesen a jegyzeteimbe mélyedve.

Mert csak néhány napja gyilkolták meg a családunkat.

Persze, Szíriában háború van, és ahol háború van, ott hullik az ember. Hallottunk már ilyet. De azért rákérdeztem, hogy történt.

„Aleppóban laktunk, és amikor megkezdődött a város ostroma, közeli kisvárosba költöztünk. Ez két éve volt.” A nő hangja színtelenül keveredett bele a szürkülő délutánba. „Kedden felkeltünk, mentünk volna a reggeli imára, amikor lövéseket hallottunk. Nők sírtak, egyre nagyobb lett a zaj. A férjem kiment, és látta az embereket rohanni. Kérdezte, mi az, amire azt kiabálták:

Jönnek Aszad katonái, menekülni kell.

Összeszedtük, amit lehet, az apám eljött a furgonnal, abba szórtunk mindent, és már indultunk is. De pár utcányira már ott álltak a katonák, puskákkal, és lőttek ránk. Megálltunk, körbevettek minket, és mondták, hogy adjuk oda, amink van. Elővettük a pénzünket, telefonjainkat, és átadtunk mindent. De addigra még több katona jött, és terelték össze az embereket. Irániak, és afgánok is voltak a katonák közt. Kihajtották a férfiakat, és ott, előttünk lelőtték őket. Aztán belelőttek az autónkba.

A kislányom a nyakába és a térdébe kapott golyókat.

– A nő ekkor mozdult meg először monológja a alatt. A lányára mosolygott. – Háromszor operálták azóta, és javul. Már tudja mozgatni a karját.” A mozdulatlanul fekvő, 12 éves gyerek azonban továbbra is rezzenéstelenül figyelt engem.

„Megbénult” – szólalt meg ekkor a nagyapa. Lánya csendben ült mellette, mintha nem is a saját történetük lenne. "A gerincébe ment a golyó, itt fenn, a nyakánál."

És hogy tudták elvinni a gyereket ilyen állapotban? – kérdeztem.

Le kellett vetkőznöm meztelenre.

– folytatta a férfi monoton hangon. – Rám parancsoltak, hogy feküdjek a földre úgy ruhátlanul. Vagy húsz katona áll körülöttem, és röhögtek. Elkezdtem imádkozni. Azt szerettem volna, ha nálam is lenne egy Kalasnyikov, hogy rájuk lőhessek.”

„Aztán jött a csapat vezetője, az egy iráni volt. Hosszú haja volt, és egyik fülében fülbevaló. Arra utasította a katonákat, hogy lőjék a civileket, és aztán nevetett, hogy lám, szírek ölnek a szíreket. Engem kényszerítettek, hogy gyűjtsem össze a halottakat. Úgy meztelenül.” [Hamarosan jön interjúnk azokkal a katonákkal, akiket Iránból küldtek Szíriába harcolni.]

Az öregúr egy pillanatra elhallgatott. A szobában semmi nem mozdult, az anya szoborként ült a kanapén, a lány szemei pedig ugyanúgy fixíroztak, mint eddig. Rám szakadt a történet primer brutalitása.

Hogy a filmekből ismert borzalmak a karnyújtásnyira ülő emberekkel történtek, ettől a szobától legfeljebb 60 kilométerre. És hogy nyilván beszélgetésünk pillanatában is hasonlók zajlanak, ugyanilyen ártatlan emberek részvételével.

A nagyapa folytatta a visszaemlékezést. „Jött egy katona, hogy lelövi a gyereket. Még lélegzett. Sírni kezdtünk, kérleltük, hogy hagyja életben. Erre egy másik katona intett, hogy ne ölje meg, mert úgyis mindjárt meghal. Jött aztán egy orvos, aki el akarta vinni egy közeli faluba, ahol volt elsősegély, de ezt már nem hagyták. Órák múlva engedtek el minket, és a szétlőtt autóval átmentünk a Szabad Szír Hadsereg területére. Az unokám nem halt meg az úton, de segíteni ott sem tudtak, olyan súlyos állapotban volt. A katonák levittek minket a határra, és oda jött át értünk a török mentő.”

Újra a jelenben voltunk. Az anya arról beszélt, hogy a kislány állapota javult, a kezét kicsit már tudja mozgatni, csak a lába élettelen.

A török szomszédok barátságosak, átjönnek meglátogatni őket. Biztonságban érzik magukat. Ebben a kis szobában laknak, és várják, hogy majd beállít hozzájuk egy szervezet, amelyik segít megoperáltatni a kislányt, hogy újra járhasson.

Hogy van-e remény? Nem tudják, de a lány még csak 12 éves, előtte az élet.