A felvidéki magyar maffia véres titkai

A magyarországi alvilág keményfiúi békeszerető hippik azokhoz a figurákhoz képest, akiket a szlovákiai szervezett bűnözés termelt ki magából az elmúlt két évtizedben. Bár a kilencvenes években Magyarországon is szép számmal voltak robbantások és leszámolások, mindaz, ami itt történt, eltörpül ahhoz képest, ami a magyar határtól alig félórányi autókázással elérhető szlovákiai Dunaszerdahelyen zajlott a kilencvenes, kétezres években.

A szlovákiai magyar városban a települést és a környékét uraló maffiának nagyobb befolyása volt a mindennapokra, mint az államnak, a bűnözők lényegében azt csinálhattak, amit csak akartak. A rendőrök rettegtek tőlük vagy le voltak fizetve, a törvénytisztelő polgárok pedig tisztában voltak azzal, hogy ha szembekerülnének a maffiával, a hatóságok akkor sem tudnának nekik segíteni, ha esetleg akarnának. Sokat elárul az akkori állapotokról, hogy

Miközben Magyarországon a kétezres évek közepétől szépen lassan felszámolták vagy ellehetetlenítették azt a bűnözői kört, amelyik a kilencvenes évek magyarországi alvilági gyilkosságokban nyakig benne lehetett, addig Szlovákiában máig tart ez a folyamat. Fordulópont volt, amikor a szlovákiai rendőrök nemrég egy Csótfa melletti birtokon a felvidéki magyar maffia több kulcsemberének és áldozataiknak elásott holttesteire bukkantak.

Ehhez persze az is kellett, hogy legyenek olyan gengszterek, akiknek megered a nyelvük és beszélni kezdenek arról, mi is történt pontosan az elmúlt évtizedekben a szlovák alvilágban. Ezt mutatjuk most be.

Szellem a palackból

Abban, hogy a szocialista blokk szétesése után Szlovákiában durvább arcok uralták az alvilágot, mint Magyarországon, részben a Václav Havel akkori elnök által kihirdetett amnesztia volt az oka. 1990. január elsején több ezer rabot szabadon engedtek – ekkor szabadult például az a Jozef Roháč is, aki később több, Magyarországon elkövetett gyilkosság, például a Fenyő-gyilkosság végrehajtója volt.

A kilencvenes évek legfélelmetesebb alakját Mikulás Černáknak hívták, aki a szlovák alvilág uraként mindenhatónak érezhette magát. Bár 2010-ben többrendbeli gyilkosság és egyéb súlyos bűncselekmények miatt életfogytiglanra ítélték, egy tavaly megjelent könyvében meg is magyarázza, hogy miért hitt az „örök életben": a politikusok a zsebében voltak, a szlovák titkosszolgálat védelmét élvezte, utóbbinak az általa irányított bűnszervezet szívességeket is tett.

Miniszterekkel üzletelt, kenőpénzekkel jutott állami megrendelésekhez, sőt, visszaemlékezése szerint Vladimir Mečiar egykori kormányfő a titkosszolgálaton keresztül adott utasítást az alvilágnak Michal Kováč államfő fiának elrablására.

A dunaszerdahelyi magyar maffia is rettegte Černák nevét, tudták, hogy élet-halál ura. De Černák közben jóban volt a felvidéki gengszterekkel, legfőképpen a magyarok nagyfőnökével, Pápay Tiborral, alias Papa Joe-val, aki úgy uralhatta Dunaszerdahelyet és a környékét, mint Černák az egész országot.

Pápay egyik alvezérét Écsi Bélának hívták. Bár Écsinél voltak kigyúrtabb, keményebbnek tűnő alakok ebben a közegben, mégis féltek tőle, mert ha bedurrant az agya, akkor nem ismert se istent, se embert. Ezeket az embereket pontosan úgy kell elképzelni, mint a Zs-kategóriás gengszterfilmek szereplőt: fehér zokni, arany nyaklánc, szolizott bőr, ízléstelen ruhák. De a gagyi külső brutális gyilkosokat takart, akik nem szájkaratéztak. Ha valakivel konfliktusok volt, akkor örülhetett az illető, ha élve megúszta.   

A pénz miatt

A dunaszerdahelyi magyar maffia valójában két csoportból állt, noha kétségtelenül Pápay volt a fő góré. De míg ő és emberei (élükön Écsi Bélával) erőszakos bűncselekményekben utaztak és elsősorban abból szerezték a pénzt, hogy bűnözőktől, helyi vállalkozóktól és lényegében bárkitől védelmi pénzt szedtek, addig egy másik kör, a magyarországi olajos alvilággal is kapcsolatban álló Sipos Milán, Vida Tamás olajszőkítésből, szeszcsempészetből, biztosítási csalásokból és privatizációs ügyletekből gyarapították a vagyonukat. Ebbe a körbe tartozott Sátor Lajos is egyfajta erőemberként.

A Pápay és a Vida-féle csoport bevételei azonban ugyanoda folytak be, egy 29 éves, Keco becenevű dunaszerdahelyi pénztároshoz (valódi neve Kovács Tibor volt), a pénzt pedig a nagyfőnök, Pápay osztotta szét, fele-fele arányban. Csakhogy a Vida-féle társaság üzelmei idővel jövedelmezőbbnek bizonyultak, mint Pápayék védelmi pénzes biznisze. Ez még önmagában nem lett volna baj, ám amikor Pápay megtudta, hogy Keco egy rakás pénzt éppen emiatt nem a közösbe tett be, hanem Vidáéknak osztotta vissza, haragra gerjedt. Ez pedig Keco életébe került.

A pénztáros filmbe illő módon halt meg: 1997 január 26-án becsöngetett hozzá egy Kis Cine nevű ismerőse. Bár Keco óvatos volt, és telefonon felhívta védelmezőjét, Sátor Lajost, hogy beengedje-e a hívatlan vendéget, de mivel ismerte Kis Cinét, végül beengedte. Hiba volt. Kis Cinével együtt érkezett ugyanis a Pápay-klán egyik hírhedt bérgyilkosa, aki azonnal végzett Kecóval. 

Kecó halálával minden megváltozott

A pénztáros meggyilkolása olyan lavinát indított el, amibe kódolva voltak a tragédiák. Mivel Keco közvetlenül a halála előtt felhívta Sátort, így a Vidáék tudták, hogy Kis Cine az áruló, ahogy azt is, hogy Pápay áll a pénztárosuk meggyilkolása mögött. Elkerülhetetlen volt a háború Vidáék és a Pápay-klán között. Autós üldözések, lövöldözések, gyilkossági kísérletek követték egymást. A fél évig tartó háborúskodásból végül Pápayék kerültek ki győztesen, mivel a szlovák maffiafőnök, Mikulás Černák melléjük állt. Vidáék kénytelenek voltak Magyarországra költözni és itt megforgatni a pénzüket. Ekkoriban lett ennek a bandának a meghatározó, vezető alakja Sátor Lajos, aki nem adta fel, hogy előbb-utóbb bosszút áll és letaszítja a trónról Pápayékat.

Sátor azt tervezte, hogy meggyőzi Černákot az igazáról, és a szlovák maffiavezér segítségével győzi le Pápayékat. A terve nem jött be. 1997 márciusában Sipos Milán és egy másik figura Besztercebányára ment, hogy beszéljenek Černákkal. A maffiafőnök irodájában azonban bérgyilkosok várták őket és mindkettőjüket megölték. A gyilkosságot végignézte Pápay Tibor is.

Bosszú bosszút követ

Sátorék nem nyugodtak ebbe bele, újabb bosszút terveztek. Ehhez szövetségest is találtak. Azt a Kis Cinét, aki egyszer már éppen őket árulta el. Kis Cine segítségével tőrbe csalták, majd megölették Pápaynak azt a bérgyilkosát, aki a pénztáros Kecóval is végzett. Pápay persze ezt a maga módján reagálta le: nem sokkal később Kis Cinét elcsalta az embereivel, Černák

Pápay helyzetét azonban nehezítette, hogy Kis Cine testvére megorrolt rá, amiért végzett az öccsével. Bár Kis Cine testvérét Pápay megpróbálta eltenni láb alól, nem sikerült, az áldozat pedig elárulta a rendőrségnek, hogy Pápay és az emberei akartak végezni vele. Pápaynak ezért menekülnie kellett, ez pedig kapóra jött a bosszúszomjas Sátoréknak. Újabb leszámolást terveztek, de ezúttal nem bízták a véletlenre az eseményeket, biztosra akartak menni. 

1999. március 25-én álarcos támadók jelentek meg a Pápay-klán törzshelyén, a dunaszerdahelyi Fontana-bárban, és módszeresen kivégeztek mindenkit, akit az emeleten találtak: tíz embert lőttek le sorozatlövő gépfegyverekkel. A támadók rendőrségi kommandósoknak voltak beöltözve, így ellenállás nélkül végezhették ki áldozataikat. Az épp kártyázó Pápay-banda tíz tagja azonnal a földre vetette magát, várva, hogy a kommandósok megbilincselik őket, ehelyett a hátukba kapták a golyókat. Kilencen, köztük maga Pápay a helyszínen halt meg, a tizedik maffiózó a kórházba szállítás közben.

A mészárlást Pápay alvezére, Écsi Béla azonban megúszta, nem sokkal a két bérgyilkos érkezése előtt hagyta el ugyanis a bárt. Jóllehet a Pápay-klán vezetőinek likvidálása után a papírforma szerint ő követte volna a trónon Pápayt, azt ő sem gondolhatta komolyan, hogy Dunaszerdahelyen még labdába rúghat. Pápayék temetésén még részt vehetett, aztán inkább lelépett, és a pozsonyi alvilágban keresett menedéket, miközben a Sátor-féle banda vette át az irányítást Dunaszerdahelyen.

Écsi Béla végzete

Három évvel később a Felvidékről kiszorult Écsi rá akarta beszélni Černákot, hogy végezzen Sátorékkal, ha másért nem, akkor megboldogult cimborája, Pápay Tibor emlékére, de a szlovák maffia vezére erről hallani sem akart. Sátorék viszont tudták, hogy Écsi veszélyes lehet rájuk, ha másért nem, akkor azért, mert sokat tud. Ezért úgy döntötték, megölik. 2003 április 9-én éppen Pozsonyban autózott, amikor egy másik kocsival az útját álltak. A támadók - köztük Sátor Lajos - Écsi sofőrjét lelőtték. Écsi is kapott egy golyót, de még életben volt, amikor a csomagtartóba tették, majd elhajtottak vele. A támadók egyike, N. Alfréd is megsérült a tűzpárbajban. 

Écsit végül megfojtották, holttestét pedig N. Alfrédéval együtt elásták a Tallós és Nádszeg közti erdős területen.

A dunaszerdahelyi bárban történt leszámolás miatt hosszas nyomozás után végül hét embert gyanúsítottak meg, mindannyian Sátor emberei voltak: Raisz Csabát és testvérét, Szilárdot, Szamaránszky Árpádot és V. Richárdot. Vizsgálati fogságba kerültek, de öt évvel később szabadon engedték őket. Aztán szép lassan mindannyian meghaltak. Szamaránszky 2005-ben, autóbalesetben. A Raisz-testvéreknek 2008-ban nyomuk veszett, de csak 2011-ben derült ki, hogy mindkettőjüket megölték. Elásott holttestjeiket azon a csótfai birtokon találták meg a rendőrök, ahonnan nemrég más áldozatok földi maradványai is előkerültek.

Többek között Sátor Lajosé.

Az utolsó élő ember kapcsolja le a villanyt!

De hogyhogy Sátor is az áldozatok között van, hogyha ő volt a góré? A válasz egyszerű: valóban Sátor volt a főnök és ő adott megbízást az embereinek arra is, hogy Raiszékat és mindenki mást, aki kellemetlenné vált a banda számára, megölesse. Csakhogy egy idő után már ő is kényelmetlenné vált saját embereinek. 

A dunaszerdahelyi vérengzést a rendőrség már a kezdetektől Sátor Lajos számlájára írta, ezért egy idő után forró lett a lába alatt a talaj. Sátor 2011-ben tűnt el. Bár már ekkor felröppentek olyan hírek, hogy meggyilkolták, ugyanígy terjedt az a pletyka is, miszerint valahol Magyarországon bujkál. Pedig ekkor már tényleg halott volt, saját emberei végeztek vele.

A halála előtti években az akkor már tíz éve bujkáló Sátor rettegett, különösen attól a Kádár Krisztiántól, akinek egykor a főnöke volt - legalábbis ezt írta a Plus 7 dní hetilap. Az újság szerint Sátor már 2009-ben egy rendőr ismerősének elmondta, mennyire fél az embereitől. Ekkoriban a nemzetközi körözés alatt álló Sátor közvetve a magyar belpolitikára is hatással volt. A szlovák titkosszolgálat a magyar szolgálatok felé jelezte: dunaszerdahelyi alvilági körök a magyar belpolitikai életet destabilizáló szándékkal robbantani készülnek a budapesti nagygyűléseken. A szlovákok Sátorra hivatkoztak, aki viszont egy újságnak elküldött levelében tagadta, hogy bármilyen robbantásra készülne.

Nem is lett volna túl életszerű, hogy Budapesten robbantgatott volna, hiszen ekkor már a saját embereivel volt elfoglalva, pontosabban azzal, mikor ölik meg. Félelme beigazolódott: 2010 december 2-án a sokak sírhelyéül szolgáló csótfai birtokra hívták, ahol végeztek vele. A Plus 7 dní hetilapnak Sátor özvegye elmondta, hogy eltűnése után jelentkeztek nála férje egykori emberei, köztük egy Csonti nevű férfi. Csonti megpróbálta rávenni a feleséget, hogy a házukat írassa barátnője nevére. Amikor a feleség közölte, hogy ennek nincsen akadálya, ha Sátor a jóváhagyását adja, Csonti azt mondta neki, hogy a férje már halott.  

Sátor földi maradványait idén májusban találták meg. A gyilkosságok felgöngyölítésében sajtóinformációk szerint kulcsszerepet játszik a csótfai tömegsírnak otthont adó birtok tulajdonosa, aki ugyan a gyanú szerint szabadlábon van, mégis részt vett több gyilkosságban. Állítólag ő a koronatanú. A Sátor özvegyét megzsaroló Csontit - aki a gyanú szerint szintén részt vett gyilkosságokban - jelenleg körözik, míg több társa előzetes letartóztatásban ül.  

(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index / Parameter.sk)