Névtelen sír lett 9/11 ikonikus fotója

Szeptember 11-én drámai fotók sora született a tornyokba csapódó repülőkről, az összeomló épületekről, a sokkos állapotban lemerevedett, poros túlélőkről és a mentésen dolgozó hősies tűzoltókról, akik életüket kockáztatva keresték a túlélőket a romok alatt. Az örökkévalóságnak fennmaradt jelenetek a nap végén nem csak a támadásról szóltak. Annak is emléket állítottak, hogy Amerika felállt, és tovább tudott menni egy ilyen borzalmas esemény után.

Egyetlen kakukktojás van ezek között a képek között, a zuhanó ember fotója. Az egyetlen híressé vált kép a terrortámadás napján, ami a halált ábrázolta, és amit mindenki megpróbált kitörölni a közös emlékezetből.

A fotó sokáig mindössze egyszer jelent meg nyomtatásban: a támadás másnapján néhány bátrabb amerikai lap (élükön a New York Times) és több külföldi újság is lehozta, de olyan vitákat és érzelmi reakciókat generált, hogy évekig nem nyúlt hozzá senki szívesen. A zuhanó embereket ábrázoló jelenetek kimaradtak a hírekből, eltűntek a visszaemlékezésekből, csak néhány brutalitásukról híres netes oldalon voltak folyamatosan elérhetők.

Az ugrókat (egyszerűen csak így hivatkoztak a kizuhanó áldozatokra), már az élő közvetítésekben sem mutatták: elkapcsolták a kamerákat, amikor a lángoló tornyok legfelső emeletein rekedtek elkezdtek kiugrani (vagy zuhanni) az ablakokon, a fojtogató füst elől menekülve a biztos halálba. Richard Drew az AP hírügynökség veterán fotóriportere a tornyok közvetlen közelében állva viszont végigfotózott több ilyen jelenetet is, miután megszakította napi munkáját - egy terhes nőket felvonultató divatbemutató fotózását - a támadás hírére. Az ismeretlen férfi életének utolsó tíz másodpercét az ő 12 kockája örökítette meg.

Az ikonikus fotó, ami egy kicsit hazudik is

A zuhanó emberről készült fotósorozatot minden oldalról kritikák érték. A kép ugyanis esztétizálja a halált. A fotón látható férfi mozdulata olyan, mintha nem is zuhanna, hanem kecsesen repülne a levegőben, a Superman-filmekből ismert feszes pózban. Az ikonikus felvétel pillanatában úgy tűnik, mintha bátran nézne szembe az elkerülhetetlen sorsával, pedig a képsorozatból kiderül, hogy valójában irányíthatatlanul bukdácsolva zuhant a mélybe, mindössze a pillanat tört részére kimerevedve a fent látható pózban. Ráadásul, a kép véletlen szimmetriája akarva-akaratlanul is rátesz egy lapáttal: a test pont a két torony között zuhan: balra tőle a háttérben a sötétebb-árnyékos északi, jobbra napfényes déli torony épülete látható. A háttér végtelenbe nyúló párhuzamos vonalai adják a drámai hangulatot az egyébként brutálisan nyers fotóhoz, amit csak a zuhanó ember felhúzott lába tör meg egy ponton.
Irtózatosan sokkolónak kéne lennie annak, amit a fotón látunk, de kompozíció miatt inkább szabadságot lehet belőle kiérezni. Amikor először meglátta a képet a monitorján, Richard Drew azonnal tudta, hogy ez lesz az a kocka, ami bekerül majd a történelemkönyvekbe.

A fotót ízléstelennek, hatásvadásznak és bulvárosnak titulálták, a fotóst és a képet közlő lapokat azzal vádolták, hogy szenzációt csinálnak egy kiszolgáltatott pillanatból, egy olyan élethelyzetből, aminek intimitása addig megkérdőjelezhetetlen volt. Ma is hasonló felháborodás követi a halált ábrázoló képeket, gondoljunk akár csak a tavaly ilyenkor a török tengernél partra sodort, halott szíriai fiú fotójára. Alan Kurdi (a szír fiú) fotója azonnal bejárta a világot, és napokon belül kiderítették személyazonosságát, felkeresték az életben maradt rokonait, és a család személyes történetén keresztül a menekültválság minden állomását érintő emberi történet kerekedett. 15 éve a zuhanó embert történetét viszont kínos csend vette körül.

A megadás vagy a támadás szimbóluma?

A mai napig nem sikerült azonosítani a zuhanó embert, pedig néhányan megpróbálták. Pontos adatok nincsenek róla, hogy hányan ugrottak ki az ablakokon, mielőtt a WTC összedőlt, de nagyjából 200 ugrót számoltak össze korabeli felvételek alapján. A tragédia áldozatai közül tehát minden hatodik ember öngyilkos lett, mielőtt a tornyok összedőltek. Egy olyan napon, amikor mindenki hősöket akart látni, ezt nehéz volt bármivel megmagyarázni, inkább meg sem próbálták.

2001-ben nem volt még Facebook, ahol pillanatok alatt lenyomozható lett volna a férfi,  így valószínűleg sosem fog kiderülni az alacsony felbontású fotókból, hogy pontosan ki lehetett. A Globe and Mail újságírója megtalált például egy családot, ahol az édesapára illett a zuhanó férfi személyleírása, és a ruházatuk is lehetett hasonló: a képek alapján az a legvalószínűbb, hogy a férfi egyenruhát visel, amit az egyik étterem dolgozói hordtak a toronyban. Az egyetlen különös ismertetőjele egy narancssárga póló, amit a ruhája alatt hordott, és a zuhanás közben láthatóvá vált az egyik felvételen.

A férfi családját megosztották a képek, az addig egy háztartásban élő rokonok külön költöztek a fotó feletti vita után: szűkebb családja nem volt hajlandó a nevére venni a zuhanó embert, mert szerintük Norberto Hernandez soha nem lett volna öngyilkos, semmilyen körülmények között - még egy olyan reménytelen helyzetben is hős maradt volna, mint amilyenben a torony felső szintjein rekedtek találták magukat. És amúgy sem volt narancssárga ruhája - ez a hozzáállás jól tükrözi azt a meg nem értettséget és megvetést, amit az ugrók iránt érzett a közvélemény abban az időben, és amiért a fotót inkább eldugni próbálta mindenki. Miután az támadásban meghalt családfőt hírbe hozták a zuhanó ember fotójával, a család még gyűlölködő leveleket is kapott olvasóktól.

A nyomozást az Esquire újságírója folytatta, megemlítve több áldozatot, akikre illett a zuhanó férfi leírása, de egyértelmű eredményt még ez a páratlanul alapos kutatás sem hozott. A lap valaha írt legolvasottabb elemzését jegyzi a zuhanó emberről, ez a cikk is ezekre információkra épül:

The Falling Man

Do you remember this photograph? In the United States, people have taken pains to banish it from the record of September 11, 2001. The story behind it, though, and the search for the man pictured in it, are our most intimate connection to the horror of that day.

Az ugrók körüli vita morális vita a mai napig él ezek mellett a fotók mellett. A lángoló gépek roncsai és a kigyulladt emeletek fojtogató füsttel égtek, a legszerencsétlenebbül azok jártak, akik a becsapódás fölött rekedtek. Őket nem érhették el a mentőcsapatok, nem bízhattak abban sem, hogy valahogy lejuthatnak - de az épületben sem maradhattak, mert a mindent beborító füstben nem lehetett lélegezni. Amikor a túlélők kinyitották az ablakokat, hogy levegőhöz jussanak, még jobban felgyorsították saját halálukat, mert friss oxigént és szelet juttattak a tűzhöz, ami jobban segítette az égést. Hihetetlenül nehéz döntés lehetett ezután kilépni az ablakon, de képzeljék el, milyen pokol lehetett odabenn, ha még ez is jobb választásnak tűnt.

Ha ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123, vagy 06 80 820 111 telefonszámot!