Jártunk a svéd no-go zónában, és meglepődtünk a látottakon

Örültem, hogy nincs mellettem Habony Árpád, amikor kiléptem a Stockholm külvárosi térre. A meglepetéstől nem tudtam volna mit mondani a no-go zónákkal riogató kormánypropaganda kreátorának. Jártam már Észak-Afrika és az arab világ számos országában, de ilyet még nem láttam.

A svéd főváros ezen pontján hatalmas volt a nyüzsgés, ugyanakkor egyetlen klasszikus, sápadt svéd arc sem villant fel a tömegben. Arab családok vonultak a metróból a bevásárlóközpontba, kendős nők tolták a babakocsit és terelték a gyerekeket. A zöldséges stand előtt világosabb fekete, talán szomáliai férfiak csoportja diskurált. Sötétebb bőrű szubszaharai srácok kártyáztak egy kebabos utcai asztalánál.

Kinyílt az üzletközpont oldalában működő kávézó ajtaja, és élénk beszélgetés ütötte meg a fülem. Odabenn tobzódott a közel-keleti hangulat: csak férfiak ültek a sűrű kávéillatban, megnéztek, aztán folytatták a csevegést.

A kirakat másik oldalán az öbölországokra jellemző fehér lebernyegbe öltözött öregemberek sétáltak lidlös zacskót lóbálva. Mögöttük mandulaszemű fiúk ültek a padon hímzett sapkákban: valamelyik közép-ázsiai országban születhettek ők vagy a szüleik. Nézték, ahogy fekete, göndör hajukat lóbáló arab lányok siettek a metróhoz.

Közel egy órát bolyongtam a környéken. Össze voltam zavarodva. Ilyen világ ugyanis nem létezik. Ázsiában, a Közel-Keleten vagy Afrikában sem voltam még olyan nagyvárosban, ahol ne bukkant volna fel legalább néhány fehér arc. Elveszettségemet tovább fokozta, hogy a közeg nem viselte magán egyetlen ismert régió jellegzetességét sem. A legkülönbözőbb, egymástól sokszor ezer kilométerekre élő népek keveredtek a hosszú árnyékokat vető, északi napfényben.

Igaz a magyar kormánypropaganda, és mégis létezne no-go zóna, ahová a szőke, kék szemű emberek nem merik betenni a lábukat? A helyzet csak itt kezdett bonyolódni.

A szőke kisebbség

A teóriának ugyanis ellentmondott, hogy körülöttem nyoma sem volt a békés embereket megriasztó bűnözésnek. Sem kiégett autókat, sem lepukkant házakat vagy szeméthalmokat nem láttam. Rinkeby negyede rendezettebb volt, mint a Pasa park, igaz, a luxy hangulatot itt a skandináv praktikum helyettesítette. Hiába keveredtek azonban a nett lakónegyedek nagy parkokkal és sportpályákkal, az összhatás inkább lélektelen volt, mint zöldövezeti.

Ez egyébként érthető volt, hiszen az etnikai sűrűségéről ismert negyedeket – Rinkebyt, Tenstát vagy Husbyt – nem is olyan rég építették. A svéd állam a 60-70-es években húzott fel itt lakóparkokat, hogy olcsó, de igényes lakóhelyet biztosítson növekvő lakosságának: a baby boom generációnak és az egyre nagyobb tömegben érkező vendégmunkásoknak.

Merengésemet szokatlan látvány szakította félbe. Ötvenes, szőke nő jelent meg a buszmegállóban, és határozottan indult meg a házsorok irányába. Újságíró énem lélekszakadva rohant volna utána, azt kiabálva: elnézést, ez itt no-go zóna, vagy ön biztonságban érzi magát? Pszichológiailag érettebb felem viszont tudta, hogy egy ismeretlen nő irányába tett váratlan sprint nem biztos, hogy jó indítás az őszinte beszélgetéshez.

Egyszerű járókelőt színlelve, de gyorsjárásban közelítettem meg az asszonyt, majd az eltévedt újságíró szerepében szólítottam meg. A nő tökéletes angolsággal igazított útba, annak ellenére is, hogy mint később elárulta, jegyet árul a metróban. Nyelvismeretét a magas színvonalú svéd oktatás ismeretében még meg tudtam magyarázni magamnak. Minden egyéb információ azonban csak a bizonytalanságot növelte bennem.

Bűnözők és áldozatok

„Egyre rosszabb a helyzet – mesélte a nő, amikor a környék biztonságáról kérdeztem. – Húsz éve költöztem ide, de tíz éve kezdett leromlani a környék. Sok görög és török is lakott itt, de aztán gyerekeik lettek, és még ők is elköltöztek" – derült ki az is, hogy a bevándorlók társadalma csak távolról tűnik egységesnek.

És a svédek is elmentek? – kérdeztem. Zsibongó focipálya mellett sétáltunk el, a magas kerítés mögé mutatott: „Látsz itt egyetlen, egyetlen...” – jött zavarba a nő. Bár bevezető mondatai alapján itthon a menekültellenes táborba soroltam volna, kiderült, hogy  Svédországban a kritikus lakók sem beszélnek azon az alpári nyelven, amit a magyar állami propaganda nálunk meghonosított. Svéd interjúalanyomnak nem jött szájára az a kifejezés, hogy „fehér ember”.

Mindez több volt, mint szimpla politikai korrektség, derült ki a bűnözésről beszélgetve. „Magas a bűnözés, persze. Sötétedés után már csak kocsival járok a környéken. De a helyzet a politika hibája. Ezeknek az embereknek nincs munkájuk. Svédországban nyolc százalék a munkanélküliség, ezen a környéken meg negyven. Az itteniek akarnának dolgozni, de hiába.”

Rinkeby egyik utolsó született svéd lakója szerint a külvárosok lakói elszigetelődtek a többségi társadalomtól.

Nem jó, hogy az itteniek magukban vannak, és nincs keveredés.

A szociológus érzékenységével kezdett gondolat ugyanabban a lélegzetvételben váltott át az átlagpolgáréra. „Nekem nincs gyerekem, de ha lenne, én is elköltöznék innen.”

De mégis, milyen rossz tapasztalatok elől menekülne, feszegettem. „Nekem nem volt még problémán, de hallottam egyet s mást” – mondta. „Mindennaposak a támadások?” – kérdeztem, de csak nem következtek a vérfagyasztó részletek. „Nem mindennaposak, de ha az ember már egy ilyenről hall, félni kezd” – tárta szét a kezét a nő, majd ráfordult a négyemeletes házak felé vezető parkos útra.

A helyzet azt az időt juttatta eszembe, amikor a Józsefvárosban dolgoztam, hogy feltérképezzem a környék dizájnerdrogos szubkultúráját. Akkoriban, ha szóba került a téma, szinte mindenki rám tukmált egy-egy autentikus sztorit a kerület veszélyeiről. Amelyek mellett a rendőrségi statisztikák szerint is több a bűneset a Mátyás téren, mint a Gresham előtt. No-go zónának nevezni a VIII. kerületet azonban pont akkora túlzás, mintha Budapest például olimpiát akarna rendezni.

Tudtam, hogy a svéd külvárosi negyedek is rendszeres szereplői a bűnügyi híreknek. A szomszédos Husbyban 2013-ban üzemszerűen gyújtogatták a kocsikat éjszakánként, egy helyi újságíró szerint pedig a környéken dolgozó fotósukat fenyegették a helyiek. Eközben a köztérikamera-ellenes svédek is azt fontolgatják, hogy rendőrségi kamerákat telepítenek a bevándorlók által lakott Rinkeby, Tensta és Husby utcáira.

Az összkép azonban mégsem olyan egyértelmű. Így számolt be az uppsalai no-go zónáról egy ott élő magyar: „Pont egy érzékeny negyed mellett lakunk (illetve hivatalosan már benne)... nos ez annyira »no-go«, hogy a 9 éves lányom egyedül jár suliba biciklivel mindennap. Meg van azért hardcore bevándorló negyed is Uppsalában, ami rajta van a 15 legdurvább (no-go zone) környék listáján, a svéd rendőrség listája szerint, Gottsunda a negyed neve. Tök normális hely.”

Mit jelent a no-go zóna?

Hiába sétáltam át Rinkebyből a szomszédos Tenstába, ott is csak az egzotikus részletekkel lettem gazdagabb. A főteret arab fűszerek szaga lengte be, a boltokban muszlim fejkendőket árultak, a kirakatban falra akasztható korán idézetek és Szűz Máriás hologramok keveredtek.

És bár a svédek nem osztják a magyar óriásplakátok rasszizmust súroló megközelítését, tény, hogy számukra is furcsa olyan környéken élni, ahol gyakori a szemet is elfedő burka viselete, ahol csak férfiak ülnek a kávézókban, az iskolai szünetben pedig többen kriketteznek, mint fociznak.

Az elkülönülésnek egyébként nincs köze a menekültválsághoz. A folyamat évtizedekkel ezelőtt kezdődött. A külváros olcsó ingatlanárai miatt egyre több szegény vendégmunkás költözött be, és egyre több jól kereső svéd vándorolt el. Ahogy többségbe kerültek az első vagy másodgenerációs bevándorlók, úgy csökkent a svéd nyelv jelentősége: könnyű volt a korábbi országuk nyelvét használni a fodrásznál, a boltban és a kávézóban. A nyelvi és fizikai távolság miatt gyengült a kapcsolat a többségi társadalommal, kialakult egy párhuzamos világ, ami a keleti konyha terjedésének talán jót tett, de biztos nem segítette a munkavállalást.

A szegregáció azonban nem csak a bevándorlókon múlt. A svéd rendőrség statisztikái szerint az utóbbi években folyamatosan nő a rasszista indítékú bűnesetek száma, ami érthetően nem a legjobb kedvcsináló a svéd kultúrába olvadáshoz.

A no-go zónában töltött nap után már csak abban voltam biztos, hogy fogalmam sincs, mit jelent a no-go zóna. „Ez nem bűnügyi vagy kulturális kérdés, sokkal inkább szociális, integrációs probléma” – gondolkodott el kérdésemen egy svéd újságíró, de szavai nem vittek közelebb a megoldáshoz. 

„A mostani válság jelentősége, hogy végre rákényszerít minket arra, hogy elgondolkozzunk, mit is jelent az integráció – váltott nézőpontot Farid Zareia svéd integrációs szakértő. – Ha megkérdezünk tíz embert, tíz különböző választ kapunk.

A legnagyobb probléma nem az, hogy nincs meg az infrastruktúra az integrációhoz, hanem hogy azt sem tudjuk, mit akarunk elérni.

Cikkünk a Swedish Institute és az OSIFE újságírói ösztöndíjprogramjának támogatásával készült.