Eszter, Eliza
9 °C
21 °C
Index - In English In English Eng

Az ISIS szupererejéről és a moszuli börtönvárosról meséltek a szemtanúk

2016.11.15. 08:11 Módosítva: 2016.11.21. 16:24

Mostanáig csak sejtéseink lehettek arról, hogy milyen a rettegett terrorszervezet, az Iszlám Állam (ISIS) uralma alatt élni. Elképzeléseink a különös szerencsével kiszökött civilek gyér információiból, a katonák harctéri tapasztalataiból és persze a hatékony ISIS-es propagandából álltak össze. A kép pedig nyilván meglehetősen pontatlan volt. Egészen Moszul néhány hete kezdődött ostromáig. Az Iszlám Állam legjelentősebb iraki városának harcai közepette ugyanis hirtelen ezrek szökhettek vissza a 21. századi életbe. Olyan emberek kerültek kapcsolatba a külvilággal, akik az elmúlt két évet az ISIS teljes izoláltságában töltötték.

Tilos volt a tévé, és sokakat megöltek csak azért, mert telefont találtak náluk. Semmit nem tudtunk a világról

– vázolta fel az elmúlt évek információs horizontját egy valamikori mérnökhallgató, aki 2014 óta most, a szökése után érintkezett először a külvilággal.

November elején, a moszuli offenzíva kezdetén érkeztem Irakba, hogy azonnal szembesüljek a környék életét meghatározó két eseménnyel: a harcokkal és ezzel párhuzamosan megjelenő menekültáradattal.

Az iraki kurd területen olyan tömegben jelentek meg a pusztítás elől menekülő családok, hogy több tízezres táborokat kellett egymás után felhúzni. Úti célom a frissen épült sátorváros, a haszansani tábor volt, ahol a Moszulból éppen csak kijutottakat szállásolták el.

Miattuk utaztam ide. Ők azok az emberek, akik valóban tudják, hogy mi zajlik jelenleg az ISIS fővárosában.

Lebombázott városokon át vezet az út

Az alaphangulatot már a tábor felé vezető út megadta. Erbil keleti hangulatú nagyvárosa után hirtelen sárga homokban úszó vidéken találtuk magunkat. Lassú állhatatossággal nyomuló harckocsik konvojait előztük, a Humveeknak csak a gépágyúi meredtek ki a kavargó porból. Egyre gyakrabban lapozták át útlevelemet a katonai ellenőrző pontok géppuskásai, és egyre több kiégett, összegyűrődött autóroncs gubbasztott az útszélen. Aztán beértünk a néptelen, romos Haszansanba, és ránk zuhant a háború nyomasztó hangulata. A bizarr alakzatokba bombázott házak mögött fehér sátrak tengere villogott. A tábort csak a múlt héten kezdték építeni, az ENSZ sátrainak még bekoszolódni sem volt idejük.

Nők, férfiak, gyerekek tömege tolongott, zajongott, cipekedett a magas kerítések mögött. A legtöbben láthatóan nemrég érkeztek, és pokrócba, nejlonba kötözött csomagjaik körül tébláboltak, miközben néhány méterrel beljebb ételosztás miatt kavarogtak százak. A legfeltűnőbb mégis az volt, hogy minden férfi hosszú szakállat viselt, amitől úgy nézett ki a környék, mintha egy imám-világtalálkozó zajlana.

„Még nem tudtam levágni, ma érkeztem, és nincs borotvám” – magyarázta egy huszonéves srác.

Az ISIS alatt tilos volt borotválkozni. A szakáll levágásáért börtön és pénzbüntetés járt

– dobtak rögtön a mély vízbe. „Nem lehetett tévét nézni, nem lehetett énekelni. Az egyetem is bezárt, sem az egyetemisták, sem a gyerekek nem jártak már iskolába” – mondta egy barátságos, szemüvege és stílusa alapján egyetemistának, szakálla alapján viszont muzulmán papnak tűnő fiú.

Halál a szökésért

A menekülttáborok jellemzője, hogy az embereknek nincs mit csinálniuk, jobb híján lézengenek a sátrak közt. Érthető, hogy hamarosan körülvettek minket a bármilyen látványosságra kiéhezett táborlakók, akik sorban kapcsolódtak be a társalgásba. „Egy idő után már ki sem jöttünk a házakból, mert mindenért büntetés, botozás járt. Egész nap otthon ültünk, heteken, hónapokon át” – emlékezett vissza vállat vonogatva egy idősebb férfi.

Moszul ostroma

Moszul Irak második legnagyobb városa, amelyet 2014 júniusában foglalt el az ISIS. A városnak szimbolikus jelentősége is van: al-Bagdadi itt kiáltotta ki az iszlám kalifátust. Moszul ellen október 17-én kezdett offenzívát az iraki és nemzetközi koalíció. Az Iszlám Állam olyan hevesen védekezett, hogy a Moszul körüli kisebb településeket is csak erős légi támogatással tudták bevenni.

A csapatok november elején, riportunk készítésének idején érték el Moszul külvárosát.

Lassan szoktam meg, hogy az emberek szenvtelen stílusban beszéltek a legmegrázóbb élményeikről is. 

Moszul börtön volt.

„Akit szökésen kaptak, azt eleinte csak megbotozták. Az unokatestvérem tavaly próbált kijutni: megbotozták, börtönbe zárták, és még pénzbüntetést is kapott. De most, az ostrom alatt már kivégezték, akiket szökésen kaptak.”

„De akkor miért döntöttetek úgy, hogy végül mégis megszöktök? És miért nem tettétek sokkal korábban?”

„Mi próbáltuk korábban is, de az ISIS elkapott, és visszavitt a városba. A front közeledtével visszahúzódtak az utcánkból, és ki tudtunk jönni.” A kék melegítős, huszonéves fiú nem tudta végigmondani, mert közbevágott egy pocakos, bajszos férfi: „A város szélén laktunk, és ahogy közeledett az iraki hadsereg, az ISIS eltűnt a környékről, mi pedig meg tudtunk lépni.” 

„A környékünk korábban tele volt ellenőrző pontokkal. A harcosok folyamatosan ellenőrizték az iratainkat, meg hogy ki hova megy – mondta egy focimezes, de hosszú szakállas fiú. – De amikor az iraki hadsereg lőni kezdett, egyszeriben már nem voltak ott. Ekkor tudtunk kimenekülni Moszulból.”

Megjelennek az öngyilkos merénylők

A történetekből azonban világossá vált az is, hogy nem csak a hirtelen adódott lehetőség adott jelet a szökésre. „Autós öngyilkos merénylők jöttek a negyedbe, ahogy közeledett a front. Két nappal a szökésünk előtt egy autós öngyilkos akkorát robbant, hogy ledőltek a szomszédos házak. Három ismerős család halt meg. Aznap döntöttük el, hogy eljövünk” – mondta a hosszú, tradicionális ruhát viselő férfi, aki hallva, hogy magyar vagyok, mosolyogva mondta: Budapeszt.

„Vasárnap szöktünk ki a városból, amikor már egy napja folyt a harc a negyedünkben.” A férfi már négy napja volt a táborban, érthető, hogy neki már nem volt szakálla, volt ideje megborotválkozni.

De miért nem engedték el a menekülni akaró lakókat az iszlamisták? – értetlenkedtem, amire többen is felmordultak.

Élő pajzsként használnak minket. Oda telepítik az embereket, ahol a harcok vannak.

„A Daes megöli, akit elkap. A hidakra, felüljárókra akasztják fel azokat, aki szökéssel próbálkozik. Kábelekre lógatják fel a embereket” – szolgáltattak precíz részleteket a városban dúló terrorról.

Az élő pajzs taktika eredménye, hogy a civil lakosság akaratlanul is az öngyilkos merénylők sorsára jut. A Budapesztet ismerő férfi élénken gesztikulálva idézte fel a napot, amikor az ISIS-esek betörték a házuk ajtaját, felmentek a tetőre, és onnan lőtték az iraki állásokat. Az irakiak pedig természetesen a házukra lőttek vissza.

„Az emberek két harcoló fél közt rekedtek. Egyik oldalról a Daes (ahogy a Közel-Keleten hívják a terrorszervezetet), másik oldalról az iraki hadsereg lőtt minket.” Az idős, kaftános férfi nem merülhetett el a részletekben, mert a mellette álló közbevágott. „A házunktól balra az ISIS, jobbra az iraki hadsereg ásta be magát, mi pedig a kettő közt voltunk, és mindkét irányból kaptuk a golyókat.”

A lakók fele meg fog halni Moszulban

A helyzetet pedig nehezítette az iraki hadsereg taktikája, amely az elmondások szerint leginkább a pánikszerű lövöldözésen alapul. „Amikor rájuk lőnek valahonnan, összevissza kezdenek lövöldözni. Nem nézik, hogy civilekre vagy a Daesra lőnek-e” – magyarázta a kék melegítős fiú feldúltan. Nekem persze beugrott, hogy éppen ezek a menekültek mesélték, hogy mennyire nehéz lesz az ISIS felszámolása, hiszen a terroristák egyszerűen eldobják a puskát, és máris civillé alakulnak. Hogyan láthatná egy katona, hogy a szemközti házban rémült család vagy egy berobbanószerezett iszlamista bujkál?

Még komplikáltabb a helyzet, ha nagy magasságból nézik azt. „Az ISIS egy lakóházból lőtte a hadsereget. Jött egy repülő, és lebombázta az egészet, a benne lakókkal együtt.” Az egymás után következő történetek brutalitási faktorát növelte, hogy alig néhány napos visszaemlékezésekről volt szó.

„Moszul nem olyan, mint Fallúdzsa. Az a város néptelen volt az ostrom idején, Moszul viszont tele van emberekkel” – lengette a kezét egy ősz szakállas úr.

A lakók fele meg fog halni Moszulban, mire felszabadítják

– összegezte a helyzetet keserűen a futballmezes srác.

Egyik interjúalanyom taktikai megoldást is tett az amerikai katonai vezetésnek. „Az lenne a megoldás, ha nem az iraki hadsereg, hanem az amerikai elit alakulatok vennék be a várost. Akkor célzottan a Daes harcosaira lőnének, nem mindenkire.”

Igazak lennének a hírek, hogy mészárlás zajlik Moszulban, és a lakóknak ugyanannyi okuk van félni a hadseregtől, mint a terroristáktól? A kérdésre néhányan hevesen rázták a fejüket. „Az ISIS sokkal több ember öl meg” – mondta egy másik, borotválkozáson már átesett volt moszuli egyetemista. Egy lila melegítős férfi pedig sietve leszögezte: „Az iraki hadsereg nagyon jó volt velünk, nagyon sokat segítettek, idehoztak minket, mi nem tudunk senkiről, akit ők öltek meg.” Szavait akaratlanul is annak tudatában értelmeztem, hogy a menekültek tudják, most az iraki hadsereg területén vannak, és eddigi tapasztalataik szerint nem érdemes kritizálni az éppen uralkodó fegyvereseket.

Így lehet átszökni a frontvonalon

Az mindenesetre biztos volt, hogy egy ostromlott városból kiszökni majdnem olyan veszélyes, mintha az ember öngyilkos merénylőnek menne.

„Gyalog menekültünk, semmit nem hoztunk magunkkal. Lövések jöttek mindenfelől, autós öngyilkosok robbantak az utcában, félelmetes volt. Csak azért nem lőtt le minket a hadsereg, mert fehér zászlót lengettünk.” A fiatal fiú visszaemlékezését csak azért nem követte döbbent csönd, mert mindenkinek volt egy hasonló története.

„Nehéz volt megszökni. Az iraki katonák RPG-t lőttek a házunkba. Lerombolt mindent. Az ISIS harcosai visszavonultak az utcánkból, de robbanószeres autókat hagytak mindenütt. Volt olyan, hogy egy garázsból kigurult egy autó, és már robbant is. Házról házra rohantunk, órákon át, míg végül a hadsereg területére értünk.” Az egykor műszaki egyetemre járó fiú szinte bocsánatkérően tárta szét a kezét: „Öten éltük túl.”

A kegyetlen harc képei sokkoltak, és felvetették a kérdést: mikorra foglalják vissza a várost az iraki és amerikai erők? Hiába tudtam, hogy csak 5000 terrorista áll szemben több mint tízszer annyi felszabadítóval, elképzelhetetlenül nehéznek tűnt a feladat. „Az ISIS-esek nem fognak visszavonulni. Több mint két évig is tarthat a harc” – szólt a legpesszimistább jóslat. De a bizakodóak sem ragadtatták el magukat. „Szerintem négy hónap minimum. De lehet, hogy több. Csak a környékünk utcáiért egy hétig ment a harc” – vélte az egyenmackós testvérpár. Az egyetemista pedig fél évet adott, majd pontosított: ez csak a város egyik fele. A folyón túli negyedekért még egyszer ennyit kell háborúzni.

Hogy lehet ilyen erős az ISIS?

A becslések persze túlzóak is lehetnek, hiszen ezek az emberek közelről látták a szélsőséges harcosok kegyetlenkedéseit, nehezen tudják hidegen mérlegelni a harctéri szituációt. De éppen a közelségük miatt tudhatják, hogy miben rejlik az ISIS ereje. Hogyan tarthatják magukat a tízszeres túlerővel szemben? Miként képesek uralmuk alatt tartani egy budapestnyi nagyvárost?

„Nem jó harcosok. Az az erősségük, hogy megfélemlítik az embereket” – mondta egy férfi, aki korábban katonaként szolgált az iraki seregben. A pszichológiai hatást emelték ki mások is. „Ezek az emberek nem törődnek a következményekkel, csak harcolni akarnak. Nem érdekli őket, ha meghalnak."

„Agymosottak, akik hisznek abban, amit a vezetőik ígérnek.” Miért, mit ígérnek nekik? – fordultam az idős, amúgy mosolygós férfihoz.

Ha felrobbantod magad, akkor még aznap együtt fogsz vacsorázni Mohameddel.

A körülöttem állók komoran néztek, és csak nekem jutott eszembe, hogy mi van, ha valaki már vacsoraidő után robban fel. Mohamed kétszer vacsorázik, vagy már csak egy kis desszertet kér? Nem feszegettem a kérdést, közben úgyis kiderült, hogy a taktika lényegénél járunk.

Az egykori katona szerint a sikereik az öngyilkos harcosoknak köszönhetőek. „Nem erősek amúgy, de az öngyilkos autókkal, az öngyilkos merénylőkkel nehéz harcolni” – csóválták fejüket interjúalanyaim. Hallani is sokkoló volt, amikor a szemtanúk sorolták, milyen öngyilkos arzenállal bírnak a terroristák.

„Amikor jön egy katonai konvoj, robbanószerrel megrakott emberek ugranak rájuk a tetőkről. Hiába foglalnak vissza tőlük egy városrészt, a harcosaik napokig várnak az autójukban, a garázsokban, mellékutcákban, hogy aztán kihajtsanak, és felrobbantsák magukat.” Mások a településeket behálózó alagútrendszerről meséltek, ahonnan a legváratlanabb helyzetben bukkannak fel a halállal nem törődő ISIS-esek.

Moszul környékén még novemberben is langyos az idő, csak az alkony jön váratlan gyorsasággal. A sokkoló történetek után hirtelen eszméltem, hogy a nap már narancsszínű korong a dombok felett, és piszkossárga fény telepedett a táborra. A nyomasztó interjúk olyan hatással voltak rám, mintha nyúlós, fekete iszappal töltötték volna fel a fejemet. Önvédelemből igyekeztem pozitívan lezárni a beszélgetéseket, és felvetettem: ki mihez fog kezdeni, ha véget ér a háború.

„Hogyhogy véget ér?” – néztek rám értetlenül.

Ez Irak, itt nem fejeződik be az öldöklés

– mondták szinte nevetve. Ha a szunnita és síita milíciák, a különböző kurd erők, a jazidik és keresztények leszámoltak az ISIS-szel, akkor majd egymás ellen fordulnak a felek. „Már most azért nyomul előre mindenki, hogy jobb pozíciót szerezzenek a Daes utáni időkre” – mondta hazafelé autózva tolmácsom.

Lassan haladtunk. A bombanyomokkal és barikádokkal nehezített úton végeláthatatlanul jöttek szembe a katonai konvojok. Velünk együtt pedig áramlottak kifelé a menekültekkel megrakott teherautók.

Riportunk második részében bemutatjuk, hogy milyen éveken át élni a középkori viszonyokat restauráló Iszlám Államban. Nézze meg másik moszuli anyagunkat is arról,hogy mi várja az ostrom után visszatérőket egy éppen csak visszafoglalt kisvárosban.

Cikkünk az OSIFE újságírói ösztöndíjprogramjának támogatásával készült

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!