A berlini fal egyáltalán nem úgy omlott le, ahogy most emlékszünk rá

Van a nagyszerű LolMyThesis nevű oldal, ahol komoly tudományos szövegeket, sok száz oldalas doktori disszertációkat foglalnak össze egyetlen mondatban a szerzők. Gonosz kérdés, de most mégis azt kérem, foglalja össze egy mondatban, miről szól az Oxford University Pressnél frissen megjelent Stories Without Borders című könyve.

A berlini fal leomlásának médiavisszhangját és a jelenkori visszaemlékezéseket elemzem, azt vizsgálva, hogyan építenek fel bizonyos eseményeket az elbeszélők úgy, hogy azok sokáig az emberek emlékezetében maradjanak.

A berlini falra szerintem valahogy úgy gondolnak az emberek, hogy állt ott az a csupa graffitis nagy valami, ami egyszer csak megszűnt létezni, és hopp, megdőlt a rendszer, és máris ott volt a nagy szabadság. Miért pont ezt az eseményt választotta fő példának?

Elvittem Panni unokahúgomat a berlini Legolandbe, ahol döbbenten láttam a berlini fal ledöntésének legóábrázolását: egyetlen falat, amit kis legófigurák kalapáccsal támadnak és ha a látogató benyom egy gombot, akkor a fal egyszerűen, puff, leomlik.

Ami hiányzott, az épp a valós történés: a bürokratikus hibák, a sajtó szerepe, az unalmas politikai és jogi átalakulás folyamata. Helyette egy pillanatnyi csodát látunk, váratlan, semmiből érkező varázslatos történést, amelyet nem előz meg hosszú előkészítő folyamat, esetlegesség, zavarodottság vagy éppen termékeny káosz. Viszont szerintem ez a legóábrázolás rámutat arra, hogy miképpen válik egy bonyolult és zavaros esemény meghatározó nemzetközi mítosszá, amihez huszonhét év után is könnyen viszonyulhat egy kínai látogató éppúgy, mint egy magyar.

Mire emlékszik arról a napról, amikor leomlott a berlini fal?

Nincs róla személyes emlékem. Tízéves voltam akkor, nagy Guns N' Roses-rajongó, így úgy képzelem, 1989. november 9-én valószínűleg Axl Rose-t néztem a Music Televisionon Budapesten. W. H. Auden angol költőnek van egy gyönyörű verse arról, hogy a világ nagy eseményei mindig úgy történnek, hogy közben mások élik a hétköznapi életüket, esznek, sétálni indulnak, vagy éppen szellőztetnek. Nincsen olyan esemény, amire mindenki odafigyelne, és azt hiszem, akkor és ott, 1989-ben én úgy ítéltem meg, hogy a világ legfontosabb történései a zenetévén jelennek meg.

A kutatása során mire jutott, mi a különbség a berlini fal esetében a mítosz-falomlás és a valós történések között?

A berlini fal ledöntése valójában egy rendkívül unalmas keletnémet sajtótájékoztatóval kezdődött, bár kérdés az is, hogy hol kezdjük a történetet. A keletnémet vezetőség több hete dolgozott egy új rendeleten, ami lehetővé tette a szabad utazást Nyugat-Németországba. A szabályozás fontos eleme volt, hogy az átkeléshez kellett útlevél és vízum, amiket a bürokrácia útvesztőiben bolyongva lehetett volna beszerezni. Ugyanígy azt is kikötötték, hogy a rendelkezés csak a sajtótájékoztató másnapján lépjen életbe, hogy fel tudjanak készülni a hatóságok. Ugye milyen unalmas? És itt jön a fordulat: akit megbíztak az új rendelet kihirdetésével, nem is olvasta a rendeletet, még a róla szóló meetingekre sem ment el. Így nem tudott a kikötésekről sem, és amikor a nemzetközi sajtótájékoztatón belekavarodott az újságírói kérdésekbe, zavarában azt mondta, hogy a rendelet „most, azonnal” érvényessé vált.

A sajtótájékoztató után a nemzetközi hírügynökségek, a nyugatnémet televízió és rádió – amit keleten és nyugaton is követtek – négy óra alatt meggyőzte a nézőket, hallgatókat arról, hogy érdemes tesztelni a határt. Mitikus nyelvet használtak a műsorvezetők, tárva-nyitva álló kapukról beszéltek, a berlini falat emlékműnek titulálták, és már előre történelmi eseményt vizionáltak.

Este fél tizenkettőre annyian gyűltek össze a határnál, hogy félelmében egy határőr kinyitotta az első határállomást, majd szépen fokozatosan megnyitották a többit is.

A berlini fal ledöntése tehát olyan esemény volt, amit előbb hirdetett meg a média, mint hogy megtörtént volna.

Majd pillanatok alatt – egész pontosan három nap alatt – a sajtó és más történetmesélők kitörölték az emlékezetből az esemény esetlegességét és zavarosságát. A kínos sajtótájékoztató nem vált a történet maradandó részévé, a zavaros múlt helyett egy lekerekített mítoszt kaptunk az emberi szabadságról és a hétköznapi emberek történelemformáló erejéről.

És tényleg, a berlini fal leomlása az európai demokráciákban a szabadságérzet sugallatával átjárt kollektív emlék. De annyira azért nem erős, hogy most ne állnának vagy épülnének falak, a menekültválsággal például egyre több, sőt, Donald Trump is falépítéssel kampányolt . Véleménye szerint megváltozhat a falakhoz, határokhoz fűződő közös emlékezetünk az új események miatt?

A berlini fal ledöntése a mai napig a legfontosabb mítoszunk egy elválasztó fal nélküli, nyitott Európáról és világról. Erős mítosz, amire sokszor hivatkozunk, mégis több elválasztó fal van most a világban, mint 1989-ben, csak 2015-ben tizenöt új elválasztó fal vagy kerítés épült. Az elkülönülés tehát egy erőteljes vágy, amit le lehet nézni, de szerintem inkább komolyan kellene venni a szorongást és érvelést, ami különféle valós és mentális falak építéséhez vezet.

Egy korábbi interjúban azt mondta, hogy a média önmagában keveset tud hatni az emberek vélekedéseire jelentős társadalmi folyamatok nélkül. Az amerikai elnökválasztás miatt most mégis elég sok szó esik arról, hogy a média igenis erősen befolyásolta az eredmény alakulását. Mit gondol? Tényleg a közösségi média döntötte el Trump győzelmét?

Tudom, hogy ez nem az, amit sokan hallani szeretnének, de jelenleg nincs bizonyíték arra, hogy a média erőteljesen befolyásolta volna az elnökválasztás eredményét. Tudjuk, hogy a Facebookon a kamuhírek sokakhoz eljutottak, de nem tudjuk, mennyire befolyásolták ténylegesen azokat, akik még nem alakítottak ki határozott politikai véleményt, választói preferenciát.

Amit biztosan tudunk, hogy több figyelmet és időt kapott a médiában Trump, mint Clinton. Hiába volt több fizetett reklámja Clintonnak, Trump több ingyenreklámban részesült. Egyszerűen azért, mert a Trump-kampány tényleg úgy működött, mint egy valóságshow, azért kapcsoltuk be a tévét, néztük a Twitter- és Facebook-hírfolyamunkat, mert vártuk, hogy mi lesz az újabb botrány, elszólás, támadás, amit aztán megvitathatunk a vacsora asztalnál.

Trump gyakorlott valóságshow-szereplőként sikeresen tartotta életben a műsort, folyamatos volt a várakozás és az izgalom.

A Twitteren Trump maga írta a hírcímeket saját magáról, amiket viszont sokszor épp a fiatalok követtek, akikről lehet tudni, hogy nagyrészt Clintonra szavaztak. Szóval a történet bonyolult, semmiképpen nem írható le azzal az egyszerű képlettel, hogy a (közösségi) média okozta volna Trump győzelmét.

De mégis, a messzi Magyarországról figyelve úgy látszott, hogy a nagy múltú lapok ennyire még sosem álltak be jelölt mögé, mint most Clinton mögé. Emiatt a klasszikus, kiegyensúlyozottságra és függetlenségre törekvő újságírás haláláról is szó volt az amerikai közbeszédben.

Az 1940-es, 50-es években zajló választásokon gyakorlatilag minden újság beállt egy jelölt mögé, és többnyire republikánus elnökjelölteket támogattak. Aztán idővel csökkent ez a gyakorlat, de a klasszikusnak nevezett újságírás már 1968 óta változik, és egyre erőteljesebben van jelen az újságíró véleménye, személyisége a cikkekben. A mostani elnökválasztásnál több újság, beleértve a New York Timest is, úgy ítélték meg, hogy egészen új eszközökre van szükség, például ki kell mondani, ha egy elnökjelölt hazudik, és erre bizonyíték van. Azt remélték az újságírók, hogy mindez segít majd az eligazodásban, de amint láttuk, épp ellenkezőleg hatott, és szimpatikussá tette a „támadott” jelöltet.

Mik voltak ebben a kampányban azok a mítoszelemek, amelyek ezt az elnökválasztást akár a globális ikonikus események sorába illeszthetik? Miről beszéltek főként a jelöltek?

A Trump-kampányban a „Make America Great Again” (Tegyük újra naggyá Amerikát) szlogen sok narratívát sűrít össze. Vágyat egy olyan Amerikára, ahol enyhébb a nemzetközi verseny, kisebb a kiszámíthatatlanság, ahol nem kell félni a helyi és külföldi terrortámadásoktól. Ebben az elképzelt Amerikában az egyén végre tiszteletet kap, és nem valami távoli helyen döntenek róla értelmiségiek és az elit tagjai. A dolgok nem lesznek annyira bonyolultak, végre egyszerű és tiszta válaszokat kaphat, aki kérdez. A szlogen persze nosztalgiára is utal egy gazdag, fehér Amerika iránt, ami igazán sohasem létezett.

Katherine J. Cramer amerikai politológus 2007-ben kezdte el kutatni a vidéki Amerikát, Wisconsinban évekig beszélgetett kiskocsmákban, templomokban és benzinkutak kávézóiban a helyiekkel, és arra jutott, hogy

mélységesen elegük van abból, hogy a nagyvárosokban arrogáns politikusok, ingyenélő értelmiségiek, menő kocsik tulajdonosai hozzák a fontos döntéseket.

Cramer beszélgetőtársai úgy érezték, hogy egyszerűen lenézik őket a különböző elitcsoportok tagjai. A tisztelet iránti vágyukat e vidéki, többnyire keményen dolgozó amerikaiak az elit iránti elementáris düh formájában fejezték ki. A beszélgetésekben tettek rasszista megjegyzéseket is, de alapvetően nem ez határozta meg a gondolkodásukat, hanem a változás iránti vágy, amit szerintük csak egy politikán kívül álló szereplő hozhat el.

És a demokrata oldalról hiányzott az erőteljes ellenmítosz, ami összecsaphatott volna a Trump-mítosszal. A baloldali üzenet szép volt az összefogásról („stronger together” – együtt erősebben), de alapvetően azt közvetítette, hogy a dolgok bonyolultak, és azok is maradnak, legfeljebb kicsit erősebbek leszünk együtt. Ez kevés volt: mítoszt csak mítosszal lehet legyőzni, tényekkel nem.

Mit gondol, Trump elnöksége bármilyen választ ad majd az amerikai társadalmat átható, már említett feszültségekre?

Egyelőre nehéz látni, mit fog hozni a Trump-elnökség, hiszen a kampány alatt szlogeneket kaptunk tőle, de konkrét, részletes javaslatokat nem igazán. A globalizációs folyamatok nagy része megállíthatatlan, a nemzetközi verseny nem fog enyhülni, Amerika nem lesz kevésbé multikulturális, mint most. Kampányígéreteinek egy része teljesíthetetlen, vagy komoly kompromisszumokat igényel.

Adócsökkentési javaslatai sem fogják a társadalmi rétegek közötti szétszakítottságot enyhíteni. Viszont továbbra is a mítosz ereje lesz a fontos, amit Trump elnök erőteljes online és offline kommunikációval akár nagy sikerrel közvetíthet továbbra is. Majdhogynem függetlenül attól, hogy valójában mit valósít meg.