Kapjon-e elnöki kegyelmet Edward Snowden?

A 3,5 éve Moszkvában élő Snowdent az USA-ban alsó hangon 30 év börtön fenyegeti. Ha Barack Obama – bár erre (vagy az ellenkezőjére) egyelőre semmi sem utal – kegyelmet akar adni a Moszkvában rekedt informatikusnak, már csak napjai maradtak. Obama helyzetét nem könnyíti meg, hogy utódja, Donald Trump viszont sose csinált titkot abból, hogy mit gondol Snowdenről:

2014-ben kémnek nevezte, akit ki kéne végezni, bár Trump twitteres kijelentéseinek komolyságát érdemes kellő kritikával kezelni. Novemberi megválasztása után viszont azt a Mike Pompeót jelölte a CIA élére, aki egy interjúban korábban szintén arról beszélt, hogy Snowdent halálra kéne ítélni.

Kínos Moszkvában, de még kínosabb otthon

Az, hogy Snowden végül Oroszországban rekedt, valójában az Obama kormánynak se volt igazán ellenére. Így ugyanis nem kellett – az összes politikai következményével együtt – lefolytatni egy büntetőpert egy olyan ember ellen, aki, miközben a dokumentumok kilopásával több súlyos bűncselekményt is elkövetett, tagadhatatlanul nagy szolgálatot tett a világnak. Edward Snowden feltárta a hétköznapi állampolgárok egyedi bírói engedély nélküli tömeges és kiterjedt titkosszolgálati megfigyelésének gyakorlatát, amivel törvénymódosításra sarkallta Washingtont, és ami még fontosabb, rávilágította a figyelmet a digitális technológia kormányzati alkalmazásának képességeire és a magánélet sérülékenységére.

A károkról viszont, amit a kiszivárogtatásokkal a titkosszolgálatoknak okozott, a természetükből fakadóan mindmáig semmi konkrétumot nem tudni, és ezen egy per sem változtatna: Snowden sorsáról zárt tárgyaláson kéne dönteni. Ha ilyen körülmények között ítélnék el, az információszabadság és az adatvédelem hívei a titkosszolgálatok bosszújáról, míg ha futni hagynák, a nemzetbiztonság szempontjait minden elé helyezők az állam gyengeségéről beszélnének.

Snowden többször hangoztatta, hogy mindent átadott az újságíróknak, nála nem maradtak fájlok, és ha esküdtszék döntene a sorsáról, akiknek elmondhatná, miért véli úgy hogy közérdekből cselekedett, önként hazamenne. Csakhogy az USA titokvédelmi jogszabályai miatt szerződéses alkalmazottként nem hivatkozhat magasabb morális szempontokra és arra, hogy milyen pozitív hatásai voltak a tettének – az ilyen kiszivárogtatók számára, akármekkora disznóság nyomára bukkanjanak is, nincs jogi kiskapu. A patthelyzetből egy különalku lehetne a kiút, ahol az ügye enyhe megítéléséért cserébe elvinné a balhét, ilyesmiről azonban eddig nem lehetett hallani, és erre Trump elnöksége alatt még kevesebb esélye lesz.

Nem véletlen, hogy Washington az elmúlt években beletörődni látszott a presztízsveszteségbe, hogy Snowden befogadásával Putyin emberi jogokból (az állampolgárok érdekeit védő kiszivárogtató megvédésével) leckézteti az USA-t. Donald Trump beiktatása után azonban a Snowden sorsa körüli patthelyzet is könnyen átértékelődhet, ha Putyin az új republikánus elnök kedvében akar járni, és ez a lehetőség Barack Obamát is el kell hogy gondolkoztassa.

Akin összekülönbözött a WaPo és a Guardian

Valami márpedig egészen biztos, hogy történni fog, mert Snowden menedékjoga idén lejár, és hogy csillapítsa a moszkvai befogadásán fanyalgókat, több ízben is nyilvánosan kritizálta Putyint az emberi jogok oroszországi helyzete miatt. Január közepén megjelenik egy olyan tényfeltáró könyv, ami megpróbál igazságot tenni a Snowden-vitában. Júniusban pedig egy másik, ami alapjaiban írhatja át a Snowden-képet.

Hogy Snowden tettének megítélése mennyire nem egyértelmű, azt talán az jelzi a legjobban, hogy épp az a két nagy világlap ítéli meg homlokegyenest ellenkezőképpen a felelősségét, amelyik 2014-ben Pulitzer díjat kapott a civilek titkosszolgálati megfigyelését feltáró, épp általa kiszivárogtatott dokumentumokon alapuló cikksorozataikért. Amikor 2016 őszén kijött Oliver Stone teljesen kritikátlan Snowden-filmje és ugyanakkorra időzítve a Képviselőház kétpárti hírszerzési bizottságának szintén egyoldalú, csak épp Snowden-ellenes, és súlyos hibáktól hemzsegő, egyhangúan elfogadott összefoglalója, emberi jogi szervezetek nemzetközi kampányt indítottak az elnöki kegyelemért.

A Washington Post erre szerkesztőségi állásfoglalásban közölte, hogy ellenzi a Snowdennek adandó elnöki kegyelmet. A Guardian viszont véleménycikkeksorában sürgette Obamát, hogy hagyja futni Snowdent.

Hős vagy áruló?

Amikor az első cikkek megjelentek arról, hogy az USA nemzetbiztonsági ügynöksége, az NSA és négy másik angolszász ország titkosszolgálatai a nagy távközlési cégekkel együttműködve milyen globális megfigyelési programokat működtetnek, Snowdent az érintett kormányokat kivéve szinte mindenki hősként ünnepelte. Ő lett a globális információszabadság-harc arca, aki az élete teljes ellehetetlenülését is vállalta azért, hogy mindenki megtudhassa, a kormányok és az általuk irányított titkosszolgálatok milyen mélységben gyűjtenek és őriznek adatokat emberek milliárdjairól – köztük a saját állampolgáraikról – anélkül, hogy ők arra bármivel okot adtak volna.

Snowden lényegében azt állította, hogy a terrorelhárítás ürügyén folyó megfigyelés és adatgyűjtés valójában az érintett államok politikai, katonai, gazdasági és technológiai vezető szerepének megőrzését is szolgálja.

Aztán reagálni kezdtek az érintett kormányok is (elsősorban Washington), egyre több minden derült ki arról, amit nemzetbiztonsági okok miatt a tényfeltárást végző lapok nem közöltek, Snowden megítélése pedig egyre árnyaltabb lett. A Snowden tettét elítélő érvek a következők voltak:

• Snowden 1,5 millió dokumentumot csent el (ez azért fontos, mert Snowden rosszhiszeműségét illusztrálja: mindent elvitt, amit csak ért)
• nem tudni egyetlen konkrét esetről sem, amikor a Snowden által feltárt NSA-adatgyűjtés amerikai civilnek okozott volna volna kárt;
• egy törvényesen működő, az állampolgárok magánéletében nem turkáló online megfigyelőprogramról (PRISM) is kiadott adatokat;
• részleteket közölt a szövetséges titkosszolgálatok együttműködéséről, amivel "komoly nemzetbiztonsági kárt okozhatott",
• nem tekinthető lelkiismereti okból szivárogtatónak (whistleblower), mert nem próbált a hivatalos csatornákon jelezni a felettesei felé.

És persze előkerültek Snowden védelmének sarokpontjai is:

• nagyságrendi tévedés, hogy Snowden 1,5 millió dokumentumot nyúlt volna le, valójában ennyihez fért hozzá,
• nincs semmilyen konkrétum arról, hogy a szivárogtatások (milyen) kárt okoztak a nemzetbiztonságnak vagy konkrét embereknek,
• Snowden esetében a hivatalos út használata azt jelentette volna, hogy a megfigyelési programokat az azokat működtető főnökeinek kellett volna bepanaszolnia, ami abszurd - a nyilvánosságon kívül máshoz nem fordulhatott,
• ő maga semmit nem hozott a nyilvánosságra, ehelyett a legkomolyabb lapok munkatársaira bízta a döntést, hogy mi közölhető és mi nem.

Putyin kémje?

Ezek között az ellentmondások között próbál most rendet tenni a neves szabadúszó tényfeltáró újságíró, Edward Jay Epstein jövő héten megjelenő könyve. Epstein pár napja a Wall Street Journalben foglalta össze három éves kutatómunkája legfontosabb megállapításait, részben a Képviselőház teljes jelentése alapján, miután 2016 decemberében feloldották annak titkosságát. Ezek szerint Snowden

• tényleg 1,5 millió dokumentumot másolt le és vitt magával, többségük katonai titkokról szólt, és semmi közük nem volt az állampolgárok megfigyeléséhez,
• a dokumentumok olyan információkat tartalmazhatnak, amelyekkel hozzáférhetővé válnak az NSA legféltettebb titkai,
• amikor felült Hongkongban a Moszkvába tartó gépre, már tudta, hogy érvénytelenítették az útlevelét, tehát nem Moszkvában rekedt, ahogy állítja, hanem oda akart menni, miután a hongkongi reptéren orosz tisztviselőkkel találkozott.
• Az Aeroflot-gépre Snowdent a sztenderd eljárásokat megkerülve úgy engedték fel, hogy tudták, nincs se orosz vízuma, se útlevele. Moszkvában "különleges művelet" keretében egy biztonsági alakulat hozta le a gépről.
• Epsteinnek két forrás (köztük egy hivatalos) is megerősítette, hogy Snowden nem üres kézzel érkezett Moszkvába (tehát nem semmisített meg mindent), és adott át dokumentumokat az orosz hírszerzésnek.

Epstein könyve, vagyis amit eddig tudni lehet róla, nem elsősorban azért érdekes, mert revelatív új információkat tartalmaz. Hanem mert igyekezett személyesen utána járni a Pentagon, a titkosszolgálatok és a Képviselőház jelentéseiben foglaltaknak. És arra jutott, amire ők: hogy Snowden nem érdemel kegyelmet.

Júniusban jön ki viszont Barton Gellman Snowden-könyve. Gellman a Washington Post újságírója, ő volt az egyike a három újságírónak, akikben Snowden megbízott. Ő mutatott rá a képviselőházi bizottság első jelentésének ellentmondásaira is. És az ő könyve tűnik a legígéretesebbnek, mivel a nemzetbiztonság a szakterülete, nagyon széles körben vannak forrásai, és eddig sem volt vevő sem a szabadságharcos, sem a kémnarratívára. Ráadásul könyve írása közben őt magát is megpróbálták megfigyelni és befolyásolni.

Frissítés, 2017. január 12:

A cikk megírása óta több komoly recenzió (1, 2) és reakció is napvilágot látott Epstein könyvéről, ezek felületesnek, elfogultnak és rosszhiszeműnek tartják.