Cserbanhagyva érzi magát Ukrajna

Lenullázódik az ukrajnai gáztranzit, ha a cég nem von be európai vállalatot az irányításba – mondta ki a keserű igazságot a múlt héten az ukrán olajtársaság feje. Andrij Kobolev nyilatkozata geopolitikai realitást takar: nem azért kell nyugati befektető, mert a pénzpumpa nélkül, karbantartás híján tönkremegy a rendszer – bár a vezetékek modernizálása is okozhat gondot az országnak –, hanem azért, mert különben nem lesz senki, aki érdekelt lenne abban, hogy Ukrajnán keresztül haladjon az orosz gáznak legalább egy része az EU-ba.

A dolog egyrészt logikus: mielőbb találjon el a forrás a vevőhöz. Másrészt cinikus: a Krím elcsatolása miatt az EU Oroszország elleni szankciókat léptetett életbe, a kelet-ukrajnai beavatkozást is elítéli, és Ukrajna leszalámizásával vádolja Moszkvát, ugyanakkor kész kicsavarni Ukrajna kezéből a legfontosabb, Oroszországgal szembeni gazdasági aduját.

Tehát a gazdasági érdek felülírja a politikai szempontokat – vagy valójában mások a politikai szempontok is, mint amilyenek hangoztatása alapján legalábbis vitatható a szoros együttműködés.

Miért ebben lenne az EU egységes?

Ennek legújabb fejezete az volt, hogy az Európai Bizottság kivette a monopólium kialakulását megakadályozó 3. energetikai csomagból a Németország keleti részén délre futó OPAL vezetéket, amelynek kapacitását eddig csak 50 százalékban foglalhatta le a Gazprom. Más azonban nem tudta megtölteni, eleve az Északi Áramlatra – az Oroszországból közvetlenül Németországig futó vezetékre – találták ki. Az Európai Bizottság októberi döntése nyomán már 90 százalékra mehet fel a Gazprom, azaz növelheti a szállításait az Északi Áramlaton keresztül, tovább csökkentve az ukrán tranzithálózat jelentőségét és értelmet adva a most 55 milliárd köbméter kapacitású vezeték megduplázásának. 

Lengyelország azonban megtámadta a döntést, amelyet december 27-én fel is függesztett az Európai Bíróság. Lengyelország egyrészt Ukrajna védelmében, másrészt saját tranzitvezetékeinek érdekében lépett fel. Az OPAL sorsa tehát még nem dőlt el, de a helyzet fontos figyelmeztetés Kijevnek: a felfüggesztésig decemberben rövid idő alatt 19 százalékkal esett az ukrán vezetékeken átnyomott orosz gáz mennyisége. Miközben az orosz gáz a legfontosabb piaca, Németország, úgy tűnik, első számú tranzitállammá is akar válni.

Tranzitországból zsákutca

Moszkva már az első, 2005–2006 fordulóján kitört orosz–ukrán gázháború előtt dolgozott azon, hogy az egykor az orosz földgázexport 80 százalékát vezetékein nyugatra továbbító Ukrajnát végleg kivegye a szállítási láncból, közvetlenül jutva el az európai vásárlókhoz. 

Az első lépés ehhez a 2006-ra elkészült Jamal–Jevropa vezeték megépítése volt, amely már úgy haladt át Alekszandr Lukasenko országán, Belaruszon a lengyel határig, hogy a kezdetektől orosz tulajdonban volt – Lengyelországban a Gazprom résztulajdonos volt, a német szakaszon pedig a Wingas nevű leányvállalatán keresztül megint kizárólagos tulajdonos – ez 2013-ban már 35 milliárd köbmétert szállított a csúcsévekben 210 milliárd köbméteres orosz földgázexportból.

Eközben 2007 és 2011 között a Gazprom két részletben megszerezte a Beltranszgazt is, így Ukrajnától északra már sikerült orosz kézbe vennie az Európába tartó gáztranzitot.

Az új időszámítást azonban az Északi Áramlat megjelenése hozta el, amit már Lengyelország is a Molotov–Ribbentrop-paktummal állított párhuzamba: Németország kiegyezett Oroszországgal, így a Balti-tengeren át, tranzitállamok nélkül közvetlenül juthatott el a vezetéken keresztül el az orosz földgáz a Gazprom legnagyobb külföldi piacára. A balti államok tiltakozása miatt csúszott projekt első szakasza végül 2011-re készült el, 27,5 milliárd köbméteres kapacitással, amit egy évvel később egy újabb vezetékkel duplázott meg a projektet 51 százalékban birtokló Gazprom, a 15,5-15,5 százalékban tulajdonos német E.On Ruhrgas és Wintershall, valamint a 9-9 százalékos részesedéssel bíró holland Gasuine és a francia GDF Suez.

Az összeállításból látszik, hogy elég egyértelmű EU-s szövetségeseket talált a Gazprom a projekthez, amelyhez a vezetéket építő konzorcium részvényeseinek bizottságának fejeként maga Gerhard Schröder, frissen leköszönt német kancellár adta a nevét, akit ezután az orosz sajtó előszeretettel becézett „Oroszország első számú külföldi munkavállalójának”.

Bár az 55 milliárd köbméteres kapacitást teljes egészében nem sikerült kihasználni, 2014-ben 34 milliárd köbméter ment át rajta, 2015-ben már 40 milliárd. Ezt körülbelül 10 százalékkal fejelte meg 2016-ban.

Idén még több lesz

Tehát még mindig van bő tízmilliárd köbméter szabad kapacitás, ám Oroszország és az EU még nagyobb növekedéssel számol, és hamarosan újabb két vezetékkel, összesen 110 milliárd köbméteres kapacitásúra növelik az Északi Áramlatot 2019-re. „A másik oldalon van egy nagyon erős ellenfél, amely nagyon kedvező ajánlattal lép az európaiak elé: saját forrásból építenek nekik újabb vezetéket” – kommentálta a már idézett Kobolev az EU és Oroszország eddig sem titkolt közeledését, amely miatt a Naftohaz tranzitszerepe tovább csökken.

Márpedig ez Ukrajnának legalább hárommilliárd dollárt jelent évente, még úgy is, hogy az orosz gáznak most már csak 30-35 százaléka megy át az országon. Tavaly több mint 60 milliárd köbmétert továbbított Ukrajna, 100 kilométerenként 4,9 dollárt számítva fel ezer köbméterenként. Az út valamivel több mint ezer kilométer.

A Fekete-tengeren át futó Déli Áramlat terve 2014 végén – tehát már a kelet-ukrajnai konfliktus kiteljesedése és a Krím orosz annektálása után – ugyan dugába dőlt az EU tiltakozása miatt, aztán a helyette megálmodott Török Áramlatot a szíriai helyzetben kialakult orosz–török konfliktus söpörte le az asztalról. Bő fél év szünet után azonban a felek ismét egymásra találtak, októberben megállapodás született a kétszer 15 milliárd köbméteres kapacitású vezetékek megépítéséről, azzal, hogy később 60 milliárdig emelhetik az éves áteresztőképességet. Ezzel Törökország irányába is teljesen kiváltja Moszkva Ukrajnát.

Csak ront a helyzetén az EU?

Az energetikai diverzifikációval ellentétesnek látszik, hogy az EU látványosan növeli az oroszországi beszerzéseket biztosító infrastruktúrát. Ez akár növelheti is a kontinens kiszolgáltatottságát Oroszországgal szemben. Ezzel szemben két érv van:

• Az EU fogyasztásának 25-30 százalékát fedezik az orosz források, tehát nagy, de nem mindent elsöprő az oroszok súlya.
• A függés kölcsönös, mert Oroszország bevételei javát a kőolaj- és földgázexport biztosítja, utóbbi lényegében kizárólag az EU-ba irányul.

Az újabb nagy, javarészt orosz beruházásból megépülő vezetékek pedig csak még inkább az EU-hoz kötik az orosz földgázt, csökkentve annak esélyét, hogy alternatív vevőket találjon a Gazprom.

Ennek első terepe Kína lehetne, de ez több szempontból nem ígéretes: az országnak hatalmas, olcsón kitermelhető szénkészletei vannak, így legfeljebb a felét adná meg annak az árnak, amelyet az európaiak fizetnek. Ráadásul Közép-Ázsiából már közvetlen vezetékeket épített ki magának, így az oroszoknak az üzbég, türkmén árakkal kellene versenyezniük.

Az EU-nak a források, az oroszoknak a vevők diverzifikációját a cseppfolyós földgáz (LNG) jelentheti, amely az olajéhoz hasonlóvá tehetné a földgáz piacát. Igaz, ez sokkal drágább, bár a verseny szélesedésével olcsóbbá válhatna.

Ráadásul a gond nem önmagában az orosz részesedés méretéből adódik, hanem abból, hogy ez egyenlőtlenül oszlik el, a keleti tagországokban valóban túlsúlyban van az orosz földgáz aránya, ami ellen az EU eddig is tehetett volna a gázvezetékek infrastruktúrájának fejlesztésével, észak–déli összeköttetéssel, a vezetékek kétirányúvá tételével. Ez az indokoltnál vontatottabban halad, de ennek része a magyar–szlovák vezetékek összekötése.

Az oroszok leválasztása a jövedelmező európai piacról jól jönne a palagáz révén földgázexportőrré vált Egyesült Államoknak, amely a későbbiekben akár megjelenhetne eladóként. Ráadásul Oroszország gazdasági mozgásterét hatásosabban szűkítené, mint azt bármiféle gazdasági szankció.

Erre egyébként már a kőolaj alacsony ára és az abból adódó alacsony földgázár is alkalmas, hiszen így is jelentősen csökkenti Oroszország bevételeit, amelyre Putyin vezetése alatt a gazdasági siker épült.

Az EU-ban a csúcson ezer köbméterenként az 500 dollárt is elérte a földgáz, Ukrajnában 475-öt, ez mostanra 200 alá esett. Ukrajna jelenleg nyugatról 180 dollárért szerzi be az eredetileg orosz földgázt.

Ukrajnának mutyitlanodnia kéne

Az oroszok bevetik a gázfegyvert, figyelmeztet Ukrajna, Észtország a túlzott orosz függés veszélyeire, amelyektől az energetika területén a magyar kormány láthatóan kevéssé tart.

Az orosz befolyás eszköze azonban nem az árak felsrófolásában, hanem az alacsony árakban rejlett, amelynek fenntartásával igyekezett rövid pórázon tartani Ukrajnát, máshol kérve cserébe kompenzációt. Az árak emelésével éppen azt provokálta ki, hogy Ukrajna új utakat keressen a mutyival átszőtt orosz gázbiznisz helyett.

Például a saját gázmezők kihasználását. A szovjet időkben Ukrajna 40 milliárd köbmétert is kitermelt évente – a magyar fogyasztás 7-9 milliárd köbméter –, jelenleg 18-20 milliárdot hoz a felszínre. Az ukrán gázimport a 2015-ös 50 milliárdról mostanra 20 milliárd köbméterre esett le, amit már 2015 ősze óta nem is Oroszországból, hanem Németországból szerez be. Ez persze ugyanúgy orosz gáz, de a németek az EU-ban érvényes, kőolajhoz igazított formula alapján olcsóbban jutnak orosz gázhoz, mint Ukrajna.

„Ez nemcsak árbeli, de politikai előnyt is jelentett, mert így védelmet biztosított magának Ukrajna, hogy Oroszország ne zsarolhassa meg az országot a gázszállítás leállításával” – magyarázta Vlagyimir Lanovoj. Ukrajna egykori elnökjelöltje, majd Viktor Juscsenko korábbi államfő tanácsadója szerint azonban az Európai Bizottság az OPAL-lal kapcsolatos döntést meghozva szembement az Ukrajnát illető politikai nyilatkozatokkal, ilyen értelemben árulásnak is mondható.

Szerinte azonban az EU egyszerűen megunta a korrupcióval átszőtt ukrán politikai elit praktikáit. A gáztranzit pénzmosásra alkalmas sémát adott az ukrán politikai maffia kezébe, Lanovoj szerint erről az amerikai szenátus egyik meghallgatásán is szó volt. Lanovoj úgy véli az oroszok mindvégig azon dolgoztak, hogy Ukrajna ne forduljon saját gázmezői felé. Sőt, az oroszok kelet-ukrajnai lépéseit is azzal magyarázza, hogy a Donyec-medencében jelentős palagázmezők vannak, amelyek elől el akarja zárni Kijevet. „A teljes kapacitással teljesen kiszoríthatók lennének az oroszok az ukrán piacról” – magyarázta, de meglátása szerint ebben a jelenlegi ukrán vezetés sem eléggé érdekelt, amely inkább az átláthatatlan gázügyletek rendszerét tartaná fenn. 

Ez túlzásnak tűnik, elvégre a kormányfő Volodimir Grojszman célul tűzte ki, hogy Ukrajna 2020-ra teljes önellátásra térjen át a gáztermelésben. És azt Lanovoj is elismeri, hogy a kormány a Gazpromnak azt javasolta, térjenek át ugyanarra az olajárhoz kötött formulára, amelyet az EU-tagjai használnak. Erre viszont a Gazprom nem hajlandó, amely évek óta perben áll a Naftohaz Ukrainivel. Az oroszok 38 milliárd dollárt követelnek, részben olyan földgázért, amelyet az ukránok nem használtak ugyan fel, de a feltételek szerint kötelezte magát annak megvásárlására a kissé félrevezetően elnevezett take or pay rendszerben, az ukránok pedig 28 milliárdra perlik a stockholmi nemzetközi bíróságon az orosz gázóriást, a 2011–2015 közötti vitatható árképzésért.

A Naftohaz vezetője abban bízik, hogy kedvező stockholmi döntés esetén Ukrajna évente négymilliárd dollárral kaphatna többet a tranzitért, és a Gazprom további tízmilliárdokat fizet ki. Igaz, egy ilyen döntés csak még inkább arra bírná az oroszokat, elkerülje Ukrajnát.

Rossz fej farkas vs. rossz fej nyuszi

Egyszerű volna a képletet annyival elintézni, hogy Oroszország súlyosan visszaél pozícióival, ezért alternatív gázforrásokra és más energiaforrásokra van szükség. Kétségtelenül kiszolgáltatottságot jelent, ha egy ország egyetlen forrásból fedezi szükségleteit.

Ukrajna a 2005 végi gázháború idején maga fenyegetőzött azzal, hogy megállapodás híján is leveszi a neki szükséges gázmennyiséget, jobb híján a nyugatra irányuló gáztranzitból, és ugyanez merült fel a 2010 eleji gázháborúkor, amikor Oroszország csökkentette a szállításait, veszélybe sodorva az európai gázellátást.

 Oroszország ezt a vitát az alternatív gázvezetékek melletti érvként hozta fel, jelezve, hogy Ukrajna volt a megbízhatatlan fél, de a külvilágnak inkább mindez úgy csapódott le, hogy Moszkva elzárja a gázcsapot, ha nem tetszik neki valami. A valóság a kettő között van, az EU számára viszont ugyanazt jelenti: az ukrán–orosz kapcsolatok kockázatot jelentenek a gázellátásra nézve.

A megoldás persze lehetett volna európai cégek bevonása a 37 ezer kilométeres ukrán gázhálózatba. Ez azonban még Leonyid Kucsma ukrán elnök idején sem sikerült az orosz–ukrán–német elvi megállapodás ellenére sem. Ennek, harmadik félként már az EU-val, 2010-ben ismét nekiugrottak Viktor Janukovics vezetése alatt, de nem jött össze. Kijev azt szerette volna, ha a Moszkva vállalja évi 150 milliárd köbméter földgáz tranzitját, az EU pedig azt, hogy ezt a mennyiséget megveszi. Így Ukrajna – a gázhálózatot működtető ukrán-orosz-EU konzorciumon keresztül – stabil árbevételhez jutott volna, és a karbantartási költségek java sem terhelte volna a Naftohazt. Márpedig a 288 milliárd köbméter kapacitású hálózat fenntartása nem olcsó, évi egymilliárd dollárt is felemészthet.

A konzorciumból azonban megint nem lett semmi, azért sem, mert Moszkva szívesebben egyesítette volna a Gazpromot és a Naftohazt – a Belaruszban már korábban véghezvitt forgatókönyv szerint. Ezt viszont az EU nem nézte jó szemmel. Az EU–orosz vita nem elválaszthatatlan attól a belpolitikai konfliktustól, amely 2013 őszére alakult ki, és amely Janukovics elűzéséhez, nyugatbarát kormány hatalomra kerüléséhez vezetett. A szikrát az adta, hogy Janukovics az utolsó pillanatban elállt az EU-val kötendő társulási szerződéstől – igaz, annak gazdasági részét az új vezetés sem sietett aláírni.

A gyúanyagot viszont már az energetikai konfliktus is megadta. Janukovics sem akart feltétel nélkül Moszkva kebelére omlani – vitatta például a 2009-ben Julija Timosenko kormányfő és Vlagyimir Putyin között kötött gázár-megállapodást –, és a Kreml sem kényeztette el Janukovicsot az olcsó gázzal, elvégre 2010-es hatalomra jutása után négy év alatt a gáz ára 260-ról 485-re emelkedett, de úgy érezte, a helyzet rákényszeríti a Moszkvával való kiegyezésre. Úgy tűnt, hogy az ukrán vezetéket kiváltó Déli Áramlat mégis megépül, az EU ez ellen érdemben nem tesz semmit, ezért muszáj olyan egyezségre jutnia Moszkvával amely okafogyottá teszi az alternatív útvonalat, és legalább valami bevételt biztosít a tranzit fenntartásával.

Jöhet még egy gázháborúcska

Ezt a hatalomváltás megakadályozta, ám Ukrajna problémáját nem oldotta meg, így most Kijev visszatért oda, ahonnan 14 éve elindult: valamiféle konzorciumra volna szükség, hogy ne csak Ukrajna legyen érdekelt a tranzithálózat fenntartásában. Ám úgy tűnik, ezzel egyedül maradt, amit elég könnyű lesz úgy magyarázni, hogy az EU cserben hagyta Ukrajnát.

Ráadásul az ország most Oroszországból olcsóbban juthatna gázhoz – ismét bizonyítva, hogy a gázár csökkentése az igazán hatásos fegyver –, és Ukrajnának mind megterhelőbb a kerülőúton vett orosz gáz, amelyre tavaly félmilliárd dollár hitelt is felvett a Citi és a Deutsche Banktól a Világbank garanciája mellett. Könnyen lehet, hogy a közvetlen vásárlásra idővel mégis sor kerül.

Ezután Moszkvának már csak egy utolsó konfliktus kell, amelyben gázár-megállapodás híján Kijev elmegy a végletekig. Akkor könnyű dolga lesz, hogy meggyőzze a világot Ukrajna megkerülésének hasznáról, függetlenül attól, hogy a kelet-ukrajnai oroszbarát szeparatisták miatti fegyveres konfliktusban és a Krím elcsatolásában Oroszországnak főszerepe volt. 

Szeptemberben az orosz sajtóban az Orosz Energiabiztonsági Alapítvány vezetője, Konsztantyin Szimonov keresetlen nyíltsággal kijelentette a korábbi gázárháborúk alapján egy újabb hasonló konfliktusra utalva: Oroszország abban érdekelt, hogy „Ukrajna megszakítsa az Európába irányuló gáztranzitot.”