Szemétre épült bádogváros: a harmadik világ legnagyobb megapolisza

Hogy hányan laknak Lagosban, valójában meg nem mondhatja senki, eleve, az ország lakosságára (170 millió? vagy már 200?) vonatkozó becslések is 30 milliós hibahatárral dolgoznak. A 21 millió mindenesetre az ENSZ hivatalos becslése. Naponta 2000 ember jön föl vidékről, az évente több mint félmillió új lakos, mind azért, hogy megcsinálja a szerencséjét. És függetlenül attól, hogy közülük hánynak jön össze, holnap újabb 2000 fog érkezni.

Ez Nyugat-Afrika epicentruma, ahol a belváros exkluzívnak számító szigetein ott a többségnek megfizethetetlen európai luxus, trendi bárok, Femi Kuti és jetski-taxik, a nem sokkal arrébb lévő, de sokkal kevésbé szerencsés városrészekben pedig a halászfalvakból kinőtt, düledező bádogvárosok. A leghírhedtebb nyomornegyedet a hatóságok a közelmúltban nagyrészt lerombolták: Makoko szó szerint a tengerre épült, folyóvíz és áram nélkül, a vízen lebegő iskolával és százezer emberrel. A nemzetközi sajtó azonban túl sokat mutogatta, úgyhogy már kellemetlen volt a mai Lagos helyére afrikai Dubajt álmodó városvezetésnek.

Lagost egyébként jól menedzselik az ország egészéhez képest – mondják a helyiek, van például viszonylag működő helyi adórendszer, ami jelentős különbség Nigéria más részeihez képest. A jóságból nekünk, villámlátogatóknak is rögtön látszik egy-két dolog: vannak például utcanévtáblák, de ami végképp más univerzumba helyezi Lagost ahhoz képest, amit idáig láttunk Nigériából: buszsáv, marha nagy betonelemekkel leválasztva –máshol a tömegközlekedés is csak minimális. Külvárosból a belbe hétköznap bejutni így is több órás kaland, mi szerencsére hétvégén vagyunk itt. Az első Uberünk valahol elveszik a délutáni párás melegben, de a második sofőr ránk talál – ezzel azért később még akadnak nehézségek, az utcanevek, ha vannak is táblák, inkább felesleges extrának számítanak, így hát azokat nem is nagyon ismeri senki.

Lagost a XIX. század közepén alapították az Afrikának ezt a részét akkoriban gyarmatosító britek. Egy évszázaddal később, amikor Nigéria független lett, 700 ezren lakták; a legutóbbi fél évszázadban aztán nagyjából 25-szörösére nőtt a népesség. Nagyon pörgős, igazi multikulturális helynek számít, ami egyszerre központja a világ második legnagyobb filmiparának, az évi 2000 filmet gyártó „Nollywood”-nak és a hamis kínai gyógyszerek kereskedelmének – meg úgy általában a nyugat-afrikai gazdaságnak. Trendi, európaias részekkel is rendelkező helynek számít (főleg a két nagyobb sziget, Victoria és Lagos Island), de a város külön intézmény: a repülőtéren a látogatót egyszerű tényközlés fogadja: „Lagos”. Aki idejön, ezt a tényt tartsa szem előtt.

Nigéria, akárcsak Afrika egésze, 2050-re meg fogja duplázni a népességét az előrejelzések szerint. Akkorra 400 millióan lesznek, Kína és India mögött a harmadik helyen, holtversenyben az Egyesült Államokkal. A korfa a demográfiai átmenetben lévő társadalmakra jellemzően lapos, a lakosság 41 százaléka 14 év alatti gyerek, ami azt jelenti, hogy akkor sem lehetne megállítani a növekedést, ha sikerülne lejjebb vinni az átlagos gyermekszámot. Az egyébként csökken, de még így is 5,1 anyánként.

Az utak melletti óriásplakátokon egymás után látni a pünkösdista keresztény egyházak hirdetéseit („Az idők vége közeleg! Fogadd el Jézust és üdvözülsz!) és az óvszerhasználatra buzdító állami kampányanyagokat. A leginkább a Hit Gyülekezetére emlékeztető pünkösdisták megengedőbbek, az afrikai katolikus papok konzervatívabbak, miközben a civil szervezetek határozottan a családtervezés mellett vannak. Sokan tartják azonban erkölcstelennek azokat a nőket, akik védekeznének, ráadásul ezt sokuknak a férje sem engedné meg. Fogamzásgátlóból ezért többen csak az egészségügyileg kockázatosabbnak tartott, hónapokig tartó védelmet kínáló injekciót vállalják, mert a szúrás nyoma kevésbé észrevehető.

A gyorsan növekvő lakosságra Nigériában egyszerre tekintenek erőtartalékként, a remélt afrikai gazdasági csoda forrásaként, valamint kockázati tényezőként. A népességnövekedés ugyan Lagosban a leglátványosabb, de az akut krízis északon van. A Száhel-övezetben az egyre súlyosabb szárazsággal is összefügg, hogy egyre több a véres konfliktus a nomád pásztorok és a földművesek között – de részben ez van a Boko Haram térnyerése mögött is. Bár az Iszlám Állam-szövetséges terrorszervezetet tavaly nemzetközi segítséggel és katonai erőfeszítésekkel sikerült valamennyire visszaszorítani, a teljes siker távoli, az utóbbi hetekben a helyzet megint aggasztóbb.

A népességrobbanás komoly migrációs nyomást is magában hordoz, és ez már Európát is közvetlenül aggaszthatja. Nigéria szegényebb vidékeiről a többség egyelőre nem a Földközi-tenger felé, hanem a nagyvárosokba, mindenekelőtt Lagosba menne. A Boko Haram által elűzött emberek is sokkal inkább az országon belüli menekülttáborokban (egy ilyet bombázott le januárban a nigériai légierő, állítólag véletlenül) vannak. Európában így is közel 20 ezer nigériai folyamodott tavaly menekültstátuszért, ők nagyrészt prostituáltak, akik Olasz- vagy Spanyolországban keresnék meg családjuknak, na meg főleg az őket kihasználó, évekre adósságcsapdában tartó embercsempészeknek, valamint a striciknek a nagyobb házra valót.

Mi egy önkéntes szociális segítővel indulunk el az egyik bádogvárosba, némi lelkiismeret-furdalással a nyomorkukkolás miatt. Samuel maga is itt lakik; ez egy réginek számító, talán húsz- vagy harmincéves bádogváros, ami az évtizedek alatt egyre növekedett. A hasonló negyedekbe érkeznek a vidékről felköltözők is. Ha vannak falubéliek vagy ismerősök, működik a migrációs network, kis befektetéssel el lehet indulni: némi faanyag kell vagy fémlemezek, és az összeeszkábált lakóhelyiséget hozzáilleszteni a meglévő viskókhoz. A munka kalákaszerűen zajlik – az elbeszélések szerint amúgy is erős a szolidaritás egy-egy közösségen belül.

Széles és nagy társadalmi életet élő főutcán indulunk el, csak egy betonszegélyen lehet lépegetni a sártenger felett – majd kísérőnket követve befordulunk egy szűk sikátorba. A kőházak megritkulnak, egyre több a bodega, föld helyett pedig azt vesszük észre, hogy a lábunk alatt már szeméttenger van. Letaposott műanyagpalackok helyettesítik a járdát, esőben biztos megvan ennek az előnye, de a látványt nehéz megszokni. A rohadó anyagokat, szerves hulladékot hetente kétszer eltakarítják, de a flakon és a nejlonzacskó itt nem számít szemétnek – a kecskék, tehenek, tyúkok is ezek között keresnek ennivalót. Áram generátorról van, ha van. Néhány helyen van latrina, de munka az itt élőknek szinte csak a szegénynegyedekben érhető el, és a gyerekeknek is csak a fele jár iskolába. Itt a város nem épít iskolákat, ahogy más alapszolgáltatások sem biztosítottak.

Az évente Lagosba érkező 700 ezer ember többségének így is a városi szövetből gombamód kinövő bádogvárosok jelentik az indulást az új élethez: reményeik szerint a jobb színvonalú oktatáshoz is, sok gyerek álmában pedig a Nollywood-i studiók felé. Reálisabban ebből jó esetben inkább mozgóárus kocsi lesz, amiről saját shanty townjukban próbálnak majd kereskedni.

A lagosi vezetés mindenekelőtt a felső-középosztálynak szóló látványos fejlesztésekkel, valamint buldózerekkel oldaná meg az óriásváros problémáit. A jobb környéken városi autópályákat és rendesen működő csatornákat, a lagúnákra épült város partján újabb kikötőket építenek, a nyomornegyedeket azonban inkább csak lerombolnák. Tekintve, hogy Lagoson belül hetvennél is több bádogváros van, és ezek némelyikében 200 ezer ember is összezsúfolódik, ez egyszerre embertelen és irreális megoldás.

Ami ráadásul nem is old meg semmit, hiszen csak annyi történik, hogy a kilakoltatottak másik bádogvárosba költöznek vagy újat építenek. Az átgondolatlan rombolás helyett az alapproblémákat a nyomornegyedek lakói újabban önszerveződéssel próbálják megoldani. Ahogy más helyeken az országban a csak ímmel-ámmal működő állam helyett civilek szedik össze az alapadatokat, hogy normálisabb legyen az adórendszer, a nyomornegyedekben élők maguk igyekeznek felmérni, hányan vannak egyáltalán, a gyerekek közül hányan járnak és hányan nem járnak iskolába, és így tovább.

Az önszerveződés részeként a Nigerian Slum / Informal Settlement Federationbe belépő fiatalok kisközösségeket hoznak létre, minimális megtakarításaikból fizetik a tagdíjat, a beadott összegekből azután kölcsönt is lehet kapni, de a hálózat jogi segítséget is ad a bádogvárosok lakóinak. Afrika egyik legnehezebb helyzetű, súlyos demográfiai problémával küzdő országa ebben példát tud mutatni: ha a felelősök csak az elitnegyedekkel vannak elfoglalva, az önszerveződésnek nincs alternatívája.

A hatékony helyi segítség Európa érdeke is. Az afrikai migrációs hullámnak az EU most elsősorban a líbiai határra küldendő katonákkal és az útba eső kormányoknak fizetendő pénzzel próbálja elejét venni, de ahhoz, hogy ennek kicsit hosszabb távon is legyen realitása, a helyi életfeltételeket kellene javítani. Amióta migrációs válságról szólnak a hírek, ez a nemzetközi fejlesztés területén dolgozó szervezetek egyik logikus üzenete: nem elég pusztán beszélni arról, hogy helyben kellene segíteni – ez az európai országoknak is elemi érdeke. Akkor is, ha háborús menekültekről van szó, és akkor is, ha „csak” a szárazság és a nyomor miatt kelnek útra tömegével emberek.