Nem tudták kivégezni, nem hagyták meghalni

A halálbüntetésről szóló vita egyik örök dilemmája vált jól megfogható valósággá Ian Brady, a  pszichopata sorozatgyilkos sorsában. Brady idén május 15-én, 79 éves korában, több mint 50 bezárva töltött év után halt meg szívelégtelenségben a szigorúan őrzött, angliai Ashwort pszichiátrián. Néhány hónapon múlott mindössze a hatvanas években, hogy nem akaszthatták fel: az elítélése előtt törölték el az országban a halálbüntetést.

A halálbüntetés-pártiak szemében azóta is ő és az ő hosszú élete az egyik legjobb példa arra, hogy ez hiba volt. Ugyanakkor Brady tökéletes példa azok számára is, akik nem emberiességi vagy erkölcsi okokból utasítják el a halálbüntetést, hanem abból a megfontolásból, hogy a kivégzés túl olcsó ár, a halál túl könnyű kiút a legkegyetlenebb bűnök elkövetőinek, a bezárva, jövő nélkül leélt élet a megérdemelt, lehető legsúlyosabb büntetés.

Brady maga így látta. Inkább választotta volna a gyors halált, mintsem hogy lassan elrohadjon a börtönben. De a választás lehetőségét hiába követelte.

5 gyerekgyilkosság 18 hónap alatt

Kevés ismertebb bűnöző lehet a nagy-britanniai börtönökben, mint amilyen Ian Brady volt. A saddleworth mocsárbeli gyilkosságokként elhíresült kegyetlenségek, melyek elkövetésében barátnője, Myra Hindley is bűntárs volt, évtizedek alatt sem merültek feledésbe. A párosnak öt ismert áldozata van, mindannyian gyerekek, tizenévesek, fiúk és lányok vegyesen. 18 hónap leforgása alatt haltak meg a hatvanas évek első felében, Anglia északnyugati részén. Haláluk előtt szexuálisan bántalmazták és megkínozták őket.

A Brady-Hindley párost 1966-ban ítélték el három gyilkosságért. A másik kettőre húsz évvel később derült fény, amikor Brady egy bulvárújságírónak adott interjúban bevallotta azokat. 

A legelső áldozatuk a 16 éves Pauline Reade volt, aki 1963. július 12-én tűnt el, miután diszkóba indult. Ő volt az egyik áldozat, akiről még nem tudtak a hatóságok, amikor Bradyékat elítélték. Rózsaszín és arany ruhába bújtatott holttestét 1987-ben találták meg a mocsárban, miután a gyilkosok hajlandók voltak elvezetni hozzá a nyomozókat.

Pauline Reade eltűnése után 4 hónappal halt meg a 12 éves John Killbride, akit Brady-ék elcsaltak magukkal a mocsárba. A harmadik áldozat a szintén 12 éves Keith Bennett volt, akinek 1964. június 14-én veszett nyoma, ő volt a másik gyerek, akiről sokáig szintén nem tudták, hogy Bradyék ölték meg. Negyeddiként a mindössze 10 éves Lesley Ann Downey-t gyilkolták meg, akit 1964 karácsonyán a játszótérről csaltak el. A kislány utolsó perceiről, a szenvedéseiről hangfelvételt készítettek a gyilkosok. A tárgyalóteremben sírva fakadtak az emberek, amikor lejátszották ezt az anyagot, és hallaniuk kellett, hogyan könyörgött hiába a gyerek az anyja után. A gyilkosságsorozat a 17 éves Edward Evans halála után szakadt meg 1965 őszén, ekkor buktak le Brady-ék.

Egzisztencialista gyakorlatok

Brady soha nem tanúsított szemernyi megbánást sem. A bíróságon úgy beszélt a gyilkosságokról, mint egyfajta, filozófiai alapokon nyugvó "egzisztencialista gyakorlatokról", és kijelentette, hogy az övéi "piti ügyek voltak a politikusok és katonák tetteihez képest". Brady annak idején épp a filozófiai eszmefuttatásaival, műveltségével vette le a lábáról a zűrös családból jövő Myra Hindley-t. Brady gyerekkora nyomorúságos szociális körülményei dacára szedte össze a műveltségét, derül ki a Guardian portréjából.

1938 januárjában egy glasgow-i, egyedülálló pincérnő szülte meg. Apa nem volt a képben, róla az anya csak annyit árult el, hogy valami helyi lapnak dolgozó riporter volt. A pincérnő 3 hónapos korában magára hagyta az akkor még Ian Stewartnak nevezett fiút, akit ezután egy sokgyerekes, negyvenes pár vett magához. Rendesen bántak vele, de rettenetesen szegények voltak, Brady Glasgow legrosszabb negyedében nevelkedett.

Magányos gyerek volt. Míg a tanárai udvarias, tisztességes fiúként jellemezték, a diáktársak látták egy másik arcát is. Egyszer rabló-pandúr játék közben megkötözött és meggyújtott egy fiút, egy másik alkalommal élve elásott egy macskát.

Sade márki és Mein Kampf

Tizenéves korára alkoholista lett sajátos hobbikkal: beleásta magát a második világháborús Németország történelmébe, náci relikviákat gyűjtött, és kis házikönyvtárat épített fel a szadizmusról és szexuális perverziókról szóló könyvekből. Rengeteget olvasott, 15 éves korában Dosztojevszkijt forgatta, de az iskolát nem tartotta fontosnak, tanulmányait végzettség nélkül szakította félbe. A rendőrséggel állandóan hadilábon állt, mert piti bűncselekményekből szerzett pénzt a kedvteléseire. Az egyik ilyen ügy után született meg 1954-ben a döntés, hogy nem börtönbe küldik, hanem a vér szerinti anyjához, aki addigra Manchesterbe költözött, és hozzáment egy bizonyos Pat Bradyhez, akinek a nevét később felvette a fiú.

Ian Brady 1962-ben irodai munkát végzett a helyi vegyiműveknél, itt ismerkedett meg az ugyanitt gépírónőként dolgozó Myra Hindleyvel. A nő tőle hallotta először Sade márki nevét, és Brady eredetiben olvasta neki a Mein Kampfot. Hindley el volt varázsolva, istenként nézett a férfira, és hamarosan elválaszthatatlanok lettek. Együtt gyűlölték a világot, a többi embert, kísérleteztek Brady bizarr fantáziáival, és nem sokáig érték be azzal, hogy egymásról készítsenek obszcén fotókat.

A sógor nem bírta

Végül Hindley egyik rokona buktatta le őket. A nő sógora, David Smith maga is piti bűnöző volt, és a páros úgy döntött, beveszik maguk mellé harmadiknak. A BBC 2013-as összeállítása szerint Smithnek eleinte tetszett, amikor gyilkosságról kezdtek vele beszélgetni, de nem hitte el, hogy Brady valóban képes lenne ölni. 1965. október 6-án Brady úgy döntött, hogy bemutatót tart neki. Ekkor csalták el magukhoz a 17 éves Edward Evans-t, és Brady Smith szeme láttára végzett a fiúval. Az elszörnyedt Smith még segített Hindley-ék hálószobájába vonszolni a holttestet, de amint alkalma adódott, menekülőre fogta, és riasztotta a rendőrséget.

A következő reggel a rendőrök átkutatták a lakást, és megkezdődött a gyilkosságsorozat feltárása. Összeállt a kép az addig egymástól elszigeteltnek hitt eltűnési esetekről. Az emeleten megtalálták Evans holttestét, ott volt a gyilkos fegyver és Brady bizarr könyvgyűjteménye is. A 12 éves szomszéd kislány elmondta a rendőröknek, hogy többször járt a párral a Saddleworth mocsárban. Átvizsgálták a területet, és rábukkantak Lesley Ann Downey holttestére. Napokkal később a lakásból előkerült cédulák segítségével elhoztak két bőröndöt a manchesteri központi pályaudvarról. Bennük meztelen fotók voltak a meggyilkolt kislányról és ott volt a borzalmas hangfelvétel is. Akadt néhány kép a mocsárvidékről is, ezek vezették el a nyomozókat arra a helyre, ahol John Killbride nyugodott.

Egymás ellen fordultak

Brady és Hindley szövetsége még akkor is erős volt, amikor a bíróság előtt álltak a három gyilkosság vádjával. Egyforma büntetést követeltek maguknak. Mindketten meg is kapták az életfogytiglant. A börtönévek alatt viszont egymás ellen fordultak. Míg Brady a kezdetektől belenyugodott, hogy sosem szabadul élve, Hindley próbálkozott kegyelmi kérvényekkel. Ezeket Brady ott fúrta, ahol tudta. Hindley azzal állt elő, hogy Brady kényszerítette a részvételre a gyilkosságokban, de nem tudott senkit meggyőzni.

Kettejük gyűlölködésének köszönhető, hogy 1985-ben Brady bevallotta a két, 20 éven át eltitkolt gyilkosságot. Azért tette, hogy ártson Myrának, a nő minden esélyét elvágja, hogy valaha szabadulhasson - legalábbis így gondolja az az újságíró, Fred Harrison, aki elsőként szedte ki Bradyből a vallomást Keith Bennett és Pauline Reade meggyilkolásáról. Harrison többször is járt bent Bradynél, néha alig ment vele bármire, mert annyira be volt gyógyszerezve, hogy nem lehetett érteni, mit mond. Az újságíró tisztában volt vele, hogy Brady eszközként akarja használni őt, de ő is azt akarta, hogy kiderüljön az igazság. Később könyvet írt a mocsárbeli gyilkosságokról.

Aztán 1995-ben, miután a Guardian egy cikkében pszichopatának nevezte őt, Hindley küldött hosszú irományt a lapnak. Ebben elismerte, hogy felelős az öt gyerek haláláért. Gonosznak nevezte magát, és arról írt, hogy nélküle valószínűleg nem történtek volna meg a gyilkosságok, kulcsszerepe volt a gyerekek elcsalásában, akik könnyebben mentek el egy párral, mint egy magányos férfival.

Myra Hindleyt még eltemetni is nehéz volt

Hindley 15 éve, 2002-ben szívrohamban halt meg Suffolk nyugati részén. A gyilkosságok emléke, a Hindley-t övező gyűlölet annyira erős volt, hogy húsz temetkezési vállalkozó utasította vissza az eltemettetését. Végül, ahogy a Guardian most Brady halála kapcsán felidézte, "valahonnan északról" szereztek valakit, aki hajlandó volt elvállalni az elhamvasztását.

A lapnak akkor egy Nick Armstrong nevű, suffolki temetkezési vállalkozó beszélt arról, ő miért nem akarta Hindley-t eltemetni. Így fogalmazott: "Nem akarok ítélkezni senki felett. Ítél majd róla valaki, aki hatalmasabb nálam. De mindenkinek, aki erről kérdez, ezzel a kérdéssel szoktam válaszolni: hogy éreznék magukat, ha az édesanyjuk vagy a nagyapjuk ugyanabban a kápolnában vagy halottaskocsiban lenne, ahol Myra Hindley volt?"

Az eltemettetés egyébként most, Brady esetében is téma volt. A gyilkos jogi képviselőjének meg kellett ígérnie, hogy a földi maradványokat nem fogják a saddleworth-i mocsárban szétszórni, ami Bradyből megmarad, semmiképp nem lesz ott, ahová annak idején az áldozatokat rejtették.

Gyűlölte a pszichiátriát

Nagy-Britanniában 1965 november 9-én lépett hatályba a törvény, amely eltörölte az akasztást. Bradyre és Hindley-re 1966 májusában mondták ki az életfogytiglant. Brady a Durham fegyházban kezdte a fogságot. A legtöbb gyerekgyilkossal ellentétben nem kapott különleges védelmet, de így is sikerült ép bőrrel megúsznia, hogy más rabokkal keveredjen. Megfélemlítette őket. Brady, aki magát normálisnak tartotta, gyűlölte, hogy 1985-ben megkapta a pszichopata diagnózist, és ezután átszállították a szigorúan őrzött pszichiátriára. 

1999-ben kijelentette, hogy éhségsztrájkba kezd, mert meg akar halni. Nem hagyták rá, kényszerrel, mesterségesen táplálni kezdték. 2006-ban levélváltásba bocsátkozott a Guardian újságírójával. Arról írt, hogy meg akar halni, és sajnáltatta magát, milyen pokoli az élet Ashworth-ben. Felpanaszolta, hogy 1975 óta nem volt rendesen szabad levegőn, és az a kis napfény, amit időnként kap, csak arra elég, hogy emlékeztesse, hol van és hol lehetne. Sajnálkozott, hogy mindez ellenére nem ment még mindig eléggé tönkre az egészsége, hiába szívja a legerősebb dohányt.

Elhagyott a szerencsém, még rákot sem tudok kapni

- írta. A kézírás rendezett volt, a műveltség a régi. Brady Jungot és William Blake-et idézett a leveleiben, de a gyilkosságokról, amiket elkövetett, hallgatott. Egyetlen utalás kapcsolódott csak ide, de ott se a lényegről volt szó, hanem arról, hogy Myra Hindley-vel rablássorozatot is terveztek.

Az éhségsztrájk színjáték volt

Pár éve volt egy komolyabb kísérlete, hogy átszállíttassa magát egy skót börtönbe, ahol nem gyakorlat a kényszertáplálás. Az ügyben rendezett bírósági meghallgatást kamerák közvetítették, így a nárcisztikus Brady újra elérte, hogy ráirányuljon a figyelem. Hiába jelent meg a meghallgatáson szondával az orrában, itt aztán kiderült, hogy az állítólagos éhségsztrájk színjáték, reggelire pirítóst szokott enni, és a nővérek forró vizet hordanak a szobájába, hogy zacskós levest tudjon készíteni.

Brady ezek után sem tett le róla, hogy egyszer még módja legyen kontrollálni saját halálnak idejét és módját. Legutóbb idén februárban utasították el a börtönbe áthelyezésről szóló kérelmét. Ha a szíve nem viszi el, akkor sem lett volna már sok ideje hátra. Az ügyvédei szerint daganatos volt, halálos beteg.

A halálával is keserűséget okozott: az utolsó pillanatig megtagadta, hogy felfedje, hol vannak a 12 éves Keith Bennett földi maradványai. Őt az öt áldozat közül egyedüliként sohasem találták meg. A nyolcvanas években, miután Brady a bulvárinterjúban elismerte az eltűnt fiú és Pauline Reade meggyilkolását, csak a lány holtteste került elő a mocsárból. Bennett családja hiába könyörgött az információért. A gyerek anyja, Winnie Jonhson rákban halt meg 2012-ben anélkül, hogy valaha megtudta volna az igazat arról, pontosan mi történt a fiával. A halála előtt arról beszélt a Sunnak, hogy érzi: Brady sohasem fogja elárulni, a titok megőrzése lesz az utolsó beteg húzása.

Cikkünk a Guardian és a BBC anyagai alapján készült.