A legfurábban reagáltak arra, hogy náluk van a világ legtöbb menekültje

Libanon európai ésszel nehezen felfogható ország. Olyan vallások és szekták irányítják, amelyeket inkább fantasy-regénybe képzelnénk, nem a parlamentbe. Mellettük amúgy a kormányban van egy terrorszervezetnek tartott csoport is (egy harcosukkal interjúztunk is). De fegyverrel járkálnak az utcán különböző milíciák is a törvényen kívüli negyedekben (amelyről itt nézheti meg videónkat).

Libanonba mégis egy másik sajátosságuk miatt utaztam:

Négymillió libanonira 2 millió menekült jut. Azaz minden harmadik ember az utcán (vagy ahogy látni fogjuk, a sivatagban) valamilyen háború elől érkezett. Mindehhez azt érdemes még tudni, hogy Libanon akkora, mint Pest és Fejér megye együtt.

A helyzetet még izgalmasabbá teszi, hogy a menekültválság nem valami új jelenség a területen: az országban hetven éve élnek menekültek. A mintegy 350 ezer palesztin mellé az utóbbi években érkezett másfél millió, a háború elől futó szír. Csak hogy tudatosítsuk, milyen sűrű lett a helyzet: az 500 milliós lakosú EU-nak 1,1 millió, a 4 milliós Libanonnak pedig másfél millió szírrel kell boldogulnia.

Elképzelni sem tudtam, hogyan élhet egy apró ország ekkora teherrel, így a határszéli sivatagtól a fővárosig beutaztam a vidéket.

Sivatag

„Itt biztonságban vagyunk” – magyarázta az idős, arab fejkendős férfi, amikor beléptünk a sátrába. Azt szerettem volna megtudni tőle, hogy miért költözik bárki is olyan vidékre, amit legfeljebb a Mad Max forgatása tud igazolni.

A hevenyészett sátrak ugyanis a sivár kősivatagban álltak. A környéken nemhogy víz, növények vagy épületek nem voltak, de egy fa sem, ami árnyékot adott volna. Por kavargott a rohangáló gyerekek körül. Ez volt a legnyomorúságosabb tábor, amit valaha láttam a Közel-Keleten, és mégis vagy 100-150 ember választotta lakhelyéül.

„Rakkából jöttünk, öt hónapja lakunk itt” – mutatott körbe a sátorban az idős férfi. Lécekből és csupasz nejlonlapokból összerótt kalyibában álltunk. A szoba egyik felére gyékényeket terítettek, de mindenhol máshol látszott a sárga, köves sivatagi talaj.

„A nejlonokat az UNHCR-tól kaptuk, de amúgy mindenről nekünk kell gondoskodni. 10 ezer lírát (1800 forint) kell fizetnünk az áramért. Egy autóakkumulátorból jön az elektromosság.”

„A sátorhely és a víz ingyenes” – mondta a férfi, miközben a tekintetem a sivatagsárga vízzel teli lavórra tévedt, amelyben a felesége mosogatott. De kinek kell fizetni az áramért? – néztem értetlenül, hiszen a menekülttáborok a világon mindenhol ingyenesek. „A terület tulajdonosának” – válaszolta az idős arab olyan hangsúllyal, mint aki tudja, hogy a világon végül mindenért fizetni kell.

A sátor lassan megtelt gyerekekkel, akik eleinte az ajtóban vigyorogtak szégyenlősen, majd egyre beljebb merészkedtek. „Öt gyerekem van, közülük három dolgozik a közeli földeken – mutatott a férfi néhány poros kölyökre. – Otthon saját farmunk volt. Itt a helyi földbirtokos ad néha munkát. Napi 3 dollárt (800 forintot) kapunk. Csak magunkra számíthatunk, ide már a civil szervezetek sem jönnek el.”

Fél órája beszélgettünk, de kérdések egész sora gyűlt össze bennem:

• Miért nem mennek legalább valamivel közelebb a civilizációhoz?
• Miért nem menekülttáborban élnek?
• Hogyhogy nem kapnak segélyt vagy segítséget valamelyik segélyszervezettől vagy az államtól?

Végül a férfi legalább az első rejtélyről lerántotta a leplet. „ Nem akarunk itt maradni. Ha vége az ostromnak, és teljesen biztonságos lesz Szíria, hazamegyünk. Itt van a határ, csak tíz kilométerre” – világosította meg egyetlen mondattal, mi a kietlen telep vonzereje.

A remény egy idővel azonban a normális élet gátjává válik, derült ki a következő sátornál. A Deir ez-Zórból menekült család öt év alatt ugyanis szépen berendezkedett a kősivatagban. A sátor falát belülről színes anyagokkal borították, a földön szőnyeg volt, és a tartórudakról művirágok lógtak.

„Rendes a terület tulaja. Nem kér pénzt a sátorhelyért. Hadzson is volt (a mekkai zarándoklat arab neve. – F. A.)” – foglalta össze a negyvenes családfő a hely pozitívumait. Miért, van olyan tábor, amiért fizetni kell? – kérdeztem vissza.

Hosszas magyarázat után derült ki, hogy Libanonban teljesen máshogy kezelik a menekülteket, mint a világ többi részén. Hogy miért, ahhoz fussa át gyors történelmi visszatekintésünket:

A szírek táborok híján tehát bérelik a sátorhelyüket a földtulajdonostól. A sivatagi tábor legfőbb értéke az volt, hogy a jó fej földbirtokos nem kért pénzt az amúgy értéktelen területért. Cserébe mindig volt olcsó munkása a földjeire.

„Néha jön a dzsip, és elvisz néhány embert, ha munkásra van szükség. Ez jó, mert haza is hozhatunk a terményből. Ezt esszük, ha nincs pénzünk ételre” – mondta a következő sátorban az asszony, aki cserzett arcbőrével amúgy tökéletes szereplő lett volna bármilyen nomádokról szóló filmben.

Fia, a 17 éves, kényelmesen vízipipázó srác megjegyezte, hogy neki szakmája is van. „Ács vagyok. De csak akkor van munkám, ha valamelyik sátrat összedönti a szél, és újat kell építeni”. „Miért nem jársz ki a közeli faluba, ott kapnál munkát?” – kérdeztem, akaratlanul is rátapintva a libanoni menekülthelyzet másik sajátosságára.

„Nem mehetek, mert nincsenek papírjaim, és elkapnak a katonák” – vonta meg a vállát. Szavaiból lassan kirajzolódott a helyzet: 2015 óta Libanon már nem is regisztrálja a menekülteket, illetve a lejárt papírokkal rendelkezők tartózkodási engedélyét nem hosszabbítja meg. A menekültek így nyomasztó helyzetbe kerülnek: a hatóságok vegzálják őket, de megoldást sem kínálnak. Ritkán visszadobnak kisebb csoportokat a háborús Szíriába, nagy nemzetközi visszhangot váltva ki.

Ha látják, hogy nincsenek papírjaim, megvernek, de aztán elengednek

– vázolta a másik megoldást Mohamed.

Városszéli telepek

Az útikönyvek szerint a sivatagtól a tengerpart felé utazva Libanon természeti szépségeire kellett volna felfigyelnem. A híres Bekaa-völgyben azonban inkább a települések körüli sátortáborok szúrtak szemet.

„A mi sátrunk pár éve még egy libanoni emberé volt” – mondta a talpig dzsoggingba öltözött szír férfi a kalyibája előtt, amelyet sajátos módon ortodox ikonokkal nyomott molinóból fabrikáltak. „Aztán bérbe adta nekünk, a maradék földjét pedig más családoknak. Ő meg felépítette magának a házát” – rajzolódott ki előttem a szír menekültekre alapozott üzleti modell.

A sátor láthatóan eggyel magasabb komfortkategóriát képviselt, mint a sivatagban látottak: bár benn sötét volt, de a szőnyegektől és párnáktól otthonos hangulatot árasztott. A fal mellett tévé állt, és lámpák lógtak a mennyezetről.

A párnákra könyökölve férfiak, nők és gyerekek csoportja hallgatta udvariasan a beszélgetésünket, és ahogy a Közel-Keleten szokásos, nem lehetett tudni, hogy ki tartozik a családhoz, és ki vendég.

„Homszban éltünk. Nem jöttünk volna ide, ha nem kényszerülünk rá. Egy rakéta találta el a házunkat, a fal rádőlt a testvéremre, és eltört a gerince. Nekem a lábam tört el” – magyarázta az asszony teákat töltve.

A családot elűző rakéta romboló hatása azóta is tart. „A bátyám most itt van kórházban. Deréktól lefelé megbénult. A Vörös Félhold fedezi a műtétjét, de a gyógyszereket nekünk kell fizetni. Rengeteg pénz.”

„Csak én dolgozom a családból, a többiek nők, gyerekek, vagy öregek – kortyolgatta a teát a testes férfi. – Tegnap egy csempegyárban takarítottam, bútort szállítok, bármit megcsinálok. Tizenöt embert kell eltartanom.”

Váratlanul elment az áram, leállt a ventilátor, és csönd telepedett a szobára. „Semmilyen segítséget nem kapnak?” – gördítettem tovább a beszélgetést.

Az ENSZ fejenként 27 dolláros segélye segít a túlélésben. 

Akinek van menekültregisztrációja, az megkapja ezt a pénzt – világították meg, hogy a sivatagi táborban miért nem hallottam erről az összegről. Az ott élőket még csak nem is regisztrálták.

A telepek közt vándorolva egyre nyilvánvalóbb lett, hogy Libanon sajátos hozzáállása miatt akár sátorról sátorra is változhatnak a menekültek körülményei.

„Homszban építkezési vállalkozásom volt, sok embert foglalkoztattam. De amikor a közelünkbe ért a front, felpakoltam a családom, és átköltöztünk. Itt alkalmi munkákból élek” – adta elő a barátságos, ötvenes férfi, miközben én nem tudtam levenni a szemem sátrának sajátos kialakításáról. A szokásos szőnyeges-párnás keletiességet futurisztikussá tették a falakat beborító ezüstszínű lapok.

„Egy katari szervezettől kaptuk a szigetelést – követte a tekintetem a férfi. – Az ivóvizet is ők szállítják a táborba. A fürdővízért már fizetnünk kell, havi 40 dollárt. Régebben egy norvég szervezet hozott vizet, de nekik véget ért a programjuk, és elmentek.”

Volt még egy szervezet, ami távozott, de őket állítólag a táborlakók űzték el. „Egy anglikán szervezet indított iskolát, aztán kiderült, hogy téríteni akartak. A Bibliából tanították olvasni a gyerekeket, és a nők közül az kapott élelmiszersegélyt, aki hordta a Jézus szíve karkötőjüket. Azóta is van iskola, ahol a lányok fodrászatot, angolt, számítógépezést tanulnak.”

Végül egy ártatlan kérdésem mutatta meg, hogy a menekülteknél nemcsak a múlt, hanem a jövő is traumatikus ügy: „Az UNHCR fejenként 27 dolláros segélyéből élünk. Hogy mit fognak csinálni a gyerekeim? Bárcsak ne kérdezted volna. Libanonban nincs jövőnk, de azt sem látom, hogy mikor mehetünk haza. Minimum két év, de inkább több.”

Taxisok és földbirtokosok

A menekülthelyzet radikálisan eltérő megközelítésével nem a hivatalos szervek, hanem egy taxis ismertetett meg. „A szírek miatt nehéz a libanoniak élete. Nem fizetnek semmiért, elveszik a munkát, a pénzt meg nem költik.” A taxis elemzése Magyarországról érkezve ismerős volt, ahogy az is, hogy érvelését kikezdték a tények.

„Csak hét hónapja lakunk ebben a táborban. Azért költöztünk el az előző helyről, mert a földesúr megemelte a bérleti díjat” – mondták az asszonyok, akikkel egy városszéli telepen találkoztam. „Harmadával többet kért a sátorhelyért, miközben a munkáért nem fizetett többet. A földjein dolgoztunk, és amit kaptunk, azt rögtön visszavette a táborért” – egy testes nő, miközben az út felé figyelt.

A segélyekről kérdezve széttárták a kezüket. „Ide nem jön semmilyen szervezet, ez a tábor még nem létezik olyan rég, hogy tudjanak róla.” A beszélgetésünket váratlanul szakította egy kisteherautó érkezése. Port kavarva gyerekek ugráltak le a platóról. Iskola? – szóltam az asszonyok után.

„A földről jönnek, most krumplit ültetnek” – szóltak vissza, miközben a gyerekeket terelve eltűntek a sátrak közt.

Riportunk második részében a libanoni menekültlét két végletét ismerjük meg: az apokaliptikus gettó után happy enddel nyugtatjuk meg olvasóinkat.

Cikkünk elkészítését az OSIFE támogatta.