Elkezdődött Bannon háborúja

Ki ne álmodna olyan emberekről, akik annyira lojálisak hozzá, hogy amikor kirúgja őket, ők akkor sem kudarcként vagy csalódásként, hanem új küldetésként fogják fel elbocsátásukat? Márpedig Donald Trumpnak, aki amúgy arról is lett híres, hogy imád embereket kirúgni, van két olyan vazallusa is, akik pontosan így érzik.

Steve Bannont, az alt-right pápáját, a Trump-siker kulcsfiguráját, az elnök vezető tanácsadóját, illetve Gorka Sebestyén biztonságpolitikai, hát, szakértőt (ő a mai napig sem tisztázott pozícióban dolgozott az elnöki stábban), gyors egymásutánjában távolították el a Fehér Házból. De ők mégsem elnöküket hibáztatták az udvarból való eltávolításukért, és az általuk képviselt nacionalista szárny meggyengüléséért, hanem a gonosz tanácsadókat: az intrikus Ivankát és a katonai-hadipari lobbi utasításait keresztülnyomó tábornoki klikket. És aggodalmukat fejezték ki, hogy 

Azt Bannon és az általa vezetett Breitbart soha nem rejtette véka alá, hogy a mocsár a Kongresszusban a legmélyebb és a legbüdösebb, és azt sem, hogy ez Trump hatalomra kerülésével sem változott. Ők úgy látják, hogy az elvileg az elnökkel szövetségben kormányzó republikánus törvényhozók gyakorlatilag szabotálják Trumpot fontos céljai elérésében. Ezért ősszel Bannon elhatározta, hogy a Fehér Ház intrikáitól megszabadulva szent küldetésre indulnak a mocsár szörnyei ellen.

Ha már unják a fantasy-metaforákat, akkor én kérek elnézést, de Bannon és főleg Gorka tényleg ezen a szinten adják elő a különböző fórumokon a Mestertervet. Gorka például egy keresztény szavazóknak szervezett fórumon Bannont Obi-Wan Kenobihoz hasonlította, akit hiába győz le a globalista elit Darth Vadere, mert – ahogy a Jedi-mester kijelentette:

ha most levágsz, annál is erősebb leszek, mint amit valaha el tudtál képzelni.

Majd néhány perccel később már Witcherbe ment át:

Minden egyes mocsárlakót le fogunk vadászni.

Bannon pedig az egész konzervatív médiát végigturnézta a deklarációval, hogy

Háborút hirdetünk a republikánus elit azon tagjai ellen, akik nem támogatják azt a programot, amivel Donald Trumpot megválasztották.

A demokrácia csatornáin keresztül lehet lecsapolni a mocsarat

Bannon felismerései nem egészen alaptalanok; hiszen Trump a republikánus elit akarata ellenére lett republikánus elnökjelölt, és elnöki kezdeményezéseit sem minden esetben fogadta osztatlan tetszés a párton belül – mint ahogy a republikánus összekötők, Reince Priebus volt kabinetfőnök és Sean Spicer szóvivő kiebrudálását sem. Szinte nincs olyan reggel, hogy az elnök ne dühödne fel valamelyik republikánus politikuson, aki az ő politikáját, vagy csak egyszerűen karakterét kritizálja. A törvényhozási eredményekkel pedig tényleg annak ellenére adós maradt a párt, hogy mindkét házat ő irányítja.

A mocsár mélyén lakó főellenség nem más, mint Mitch McConnell, a republikánus frakcióvezető, akit Trump már sokszor elővett tweetjeiben az egészségbiztosítási reform kudarca miatt. Bannon azonban egészen addig nem férhet hozzá, amíg a republikánus frakció többségét McConnellhez lojális szenátorok adják. Előbb tehát ezeket a szenátorokat kell levadászni.

Erre a lehetőséget az amerikai politika bázisdemokratikus berendezkedése biztosítja. Ugyanis az amerikai államokban a szenátusi és a kongresszusi verseny résztvevőit a két párt előválasztást követően jelöli ki. A folyamat lényegében olyan, mint az elnökségért folyó harc, csak kicsiben (sok tízmillió dolláros kampányokról és magyarországnyi szavazótáborok mozgósításáról van amúgy szó). Egy szenátor tehát nem csak a demokrata riválisa miatt aggódhat, hanem a háta mögé is figyelnie kell.

De az amerikai politikai rendszerbe épített fekvőrendőrök miatt nem lehet végigrohanni az összes államon, hiszen a legközelebbi törvényhozási választáson, 2018. november 6-án csak a szenátusi mandátumok harmadáról szavaznak, és a 33 szavazásra tett szenátori székből csak 8-ban ül republikánus. Ebből Bannon hét ellen tervez ellenjelöltet indítani – paradox módon egyedül Trump utolsó republikánus ellenfelét, a texasi Ted Cruzt hagyja ki hadjáratából –, de a Bloomberg szerint összesen 15 államban akar elitellenes politikust győzelemhez segíteni.

Az évekig a Goldman Sachs-nál, azaz a Wall Street-i globális pénzügyi mocsár legiszaposabb bugyrában edződött Bannon nem túl finnyás az ellenjelölteket tekintve. Három kritériuma van csak:

1. támogassák Trump gazdasági nacionalizmussal kapcsolatos elképzeléseit és bevándorlóellenes intézkedéseit – a gazdasági nacionalizmus egyébként pont Bannon távozásával került le a Fehér Ház napirendjéről, szóval pontosabb, ha azt mondjuk: Bannon gazdasági nacionalizmusát
2. a szenátusi frakcióvezető-választáson szavazzanak Mitch McConnell ellen
3. és kezdeményezzék/támogassák a szenátusi obstrukció (filibuster) – ha érdekli, pontosan mi is ez, itt egy rövid magyarázat - törvényen kívül helyezését. Ez az elterjedt gyakorlat komoly eszközt ad a szenátusi kisebbség kezébe a döntések elodázásához, és bár nem világos, pontosan mi is a baja Bannonnak vele, valószínűleg a politikai eredmények egyik gátját látja benne.

Bannon jelenleg is intenzíven tárgyal a lehetséges ellenjelöltekkel, akik közül talán a magyar olvasók előtt sem ismeretlen az egyik lehetséges wyomingi jelölt, Erik Prince, aki a Blackwater katonai-biztonsági cég alapítójaként lett híres/hírhedt azóta pedig felmerült a neve a Trump és az oroszok közti kapcsolat egyik láncszemeként, illetve azon ötlet gazdájaként, hogy az USA helyezze át az egész afganisztáni rendfenntartást privát katonai vállalkozások kezébe.

Akárki lehetsz, de van egy dolog, ami tilos

A szakértők szerint több államban nem is lenne esélytelen a Bannon-féle hadjárat, hat államban is sebezhető a hivatalban lévő republikánus szenátor:

• a nevadai Dean Heller

• a nebraskai Deb Fischer

• a wyomingi John Barrasso

• az arizonai Jeff Flake

• a Mississippi állambeli Roger Wicker

• és a utahi Orrin Hatch

Tennessee-ben pedig a meglepő módon visszavonuló, majd Trumpot kiosztó Bob Corker, a szenátus külügyi bizottságának elnökének megüresedett székére akar jelöltet ültetni.

A kigolyózni kívánt szenátorok nem feltétlenül mérsékeltek, és szenátusi munkájuk sem mutatja azt, hogy feltétlenül keresztbe akarnak tenni Trumpnak. De a republikánusokra jellemző gazdasági libertarizmusuk, Amerika globális elkötelezettségének igenlése miatt mégsem illenek bele a Bannon-féle nacionalista sémába, illetve

Sőt, az első számú célpont, Jeff Flake egy egész könyvet szentelt Trump ledorongolásának, és a republikánus elvek 2016-os „elárulásának”.

Trumpot kritizálni nem élet-, vagyis karrierbiztosítás, hiszen az elnöknek stabilan 80 százalék körül mozog a támogatottsága a republikánus törzsszavazók körében. Nem csoda, ha az arizonai Flake hétfőn ki is szállt a versenyből, miután képtelen volt lefaragni a Bannon által támogatott Kelli Ward-dal szembeni 15 százalékpontos 

Ráadásul Bannon jól látja, hogy a republikánus mag nemcsak magát Trumpot szereti, hanem a trumpizmust is. Alabamában például egy olyan jelölt, Roy Moore verte meg az elit, sőt, maga Trump által támogatott Luther Strange-et, akinek a profilja nagyon hasonlít Trumpéhoz: politikai pedigréjét rasszista kiszólások, Obama-konteók és olyan nettó hülyeségek díszítik, mint hogy „Az evolúció nem létezik. Hát hogyan származhatna az ember a kígyótól?” 

Moore győzelmét egyébként Bannon első nagy trófeájának tartják, hiszen a nacionalista agytröszt végig ott bábáskodott az elitellenes jelölt kampányánál, és ő maga konferálta fel a győzelmi beszédét.

Bannon küldetése azonban legalább annyira szól a fegyverkezésről, mint a jelöltek kiválasztásáról. Ő is tisztában van azzal, hogy a pártelitek hatalmát a pénz állandósítja. Ugyanis már egy szenátori vagy kongresszusi képviselői kampány is dollármilliókba kerül, és ezt a pénzt leginkább a republikánus párthoz kötődő nagy alapokon keresztül lehet összeszedni. Mivel Amerikában a kampánytámogatások nyilvánosak, ezért a pénz nem csak mint elkölthető eszköz jelenik meg, hanem mint jelzés – ha sok folyik be, akkor az hitelesíti a jelöltet, és másokat is arra ösztönöz, hogy „igen, ez egy komolyan vehető figura, érdemes lehet támogatni”.

Persze elő-előfordulnak a grassroot-módszert követő, kampányukat kisebb adományokból összekalapozó, lelkes önkéntesek munkájára alapozó jelöltek, de ez a Tea Party nevezetes kivételével nem igazán jellemző a republikánusokra. Ezért aztán Bannon az elmúlt hetekben beutazta egész Amerikát, hogy saját törekvései mellé állítsa a republikánusok hagyományos donorait – itt van az impresszív lista –, akik nagyon elégedetlenek a párt törvényhozásban mutatott enerváltságával (ugye az Obamacare reformja és az adóreform is a nagyvállalatoknak és a leggazdagabbaknak kedvezne).

Ezeket a találkozókat Bannon nem is titkolja, sőt, így hencegett vele, egyenesen McConnellt megszólítva, a már említett keresztény szavazók konferenciáján:

Igen, Mitch, az adományozók..., az adományozók egyáltalán nem elégedettek. És mindannyian készek otthagyni téged. Levágtunk az oxigénről, Mitch, oké? A pénz nem bátor, az igaz, de okos.

A képlet egyszerű: aki veszít, hazahúz

Beszámolók szerint Bannon hadjáratától, ha nem is rettegnek, de tartanak a célba vett politikusok. Hiszen Trump is kezdeti lendületét kamatoztatva gyűrte maga alá – a „párt választ” ökölszabályát felrúgva – a tétova republikánus pártelitet. Már az alabamai siker is Bannon keze alá játszott – még akkor is, ha Moore ismert arc volt az államban, és trumpista imázsát sem kellett építgetni –, egy-két hivatalban lévő szenátor levadászásával akár egy lavinát is elindíthat. A média érdeklődése, a „mesterterv”-et kísérő spekulációk is egy csomó ingyenreklámot biztosíthatnak Bannon kampányainak – saját kibaszott gépezetéről nem is beszélve, és állandó védekező-reagálószerepbe kényszeríthetik az elit jelöltjeit. Pontosan úgy, mint ahogy az Trump esetében történt.

És pont ez a lavina az, ami a nagyobb fejtörést okozza a GOP vezetőinek. Mert a párt alapvetően a siker reményében fordulhat rá a 2018-as kongresszusi választásokra: csak nyolc szenátorának kell megméretnie magát – szemben a 25 demokrata szenátorral. A CNN prognózisa szerint a 10 legveszélyeztetettebb szenátori szék közül nyolcban demokrata párti politikus ül, így a republikánusok akár még javíthatnak is a Szenátusban jelenleg fennálló 52-48-as arányokon (a képviselőházat terjedelmi okokból inkább most hagyjuk). Viszont könnyen lehet, hogy ha a pártnak már az előválasztás alatt rengeteg pénzt kell elégetnie a trumpista jelöltek megfékezésére, akkor pont az elhappolható államokra nem marad elég erőforrás.

De az elnök is kényes helyzetben van. Ahogy arra ugyanis McConnell egy ebédnek álcázott válságtalálkozón felhívta a figyelmet, lehet, hogy a pártelit-ellenes jelöltek sikerrel tudják venni az előválasztást, de a történelmi példák is azt mutatják, nem biztos, hogy a demokrata ellenfelet is le tudják majd győzni. Azaz – mondjuk ez így nyilván nem hangzott el a Fehér Ház rózsakertjében –

Hiszen Trump támogatottsága május óta 38 százalékponton rezeg, azaz félő, hogy ha több államban is mini-trumpok szállnak versenybe, akkor még a republikánusok felé hajló államokat is elveszítheti a GOP. A kérdés szempontjából a decemberi alabamai választás lesz a döntő. A Jeff Sessions igazságügy-miniszter megüresedett székéért folyó versenyben a már említett Roy Moore riválisa egy mérsékelt demokrata, Doug Jones. És annak ellenére, hogy Alabama egy igazi vörös állam, ahol 2016-ban Trump 27 százalékot vert Clintonra, kevesen mértek kétszámjegyű Moore-előnyt. Márpedig a republikánusok nem engedhetik magukat, hogy egy kellemetlen meglepetéssel melegítsenek 2018-ra.

A pártelit érvei előtt meghajló Trumpnak ezért ha vonakodva is, de nyilvánosan ki kellett állnia McConnell mellett, aki leszögezte, hogy bizonyára Bannon legfőbb célja sem lehet más, mint hogy „választásokat nyerjünk”, és ehhez

olyan embereket kell jelölni, akik tényleg képesek nyerni, mert a győztesek hozzák a politikai döntéseket, a vesztesek pedig hazahúznak.

(Borítókép:  Steve Bannon a washingtoni Omni Shoreham Hotelben rendezett kampányeseményen beszél 2017. október 14-én. Fotó:  REUTERS/Mary F. Calvert)