Szovjet zászló, náci tank – egy nap a diktatúrában

A fehéroroszokat valami különös távolságtartás lengi körül itthon, óvatosan féltettek, amikor mondtam, oda megyek. Hiszen mégiscsak diktatúra, ahová nem szívesen indul az ember. Két teljes napot voltam ott, egyet a fővárosban, egyet a lengyel határ menti Bresztben.

Nem mondom, hogy kedvet kaptam, és hogy a családot is elvinném azonnal tavasszal, de semmi olyan nincs, ami negatívumként maradt volna meg bennem, inkább igen kellemes csalódás volt. Azon diktatúrák egyike, ahová még csak vízum sem kell, ha eleget teszünk a feltételeknek, ráadásul 60 ezerből közvetlenül oda lehet jutni Budapestről, másfél óra alatt.

Az első meglepetések

Este szálltam le Minszkben, a hoteltől transzfert kértem, és amikor azt küldték, hogy 45 helyi rubel lesz, akkor is bevállaltam. 1 rubel 130 forint, az egyszerűség kedvéért mindent rubelben fogok írni.

A gép percre pontosan érkezett, megnézték az ellenőrzéskor, van-e megfelelő biztosításom, erre különösen háklisak. Amikor látta az ügyintéző, hogy minden rendben, nem kérte, hogy bemutassam, mennyi euró van nálam, holott olykor ezt is szokták vizsgálni. Megnézte azt is, milyen pecsétek vannak az útlevélben, érdeklődött, mi járatban voltam az USA-ban például vagy Moszkvában. Aztán beengedtek, és ahogy kiértem a váróba, rögtön láttam a nevem egy A4-es lapon. Igort kevéssé érdekelte, ki vagyok, mert a telefonján épp meccset nézett. A sokszoros bajnok BATE játszott ugyanis.

Beültem a kocsijába, bőrüléses Mercedesbe, és ahogy bekapcsolta a rádiót, a "Go, Westet" hallgattuk a Pet Shop Boystól. 

Mondtam, persze. Ilyet Nyugaton sohasem kérdeztek volna, mondtam neki a dalra utalva, de nem biztos, hogy megértette, mire gondoltam.

Csak egy eltelefonált perc ezer forintba kerül az országban, az adatroamingba bele se mertem gondolni. Igor mondta, mindenki kéri, akit csak visz a reptérről, és még senki sem panaszkodott, mert erős, és lehet haza üzenni. 42 kilométerre van a belváros a reptértől, volt idő a netezés mellett nézelődésre.

Az első, ami szembetűnő: egy nagy fából készült bölény a reptértől nem messze, amivel a Belovezsszkaja puscsára akartak utalni,

Fontos látnivaló, aki odamegy, attól sem kérnek vízumot.

A második, ami szemet szúrt, egy igen furcsa tábla. Figyelj a fenyőkre, mert ha szél van, akkor bedőlhetnek az út fölé. Szerencsére tökéletes szélcsend fogadott, így élesben nem teszteltük, vajon miért is van az út mellett.

A harmadik, szépen és ízlésesen megvilágított benzinkutak voltak, a benzin kicsivel több mint egy rubel, vagyis 160 forint. A nemzeti könyvtár épületét rögtön ki lehet szúrni, egészen futurisztikus épület, de ide nem mentem vissza.

Egy kátyút vettem észre, amíg a Sputnik Hotelbe értünk. Az épületeket hangulatosan megvilágították, kellemes közérzetet adott, ami az első benyomásoknál fontos.

Nagyjából a régi Volga szállóhoz lehetne hasonlítani az épületet kívülről, belülről sem keltett sokkal jobb benyomást, bár nemcsak helyi zene szólt. Akkora szovjet típusú franciaágy a fogadott a szobában, mintha még mindig lenne és működne a Szovjetunió. Aztán másnap rájöttem, hogy ez az időutazós gondolat messze nem annyira eretnek, mint azt elsőre hittem.

A város

Minszkben is van Gum Áruház, persze csak a moszkvainak a kicsinyített mása, de egyenruhában, köpenyben dolgoztak az eladók, és találtam nem különösebben márkás pulóvert 130 rubelért, ami kifejezetten nem olcsó a helyi viszonyokhoz képest. Ugyanazok a boltok és márkák is voltak, mint bárhol máshol Európában.

A katonai jelenlét is szembetűnő, nemcsak őrvégváltáskor a Győzelem téren. Erre a térre a Függetlenség sugárút vezet, tele gigantikus méretű puritán, szögletes, szovjet építészeti remekekkel: Szakszervezetek Háza, Köztársaság Palota.

A Győzelem tér nem kicsi, de nem tudtam, jó helyen állok-e, ahogy kijöttem az aluljáróból. Azonnal figyelmeztetett is egy fekete bőrdzsekis fazon, hogy menjek odébb. Utána megértettem, az őrségmenet közben zavartam volna a pátosszal és robotmozgással teli koreográfiát.

Amikor elindultam az innen 3 kilométerre lévő Nagy Háború Múzeumába, pompás, szovjet mintára épült parkokon kellett keresztül menni. Ahogy közeledtem, gyanús lett, hogy a múzeum kupoláján nem a megszokott fehérorosz lobogó van, mert nem sejlett fel belőle messziről a zöld. Ahogy közelebb értem, már egyre jobban ki lehetett venni, az egy szovjet zászló. Nem tudom, van-e még olyan pontja a régi nagy államnak, ahol ilyen büszkén őrzik és dicsekednek vele, de itt igen.

Bombák az út mellett

A múzeum egy fegyverrajongónak a főfogás és a desszert is egyben, mert mindent megkap 10 rubelért. Eredetileg nyolc rubel a beugró, de vettem fotósjegyet kőkemény 2 rubelért, ezért kaptam egy zöld matricát, amit a telefonra kellett ragasztani.

Ahogy beléptem, már elfogott valami hátborzongató érzés. Viszolyogtató Sztálin márvány mellszobra, de Tolbuhiné is, mert egy méter volt a két válla között.

A háború számukra szimbolikus, a német agresszió alatt szenvedtek, aztán megállították az erősebb németeket, végül pedig kikergették őket a területükről, és jót tettek egész Európával, hiszen megszabadították a náciktól.

A kijelölt gyalogút mellett körülbelül 250 kilós bombák voltak kiállítva. Így legalább el tudtam képzelni, milyen az, amikor azt halljuk a hírekben, lezárnak pár utcát, mert háborús bombát találnak.

Már távolról látszott, hogy egy vadászbombázót húztak fel a mennyezetre. Alatta kiállítottak egy elfogott náci tankot. Akkor is az futott át rajtam, hol láthatunk még ilyet Európában? A tank mellett láttam egy kifogástalan állapotú katyusát, rakéták is voltak rajta, és a magyarázatban modellezték, milyen távolságra tudtak ellőni vele.

A náci egyenruhákat is büszkeséggel tárolták, ugyanígy a szovjet katonai kabátokat, bakancsokat és az egykori ritka pontos térképeket is. Ahogy az útjelzőtáblákat is, például Sztálingrádét. Valahogy nem fordult meg a fejemben, hogy ez másolat lenne, teljesen eredetinek tűnt. Ahogy a Hannoverből érkező vasúti vagon is, ami soha nem tért vissza.

Bemutatták, milyen volt a barakkokban a sebesültek gyógyítása, hátborzongató látni, amint egy elrejtett faházban milyen kályhákon forralták a vizet a kisebb műtétekhez. Azt is élethűen visszaadták, hogy dolgozott a hírszerzés.

Áradt a büszkeség, a pátosz a múzeumban, de persze a sokkhatást is erősítették, amikor kiírták, mennyien haltak meg ezen a területen. Több mint 2,3 milliónyian. Az a térkép szíven ütött, amikor láttam, városokra lebontva a náci nyilvántartást, hány embert tettek el láb alól. Az 1050-ben már létező Minszk teljesen elpusztult a háborúban.

Amikor aztán eljutottunk az időben 1943-ig, nagyon büszkén tudatták, hogy megindult a híres hadsereg, és büszkén mutatták a szovjet zászlót Budapest és Bécs felett.

Ahogy a hőseikről is büszkén és hosszan írtak, Osztacsenko neve mellett megemlítették például Szegedet, Székesfehérvár is többször előkerült a hadműveleti krónikákban, Holostyjakov admirálisnak pedig annyi kitüntetés volt a mellkasán, hogy több nem is fért volna el rajta, ha eltűnik egy, nem is vette volna észre.

Két kiállított fegyver mellett láttam egyébként a „Hungary” feliratot, egy pisztoly és egy puska ismertetőjében, a Solothurn-gyár termékeit használták akkoriban a magyar katonák. Gondolom, igazi csemege azoknak, akik elmélyültek valaha a hadiipar rejtelmeiben.

A jelenkorról nem láttam semmit, az ország jelenlegi vezetőjéről, Lukasenkáról nem áradoztak, ellentétben a kazah Almatival, ahol azért van némi személyi kultusza Nazarbajevnek, legalábbis erre utalt az a három-négy emeletnyi poszter, amin ő üdvözölte a látogatókat.

Templom és Lenin

A múzeum után megnéztem a vörös téglafalú templomot, ott van Krisztus halotti leplének az egyik másolata. A lengyel befolyás és uralom alatt épültek templomok, egyértelműen arra a mintára. Ott ugyanazokkal a hardcore brit turistákkal találkoztam, akikkel a háborús múltidézésnél. Inkább az országbeliek látogatják egyébként mindkettőt.

A templomtól 500 méterre áll Lenin, aki a Legfelsőbb Államtanács épületére vigyáz, a metrómegállót is róla nevezték el.

Minszk sajátossága, hogy a tágas parkok melletti újabb templokokat mutató belváros kicsi és hangulatos, színes házai összeérnek a panelrengeteggel. A tó egyik oldala olyan, mintha Egerben vagy Szentendrén lennénk, a másik pedig már sokemeletes szalagpanel – a Óbudainál lényegesen nagyobb -, ami lezárja teret.

A kedves romantika és a rideg racionális várostervezés így boldogul egymással. Nem meglepő, a tó és a zöld felé fordultam, ami jobb kedvre derített. A lehulló falevelek nem rondíthatnak bele az idillbe, mert azonnal összeszedték a munkások, lehettek vagy tízen. Egy idős néni lehajolt a járdára eső levélért, és elvitte az első kukáig, ott dobta ki.

Csatangoltam jó sokat, 10 rubelért már lehetett ebédelni, 4 rubelért sört, kettőért kólát inni.

Ami feltétlen megmaradt Minszkből:

• nem volt húgyszag egyetlen aluljáróban sem
• nem volt se kóbor kutya, se macska
• nem volt szemét semerre, egy cigicsikket vettem észre, miközben gyalogoltam vagy 10 kilométert
• egy régi Ladával találkoztam a teljes nap alatt
• nem öltöznek elegánsan, de kínai boltot nem láttam egyet sem
• A plázákban nagy az élet, van is belőle jó néhány
• Szinte mindenhol lehetett kártyával fizetni, a kis kioszkokban is.

A boltokban nagy a kínálat, a Coke Zerót sokfelé hirdették plakátokon, valószínűleg most jelent meg. A belorusz kólát nem mertem megkóstolni.

A metrón sokan voltak, kisebb, mint az orosz vagy ukrán vonalon, de az is rendezett, 1 rubelért két jegyet, pontosabban zsetont kaptam, ami átszállásra is alkalmas. A metróban már hiányoznak az angol feliratok, akkor már jól jön egy minimális orosz tudás.

Breszt

Amikor elhagytam Minszket, és Breszt felé vettem az irányt, 140-nel hasító Stadler vonaton ültem. 350 kilométert tettem meg 4 óra alatt. Az ár: 10 rubel. Ez az irány az Unió, és nem az oroszok felé visz, és nagyon jól megcsinálták ezt a vonalat, a Budapest-Győrrel vetekszik, ami nekünk ugye a Nyugat.

Itt most célszerű az összehasonlítás: nálunk egy ilyen út nem jön ki 10 ezer forintból. A menetidőre érdemes figyelni, mert nálunk helyenként félórát lassult a közlekedés 10 év alatt, a Budapest-Szeged vonalon mindenképp.

Visszafelé szinte elnézést kértek, amikor csak drágább jegy (15 rubel) volt, mert a Moszkva-Párizs járatra szálltam fel. Az is gyors volt, és egyik sem késett egyetlen percet sem. Azon a vonaton már érezhetően kisodródott az idő, mielőtt felengedtek a kabinba, ott kellett hagynom a jegyet a nem túl udvarias kalauznál. A furnérlemez a folyosók falán utalt még erre az időkarambolra, no meg a büfékocsi fehér abrosza.

A vonaton 2 egyetemistával találkoztam, egyikük Varsóban tanult. Amikor azt kérdezgettem tőlük, hogy elégedettek-e a sorsukkal, pozitívak voltak. Igazából nem is értették, miért kérdezek ilyesmit tőlük. A világválság hatásait nem érezték, nézzek szét, jó autókat látok mindenfelé, megfelelő az életszínvonal. Nincs nagy különbség a lengyelek és köztük. Eszükben sincs elmenni az országból. Nem megjátszották a válaszokat, őszinték és mosolygósak voltak.

Fehérorosz sportolókkal repültem már párszor Ázsiából és Kanadából, de az ő helyzetük speciális volt, mert ők folyamatosan a világot járják, természetes, hogy nem panaszkodnak. De úgy látszott, a fiatalok sem.

Reggeli és ABBA 

Az utolsó nap megreggeliztem, a sült krumpli és a tészta reggelire teljesen általános az orosz területeken, Kazanyban például töltött paprika is volt. A rösztire emlékeztető kaja is, azt választottam, ásványvizet viszont nem szolgáltak fel, ahogy narancslevet sem. Teát viszont nagy örömmel öntöttek.

Indultam a reptérre, már egy olcsóbb taxi jött, 30 rubelért vitt ki – azonnal adott számlát, ahogy mindegyik –, abban nem volt wifi, és a rádióból az ABBA klasszikus szólt: „the winner takes it all.”