Trump elküldte Európát a búsba, (majdnem) teljesen jogosan

Ilyen feszült NATO-csúcs még nem volt, írtuk az észak-atlanti szövetség idei ankétjáról, és valóban, Donald Trump amerikai elnök teljes diplomáciai fegyvertárát felvonultatta az Egyesült Államok állítólagos partnereivel szemben. Pár nappal Vlagyimir Putyinnal való találkozója előtt arról beszélt, hogy Európa ingyenélő, és az amerikaiakkal védeti meg magát, miközben spórol a hadi kiadásokon; a németeket konkrétan azzal vádolta, hogy miközben az amerikaiaknál kuncsorognak, gázfüggőségük miatt az oroszok zsebében vannak; hadseregre fordított pénz brutális emelését követelte, és mindezek tetejében állítólag még azt is belengette, hogy az Egyesült Államok otthagyja a fenébe a NATO-t, Európa oldja meg saját védelmét.

Hogy aztán az egész veszekedéscunami végére kiálljon, és elmondja, hogy az Egyesült Államok elkötelezett a NATO mellett, a szövetség “nagyon egyesült, nagyon erős, nincs probléma”, elérte céljait, és aláírta a (sok helyen a mondandójának szöveg ellentétét tartalmazó) zárónyilatkozatot.

A klasszikus trumpi diplomáciai elemektől – azaz a ténybeli tévedésekkel megpakolt fenyegetőzéstől, az irreális célok megfogalmazásától, majd az ennek ellenkezőjére utaló jelek ellenére az irreális célok eléréséről szóló nyilatkozatoktól – és azok faragatlanságától eltekintve viszont az amerikai elnök mondandója nem különösebben volt radikális, és egyáltalán nem is volt jogtalan:

Persze hiába van igaza, Trump közben gálánsan megfeledkezik arról, hogy azért a NATO ma már messze nem Németország védelmét szolgálja, és különösen az ezredforduló óta sokkal inkább az amerikai érdekek mozgatták a szövetséget, amely amerikai érdekek gyakran negatívan ütöttek vissza Európára, sőt egyes vélemények szerint a menekültválságot is ezek hozták össze. De általában véve is igaz, hogy az észak-atlanti szövetség Washington részéről nem jótékonysági, hanem geopolitikai projekt, amelyből az amerikaiak végső soron profitálnak. Viszont Európa jóval nehezebben tud úgy érdeket érvényesíteni, hogy közben szükség esetén tényleg nem tudja megvédeni magát az Egyesült Államok nélkül.

Ugyanaz a lemez Kennedy óta

Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ennyit költünk Európa katonai védelmére, miközben a többi NATO-tagállam nem veszi ki a tisztességes részét a költségekből, és az amerikai pénzen él.

idézi az amerikai külkapcsolatok tanácsa az amerikai elnök panaszait. Mármint nem Donald Trumpét, hanem John F. Kennedyét, egy 1962-es tévéinterjúból.

E tekintetben tehát a frontvonalakat nem Trump húzta fel Európa és Amerika közé, nagyjából Kennedy óta minden elnök alatt téma volt, hogy Európa nem költ eleget saját védelmére.

míg Spanyolországban és Belgiumban például egy százalék alatt van az arány. A négyek közül pedig az észt és a lett hadseregtől vélhetően senki nem fog megrémülni, a görögök meg elsősorban egy másik NATO-tagállam, Törökország ellenében fegyverkeznek.  

Az tehát, hogy Európa nem teljesíti a vállalásait, tényszerűen igaz, bár a 2014-es walesi NATO-csúcs óta, amikor éppen Barack Obama pörkölt rá a többiekre, sokat javult a helyzet e téren. Ennek viszont nem Obama vagy Trump volt az oka, hanem Putyin: a NATO annak idején szovjetellenes szövetségként jött létre, így a hidegháború vége után célját vesztette, a szovjet fenyegetés megszűnésével a hadikiadások jelentősen csökkentek (az 1985-89 közötti időszakban például Európa még a GDP-je 3,1 százalékát költötte védelemre, 2015-ben 1,43-at).

Bár időközben találtak új, jobb és rosszabb célokat a NATO-nak (pl. terrorellenes háború, békefenntartás), valójában az ukrajnai háború és az orosz fenyegetés visszatérte kellett ahhoz, hogy Európa újra kicsit komolyan vegye a védelem szükségességét.  Ugyanakkor ahogy korábban, úgy a fenyegetés miatt most is Washingtonhoz kellett fordulnia Európának: a hidegháborútól kezdve a délszláv háborún át az orosz helyzetig mindig amerikai támogatásra volt szükség, ha valami baj volt a kontinensen.

Gáz

A másik, amiben Trumpnak igaza van, hogy miközben folyton őt egzecíroztatják, amiért túl barátságos Putyinnal, valójában a németek sokkal inkább azok, már ami a gazdasági kérdéseket illeti. Trump a NATO-csúcs előtt arról beszélt, hogy Berlin “teljesen az oroszok irányítása alatt áll, mivel energiájuk 60-70 százalékát az oroszoktól kapják az új vezetékükön”.

A fenti kijelentés persze tényszerűen baromság, a német energiaszükségletnek nagyjából 20 százalékát fedezi a földgáz, a német földgáznak pedig 50-75 százaléka jön az oroszoktól. Ugyanakkor abban igaza van Trumpnak, hogy

Ennek fő példája az Északi Áramlat 2 nevű gázvezeték, amit az Európai Bizottság és a többi tagállam ellenkezése ellenére vittek keresztül az oroszokkal, az ukrán háború közepén. A sztori lényege (a részletekről korábban hosszabban is írtunk), hogy Európába a gáz döntő többsége Oroszországból jön, ám az oroszok az egyes uniós államokkal egyenként tárgyalnak, ezért a keleti tagállamok jóval drágábban kapják ugyanazt a gáz, mint a nyugatiak. A németeknek kell az olcsó gáz, ezért miközben a többi orosz projektet (pl. a Déli Áramlatot) igyekeznek elkaszálni, ők közben lepaktáltak az oroszokkal, és európai gázelosztóvá akarnak válni.

Ha valamivel, akkor a gázzal meg lehetne fogni Putyint, hiszen nem nagyon van más exportcikkük, szállítási infrastruktúrájuk meg Európában van: ha az EU összeállna, meg tudná szorongatni az oroszokat. Ehelyett viszont Magyarországtól Németországig mindenki a saját pecsenyéjét próbálja több-kevesebb sikerrel sütögetni, és ezáltal indirekt módon pénzelik az orosz hadsereget is.

Persze Trump gázügyi kritikái mögött az is ott van, hogy az Egyesült Államok a palagáz-forradalom óta szeretne gázt exportálni, többek között Európába is, más szóval az amerikai bizniszt támogatja politikailag. Ám abban is igaza van, hogy Európa és különösen Németország hiába beszél folyton arról, hogy az oroszokat meg kell fékezni, valójában ezt csak ímmel-ámmal teszi: az uniós-orosz kereskedelem ugyan visszaesett, de ma is elég jelentős, a gázügyben pedig az EU nem képes térdre kényszeríteni az oroszokat, pedig meg lennének rá az eszközei, csak akarat nem nagyon van.

Miközben Trump tényleg aggasztó hangnemben szokott udvarolni Putyinnak, a kormánya a szankciók terén sokkal keményebb az oroszokkal szemben, mint Berlin vagy Brüsszel.

De csak majdnem

Mindazonáltal ahogy egyéb ügyekben, úgy Trump védelmi kérdésekben is féligazságokkal kardozik, és a problémákat a felszínen ugyan jól látja, a dolgok mélyebb összefüggéseit nem érti. Ennek ékes példája kereskedelmi háborúja: bár alapvetően igaza van abban, hogy például a németek és kínaiak kereskedelmi politikája káros és rossz, azzal egész biztosan nem fog közelebb kerülni a megoldáshoz, hogy saját szövetségesei ellen indít gazdasági háborút, gyengítve ezzel a kínai és európai gazdasághoz millió szálon kötődő amerikai cégeket is. 

Ennek talán legplasztikusabb példája a terrorellenes háború: a 2001-es New York-i terrortámadások után az egész NATO részt vett az amerikaiak afganisztáni háborújában, majd a NATO nagy része az irakiban is, azaz az amerikai érdekért szálltak harcba. Ám ezek a háborúk olyan nem kívánt mellékhatásokkal jártak, amelyek nagyban hozzájárultak az utóbbi évek európai menekültválságához, példának okán az Iszlám Állam elődje egy iraki amerikai börtönben jött létre.

De a NATO más szempontból is fontos az amerikai céloknak: például a közel-keleti vagy afrikai amerikai jelenlét elképzelhetetlen lenne az európai logisztikai háttér nélkül. Miközben Trump a németeket ostorozza a NATO kapcsán, Németországban több kulcsfontosságú amerikai támaszpont van.

A legnagyobb csúsztatás pedig az, amikor Trump az Egyesült Államok védelmi költségvetését mintegy az ország NATO-hozzájárulásának tekinti, a kettő ugyanis messze nem ugyanaz. Az amerikaiak európai katonai jelenléte 75 százalékkal csökkent a hidegháború vége óta, ma alig van amerikai katona Európában, cserébe rengeteget költenek közel-keleti háborúikra, vagy újabban ázsiai manővereikre. Az Egyesült Államok globális katonai szerepet játszik, ami annak minden előnyével és hátrányával, na meg a magas költségekkel, de erről nem (csak) Európa tehet. 

Világpolitika ≠ ingatlanpiac

Trump ott is nagyot téved, hogy a világpolitikára úgy tekint, mint tranzakciók összességére, ahol valaki vagy veszít, vagy nyer egy adott megállapodáson. Ez Trump terepére, a New York-i ingatlanpiacra akár még igaz is lehet, ám valójában

Ennek felismerése és értékelése teljesen hiányzik Trump konfrontatív külpolitikájából, és elemzők szerint ez is az oka annak, hogy Európát folyamatosan ostorozza, közben viszont Putyinnak feltűnően hízeleg, még ha amúgy alá is írja az oroszok elleni amerikai szankciókat. (Ebből a szempontból külön érdekes lesz a Putyin–Trump-találkozó, amelytől Trump kiszámíthatatlansága miatt eléggé tartanak az európai vezetők.)

Holott az a stabilitás, amit a NATO ad és adott a nyugati világnak létrejötte óta, pénzben is jól kifejezhető, bár kicsit nehezebb kiszámolni, mint azt, hogy kinek mekkora a védelmi büdzséje. Az amerikai cégek relatíve békés környezetben tudtak világszerte üzletelni és nyereséget termelni, más szóval ha nem lett volna a NATO, nem lehetne McDonald’s minden második bokorban a világon. Ahogy a védelmi költekezés legnagyobb közvetlen haszonélvezői sem a németek voltak, hanem a Lockheed Martin és a Boeing. Ahogy a NATO-partnerek költésének egy jelentős része is ezeknél a cégeknél landol.

Miközben tehát Trump úgy tekint a világra, mint amely Amerikán élősködik, a világ többi részén úgy tekintenek Amerikára, mint ami ráerőlteti a saját akaratát a világ többi részére. Mindkét nézetnek megvannak a maga igazságai, olyannyira, hogy végső soron az amerikai külpolitika több fősodorbeli vonala is ennek ötvözésére épül: az Egyesült Államok rendet teremt és haladó értékeket ad a világnak, amivel mindenki jól jár, elsősorban a világ vezető hatalmaként az Egyesült Államok.

A dolog iróniája, hogy a vehemens belemenéseivel Trump pont az amerikai befolyást, illetve az amerikai vezető szerepet csökkenti, miközben a költségeket nem: például a hadi költségvetést növelni akarja, és egyelőre a kereskedelmi háborúja is csak negatív hatásokat szült. 

Féligazságok, mégis erősebbek, mint Európa

Az sem világos, hogy Trump miért akar sokkal nagyobb védelmi költést kényszeríteni a NATO-tagállamokra: a legutóbbi csúcson már 4 százalékról beszélt, amit még az Egyesült Államok sem ér el, sőt a világon is csak három ország (Szaúd-Arábia, Izrael és Oroszország) ugorja meg. Franciaország, Németország és az Egyesült Királyság védelmi költségvetése együtt az oroszok kétszerese, tehát a számok alapján annyira nem kellene rettegni Putyintól. A 2 százalékos cél pedig eleve légből kapott, egyesek szerint jóval kevesebbet kellene költeni, mások szerint meg mindenekelőtt okosabban:

Ez utóbbira próbál törekedni egyébként Európa is, bár elég lassan megy a dolog: a különböző uniós védelmi együttműködési kezdeményezések arra irányulnak, hogy legyen egységesebb, ezáltal olcsóbb, de modernebb az európai haderő. Mostanában még a védelmi téren a második világháború óta érthetően visszafogott németek is felismerték, hogy valamit lépni kell, szándék és tervek tehát vannak, az egy másik kérdés, hogy mennyire haladnak. Jellemző, hogy az Európai védelmi együttműködés még az 1990-es végén, azoknak a briteknek a javaslatára indult, akik éppen kifelé masíroznak az unióból. Miközben az akkor megálmodott európai hadsereg azóta is álom (bár alacsonyabb szinteken történtek agy előrelépések a közös csapatok felállítása terén).

Részben ez is az oka, hogy Európa nem tud keményebben ellentartani Trump féligazságainak: bár az amerikai elnök “megoldási” javaslatai brutálisak és értelmetlenek, pont az azok mögött húzódó problémák valós mivolta miatt az európai NATO-tagok még mindig az Egyesült Államokra vannak utalva.

(Borítókép: Donald Trump brüsszeli sajtótájékoztatója 2018 július 12-én. Fotó: Sean Gallup/Getty Images)