Boszniai aknamezőkön át vezet az út az ígéret földjére

„Kapja be a UNHCR!” – elsőre nem gondolná az ember, hogy egy menekülttábor működtetéséért 0-24-ben élő, folyamatosan szervező aktivistának ez a sommás véleménye az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságáról. Adis Pixi viszont nem arról ismert, hogy túl sokat finomkodna, ha szerinte szarul mennek a dolgok.

Pedig a boszniai férfi már csak tudja: évek óta benne van a migrációs hullámban, ott szervez, segít, ahol tud. Május óta a 40 ezres Velika Kladusában a lényegében általa létrehozott menekülttábor fenntartásával foglalkozik, miután a horvát határon, Bihácstól hatvan kilométerre néhány hónapja szintén megjelent a Nyugat-Európába igyekvő menedékkérők kisebb ága, folyamatosan 400-600, olykor ezer emberrel.

„Jönnek a menő dzsipjeiken, szelfiznek, reklámozzák magukat, elmennek” – mondta a UNHCR-ról, de ilyen posztokkal van tele Pixi Facebook-oldala is.  A dicsérettel is oda tud szúrni, amikor az 1951-ben alapított, de az ENSZ-hez csak két éve kapcsolódott Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) munkájáról beszél. „Remekül dolgoznak, ezt először tapasztalom.”

A korábban pincérként, csaposként, „meg ki tudja még miként dolgozó”, de az önkéntesként régóta – egy ideje osztrák kedvesével közösen – segédkező Pixi az elmúlt három évben hét városban, 14 menekülttábor fenntartását menedzselte, attól függően, hogy épp merre tartott a migrációs hullám: Magyarország, Horvátország, vagy épp most, otthona, Bosznia-Hercegovina felé.

„Arra mennek, amerre tudnak, de ezt nem lehet megállítani. Legfeljebb úgy, hogy a piszkos munkát elvégezteti az EU mással. Most szerintem ott döntöttek úgy, hogy oldjuk meg mi. A horvát-szerb határ bezárása nem hiszem, hogy csak Horvátország döntése volt” – mondta Pixi, miközben folyamatosan integetnek, köszönnek neki, táborlakók, helyiek. Láthatóan mindenki a barátja, még az ENSZ-esek is, akik ezek szerint nem neheztelnek rá a sok „Fuck UNHCR” miatt.

Hogy a helyzetet kezelni tudják valamennyire, az szerinte elsősorban a helyi civilek segítségének, a területet adó önkormányzatnak és a rendőrségnek köszönhető, és az IOM-nek, meg valamennyire a Vörös Keresztnek. 

A rendőrséget kifejezetten dicsérte Pixi, de a helyi erők konstruktív hozzáállása nem lesz elég:

Ez lesz a következő Görögország

– mondta. Oda is folyamatosan érkeznek újabb és újabb emberek mindenhonnan, Bangladestől Nyugat-Afrikáig. Egy ideig lehet kontrollálni, az EU szeme elől eltakarva a problémát Törökországban vagy épp Boszniában, de a nyomás nőni fog.

„Túlélni és élni akarnak. Nincs veszítenivalójuk. Te megállnál ilyen helyzetben? Jó, lehet beszélni arról, hogy nincs polgárháború, mondjuk Pakisztánban, de hát ott komplett országrészek vannak, ahová a központi hatalom be se meri tenni a lábát. És akkor a klímaváltozásról még nem is beszéltünk” – mondta Pixi. A népmozgásokról szóló véleményét a pólóján lévő felirat is jól mutatja:

Az illegális migráció 1492-ben kezdődött

– úgyhogy Európának nem kellene ujjal mutogatnia keletre. „Azoknak, akik tartanak a migrációtól, azt javaslom, jöjjenek ide és beszélgessenek az itt lévőkel. Ők is emberek. Én inkább a fehér agressziótól félek.”

Szerinte Európának még évtizedekig szembe kell néznie ezzel a helyzettel és meg kell tanulnia emberien kezelni, bár a helyzet nem efelé tart. „Nem itt kéne ellenőrizni az embereket, meg kéne nyitni a határokat ez az egész gond abból van, hogy ez nem történik meg.”

Hogy ki hogyan próbál bejutni az EU-ba, azzal Pixinek nincs dolga. „Mi senkinek nem adunk segítséget ehhez, információkkal sem szolgálunk. Ha ilyet tenne valaki a csapatomból, azonnal kirúgnám” – az egyetlen, de nem közvetlenül a határ átlépéséhez kötődő segítség az az, hogy a tábor mellett fenntartott három menedéklakásban látható egy térkép, amelyen a délszláv háborúból még mindig megmaradt aknamezőket jelöli. (Ez a térség kapta a legtöbb aknát a háború alatt és a folyamatban lévő mentesítés ellenére még mindig ez az egyik legveszélyesebb terület.) Ez viszont nyilvános adat és a helyieknek legalább ennyire fontos tudniuk róla, mint a Nyugat-Európába igyekvőknek.

A kladusai táborban van, aki már öt hónapja él, többször megpróbálkozott a határ átlépésével. Az emberek a horvát rendőrség által összetört mobilokat, vagy sérülésnyomokat mutatnak. Egyesek már Szlovéniáig is eljutottak, amikor elkapták őket az ottani rendőrök. „Azt mondták, nyugodtan menjek a táborba erre, három nap után átadtak a horvátoknak, azok meg a boszniai rendőrségnek és most megint itt vagyok” – mesélte egy szíriai. Ők már kisebbségben vannak a táborban, mindössze harminc fiatal jött a polgárháborús országból, Homsz környékéről.

A tábor, bár nem panaszkodtak lakói, nagyon lehangoló (bár a bihácsi is csak attól tűnt jobbnak, hogy az egy árnyékos domboldalon áll). Áramot generátorról kapnak, rögtönzött tusoló is van, de télen ez semmire nem lesz elég. Sokan azt mondják, ha addig nem jutnak át – volt, aki már tucatnyiszor próbálkozott, hol pénzért valami csapattal, hol egymagában –, akkor a hideg időben visszamennek Szarajevóba, és ott várják ki a kedvező pillanatot. 

Aki itt van, mind meg van győződve arról, hogy az akadályt a most a rosszat épp megtestesítő horvát és szlovén rendőrségen – meg az inkább kerülendő, „kerítéses” Magyarországon – túl Nyugat-Európába megérkezve minden rendben lesz. Az, hogy onnan is hazaküldhetik őket, senkiben fel sem merül.

Borítókép: Huszti István / Index.