István, Vajk
18 °C
33 °C
Index - In English In English Eng

Az utolsó győztes háború

CEGER19990507001

A támadás első hullámában elindított robotrepülők este háromnegyed nyolc körül csapódtak be. A légiveszélyt jelző szirénák már korábban felbúgtak, az óvóhelyeket megnyitották. Robbanásokat jelentettek Belgrádból, Újvidékről, Podgoricából, Prištinából, Užicéből, Kuršumlijából, Danilovgradból, Pancsovából. Az állami tévé, az RTS híradója először a jugoszláv hadsereg, a VJ vezérkarának közleményét olvasta be arról, hogy a harckészültség „a lehető legmagasabb szinten” van, az önkéntesek pedig tömegesen jelentkeznek. Majd a tájékoztatási miniszter közleménye következett arról, hogy a „NATO haderejének bűnös, terrorista, aljas és gyáva támadása a bizonyítéka az USA és bábállamai neonáci politikájának”. A közleményt a miniszter, Aleksandar Vučić, Szerbia jelenlegi elnöke írta alá.

A támadás nem érkezett váratlanul húsz évvel ezelőtt. A hírtelevíziók dél körül jelentették, hogy a B-52-es bombázók pár perces időközökkel szálltak fel a fairfordi támaszpontról. Felhívtam néhány rokonomat, barátomat, és mondtam, úgy tűnik, ezúttal komolyra fordult a helyzet, ezt hitték is, meg nem is, belefásultak az évek óta tartó politikai és gazdasági válságokba, háborúkba.

Az USA 96. bombázó századának repülői ötödik hónapja állomásoztak az Egyesült Királyságban. Az első hat 1998 októberében, William Cohen védelmi miniszter utasítására települt Fairfordba, 1999 februárjában pedig még további kettő. Az EBESZ fegyvertelen megfigyelői misszióját, a KVM-et március 20-án evakuálták, Richard Holbrooke, a balkáni főtárgyaló pedig hiába utazott Belgrádba 22-én, nem tudta meggyőzni Slobodan Milošević elnököt, hogy fogadja el a béketervet. Úgy váltak el, hogy nincs megállapodás, és minden bizonnyal légicsapások következnek. A VJ alakulatait már március 23-án, a közvetlen háborús veszély kihirdetése után riadóztatták.

A Balkán drámai évei a végkifejlethez közeledtek, Belgrád szlovéniai, horvátországi, boszniai és koszovói kalandjai után ezúttal Jugoszlávia – Szerbia és Montenegró föderációja – volt a célpont. A háború hazatért.

Nem tartoztam azok közé, akik ennek önfeledten és felhőtlenül örülni tudtak. Túl sok mindenkit veszíthettem volna. A háború nem lehet steril, az ártatlanokat és civileket megkímélő pusztítás. A sebészeti pontossággal végrehajtott légicsapások veszélyes és ostoba képzete az első, a ’91-es Öbölháború után terjedt el. A valóság mindig borzalmas és kiszámíthatatlan. Bármilyen gondos is a tervezés, ha célpontok ezreit támadják, hibák bármikor megtörténhetnek. Meg is történnek.

Ám azokkal is voltak vitáim, akik a légicsapásokat felfoghatatlan igazságtalanságnak tartották. Nem mintha hittem volna a globális igazságszolgáltatásban (bár akkor talán kicsit jobban, mint most), hanem mert úgy láttam, Milošević politikája vezetett a légicsapásokig. Voltak pontok, amikor máshogy is dönthetett volna, ám Milošević a konfliktust választotta. Avval sem tudtam egyetérteni, túlzásnak, propagandának gondoltam, hogy a háború csak megerősítette az elnököt. Ez viszonylag gyorsan kiderült: 2000 októberében a rezsim összeomlott, nem mellesleg jelentős amerikai közreműködéssel.

Azt persze nem vártam, hogy bárki örüljön annak, hogy bombázzák, és életét bármikor kiolthatja egy találat. Hogy bármikor járulékos áldozat lehet. Az is érthető, hogy akkor nemcsak a NATO bombáitól kellett félni, hanem Milošević gyilkos gépezetétől is. Valóban gyilkosokra gondolok, az alvilág, a titkosszolgálat, a rendőrség szabadcsapataira és félkatonai alakulataira, akik a legfelsőbb parancsnak engedelmeskedve terrorizálták a szerbeket is. Viszont az általános amnézia tudott zavarni, és egy kicsit azóta is zavar. Az előzmények teljes kitörlése és negligálása. Mintha a légicsapások nem valaminek a következményei lettek volna. Távolról sem kifogástalan következményei, de mégiscsak.

A történelem ott és akkor úgy sűrűsödött össze, hogy a Jugoszlávia elleni légicsapások elkerülhetetlenek lettek.

Térképünkön a légicsapások áldozatainak területi eloszlása

CartoDb térkép embed

Hosszú volt az út odáig. A ’80-as évek vége, a ’90-es évek eleje Európa keleti felébe a reményt hozta el, az akkori, egypárti Jugoszláviára viszont a bizonytalanság, a félelem és az erőszak árnyai borultak. Az ország képtelen volt a megújulásra, a nemzeti elitek hatalomtechnikai eszköze pedig a nacionalizmus lett. Ebben, több okból, Szerbia járt az élen: Milošević nyitotta ki a gyűlölet palackját (amivel jó szolgálatot tett másoknak is persze). A belgrádi vezetés kereste a módját, hogyan dominálhatná a jugoszláv politikát, hogyan cserélhetné újra a korhadt struktúrát. Amikor evidens lett, hogy mások – első körben a szlovének és a horvátok – más utakat keresnek, Milošević taktikát váltott, elfogadta, hogy a nemzetek kiválhatnak Jugoszláviából, de az szerinte nem vonatkozott a köztársaságuk teljes területére. Tehát a horvát nemzet elhagyhatja a közös, föderális államot, ugyanakkor a horvátországi szerbek is dönthetnek úgy, hogy Jugoszláviában maradnak. Ebből pedig háború lett Horvátországban, illetve Bosznia és Hercegovinában is. Ezekben a konfliktusokban Szerbia hivatalosan nem vett részt, miközben evidens volt, hogy a háború idegközpontját Belgrádban, Milošević kabinetjében kell keresni. Milošević inspirálta, megszervezte és felszerelte őket, szabadcsapatokat küldött megsegítésükre, politikai rendőrségét és haderejét a háború szolgálatába állította, bár formálisan valóban nem üzent hadat egyetlen szomszédjának sem. Nem is volt rá szüksége, nem is lett volna célszerű.

Európának nem voltak eszközei a konfliktus kezelésére, és nem volt ereje megállítani a harcokat. A boszniai és a horvátországi háborúnak az vetett véget, hogy az USA diplomáciai és katonai apparátusa megmozdult. Ennek egyik eszköze a NATO volt: a boszniai háborút lezáró daytoni megállapodás aláírását is segítette, hogy három héten át bombázták a boszniai szerb erők állásait. Előtte Szarajevó majdnem négy évig tartó ostromának az ENSZ békefenntartói gyakorlatilag tétlen szemlélői, és időnként áldozatai voltak. Igaz, Srebrenica elestét és a bosnyákok lemészárlását a NATO, az USA és Európa is szörnyülködve, de tétlenül nézte végig.

Daytonban megegyeztek Bosznia és Hercegovináról, ám Koszovóról nem tárgyalhattak, amiért pár évvel később mindenki súlyos árat fizetett. A koszovói albánoknál generációváltás történt, az erőszakmentes ellenállást hirdető Ibrahim Rugovát a partvonalra szorították a fiatal radikálisok. A magukat felszabadító hadseregnek nevező UÇK fegyveresei egyre többször zaklatták a szerb rendőri és katonai erőket, amire Belgrád erőszakkal válaszolt. A problémát a válaszcsapások aránytalansága okozta, a terrorellenes műveletek valójában büntetőexpedíciók voltak. Az UÇK akcióira a rendőrök és katonák falvak felperzselésével, a civilek elüldözésével és kivégzésével válaszoltak.

Az utolsó diplomáciai erőfeszítés nyilván nem csak a szerbek miatt lett kudarc, hiszen az albánok ki akarták provokálni a NATO beavatkozását. Az KVM megfigyelői ’99 januárjában Račak (albánul: Reçak) mellett több mint negyven holttestet találtak. Az áldozatokat patológusok két csoportja vizsgálta, a szerbek és a belaruszok szerint a harcokban elesett terroristákat átöltöztették. A finn patológus szerint az áldozatok civilek lehettek, és a tömegsírnál, nagyjából egy időben végezték ki őket. Az újságírók a halottak között gyerekeket és időseket is találtak. A túlélők szerint az áldozatokat rendőrök terelték össze és végezték ki.

Ez volt talán az utolsó lehetőség, hogy elkerüljék a háborút. A szerb és az albán küldöttséget a franciaországi Rambouillet-ba hívták, és három hetet kaptak, hogy megállapodjanak. Három év is kevés lett volna. A megegyezésnek alig volt esélye, és nem azért, mert a küldöttségek nem voltak hajlandók szemtől szembe tárgyalni. A problémát az jelentette, hogy az albánoknak és a szerbeknek kibékíthetetlen elképzeléseik voltak. A koszovói albánok úgy látták, hogy a nem túl távoli jövőben elérhetik céljukat, a terület elszakadását és függetlenségét. A szerbek még a széles körű autonómiát is nehezen fogadták el, amikor pedig úgy tűnt, hogy ebben engednek, a NATO-csapatok jelenléte jelentett áthidalhatatlan akadályt. Milošević hallani sem akart a NATO szabad mozgásáról Szerbia területén, a NATO viszont Boszniára hivatkozott: csak a nagy létszámú, robosztus, széles körű felhatalmazással rendelkező katonai erő tudja biztosítani a békét. A tárgyalások kudarca után felszálltak az első bombázók.

A NATO és a VJ képviselőinek kumanovói megállapodását 78 nap után írták alá. Véget ért az utolsó háború, amit megnyert a Nyugat. Szerbia kapitulált, ám Belgrádban történelmi diadalt ünnepeltek. Aki látott már autokráciát közelről, az nem lepődhet meg a valóság meghajlításán. Koszovóban véget értek a harcok, a szerbek felhagytak az albánok elleni támadásokkal (a harcok idején tömegesen üldözték őket Albánia és Macedónia felé), az albánok pedig hozzáláttak a szerbek zaklatásához és meggyilkolásához. Húsz év elteltével nem vagyunk közelebb a megnyugtató, tartós megállapodáshoz.

Húsz év alatt kiderült, hogy az idő mégsem gyógyászati segédeszköz. Nem gyógyít be minden sebet.

Persze Koszovó nagyjából akkor lesz megint Szerbia része, amikor Ukrajna visszakapja a Krím-félszigetet, a Kercsi-szoros felett átívelő híddal és a hídpénzzel együtt. Mihez is kezdenének vele? Belgrád évtizedekkel ezelőtt sem tudott értékelhető ajánlatot tenni az albánoknak, húsz éve pedig semmilyen jogkört nem gyakorol felettük. Ez a húsz év azonban arra nem volt elég, hogy akár a minimális bizalom légköré kialakuljon a két nemzet között.

Ám nem csak a jövő bizonytalan. Lezáratlan a múlt is. Húsz évvel később az interpretációért dúl a harc. Húsz évvel később is azt olvasom a Politikában, a legrégebbi és a mindenkori kormányok álláspontját támogató – jelentősen megtépázott tekintélyű – szerb napilapban, hogy a „ragadozó NATO armadája” már két évtizede „megszállva tartja Szerbia déli tartományát”. És nyilvánvaló, hogy szó sem volt semmiféle humanitárius beavatkozásról. A NATO csak ki akarta terjeszteni a birodalmát. Nem volt Račak. A VJ haderejét nem győzték le. Milošević megbuktatása is a NATO műve, hogy megszerezzék a szerb bankokat, a médiát, hogy saját képükre formálják a szerb társadalmat. Ám a gyerekeknek meg kell tanulniuk a fogadalmat: Koszovót vissza kell szerezni. Addig pedig büszkén ismételjék: „Jövőre Prizrenben!”. A széder estéjén, a szertartás végén elhangzó kívánság („Jövőre Jeruzsálemben”) parafrázisát Szerbiában nemrég kezdték használni, pár hónapja klip is készült. A szennylapnak is csak fenntartásokkal nevezhető alo! pár napja arról írt, hogy Szlovénia visszavonja Koszovó elismerését, a cím végén természetesen ott a kérdő- és felkiáltójel, minden hazug cikk nélkülözhetetlen mankója. A hír arról szól, hogy Zmago Jelinčič, a Szlovén Nemzeti Párt elnöke követeli, hogy Szlovénia vonja vissza Koszovó elismerését. Jelinčič a szlovén politika futóbolondja, egy senki, véleményének és kezdeményezésének súlya nincs. De nyilván jólesik olvasni, és elég kattintást is hoz.

Tehát semmi sem igaz, minden máshogy volt. Akkor viszont néhány eseményt elég nehéz megérteni. Az albánok holttesteit miért pakolták hűtőkamionokba, miért szállították Koszovóból Szerbiába, és miért lökték be egy tóba? Miért ástak tömegsírt a különleges rendőri erők Belgrád melletti laktanyájában, és miért ott földelték el az albánokat? A NATO elkövette azt a borzalmat, hogy ’99 április 23-én éjjel lebombázta az állami tévé, az RTS épületét. Az RTS egy szünet nélkül működő hazugsággyár volt régóta, de ez a támadás akkor is problematikus. Az épület romjai alól tizenhat sebesültet és tizenhat holttestet emeltek ki. Az RTS igazgatóját három év múlva tíz év börtönre ítélték, mert tudta, hogy támadás várható, mégsem ürítette ki az épületet. Miért hagyták meghalni a tévé dolgozóit?

Már azok is nagykorú, szavazati joggal bíró állampolgárok, akik egy évvel a háború után fogantak. Belgrádban pedig változatlanul NATO-agressziónak nevezi az eseményeket. Miközben a szerb haderőnek és a NATO-nak rendszeres, élő kapcsolatai vannak, a szerb katonák többször találkoznak a NATO katonáival, mint az oroszokkal. Nem gondolom persze, hogy örülniük kellene a háborúnak, más a probléma. Belgrád húsz év alatt nem talált arra megoldást, hogy retorikáját eltávolítsa a ’90-es évektől, ennek pedig következményei vannak. Például az, hogy az államfő szerint politikai ellenfelei, a tüntető ellenzék vezetői nem normálisak. Pedig lett volna mikor ellépni a múlttól, hiszen már annak is tizenhat éve, hogy a reformer kormányfőt, Zoran Đinđićet megölte az alvilág és a titkosszolgálat egy részének koalíciója.

Húsz év kevésnek bizonyult, hogy Belgrádban kimondják, a ’90-es évek politikája rossz volt. Nem csak Koszovóról van szó: szerdán jogerősen életfogytiglanit kapott a boszniai szerbek volt elnöke, Radovan Karadžić. Az ítélethirdetés előtt – nem először, nem is utoljára – az állami tévében arról beszéltek, hogy a hágai Törvényszék szerbellenes intézmény, azért hozták létre, hogy megbélyegezze a szerbeket. Ezért szinte meg sem kell lepődni a jelenleg még komolytalannak tűnő kezdeményezésen, hogy Milošević köztéri szobrot kapjon.

Részben érthető, hogy ez zajlik. Szerbia élén azok vannak, akik a ’90-es években kezdték pályájukat. Amíg nincs megállapodás Koszovóról, nem akarnak, és nem tudnak a retorikán változtatni, mert attól tartanak, hogy az gyengítené érvelésüket. Továbbá el akarják kerülni, hogy Szerbiát az egyedüli vagy legfőbb felelőssé tegyék. A felelősség megosztásában kiegyeznének, annak kimondásában, hogy a háború kirobbantásában mindenki egyformán bűnös. Ennek gyakorlati okai is lehetnek (nem akarnak kártérítést fizetni), de legalább ennyire fontos az önkép megőrzése. Ennek az a veszélye, hogy időnként maguk is elhiszik, amit mondanak: a légicsapások huszadik évfordulójára, a vereség évfordulójára katonai parádét készültek szervezni Nišben (azóta lefújták).

Fegyveres konfliktus jelenleg nem fenyeget, ezért gondolhatják, hogy nincs veszítenivalójuk. Sokkal kényelmesebb és könnyebb azt hinni és állítani, hogy Szerbia a geopolitikai játszmák, a külső körülmények és a nagyhatalmak, nem pedig Milošević áldozata. Mert akkor felmerülne a kérdés, mitől lehetett sikeres Milošević? Így viszont tíz-tizenkét év katasztrofális politikáját sokkal tovább tart korrigálni. Ha egyáltalán sikerülhet. Ha egyáltalán lenne szándék.

Borítókép: 1999. május 07. Az amerikai légierő KC-135 tipusú légi üzemanyag-utántöltésre használt repülőgépei a Ferihegy I. repülőtéren. MTI Fotó: H.Szabó Sándor