25 éve indult a száznapos ruandai népirtás

Apámat machetével darabokra vágták. Aztán anyámat és a fivéremet is. Hogy kik? Szomszédok, ismerősök. Aki apámat megölte, addig a barátja volt, egyszer egy tehenet is kapott tőlünk.

Nem értem, hogyan változott meg hirtelen minden” – a fiatal nő visszaemlékezése mindent elmond arról, amitől érthetetlen a 25 évvel ezelőtti ruandai népirtás. Még akkor is, ha a 800 ezer tuszi és 100 ezer hutu halálát hozó, alig száz napos mészárlás nem a semmiből jött.

Miután a hutuk vették át a hatalmat az 1962-re függetlenné vált Ruandában, az országot tuszik százezrei hagyták el – ekkor még jóval kisebb, alig négymilliós népességből. De az ottmaradt tuszikkal látszólag helyreállt a béke, bár a tuszik kiszorítása, az etnikai hovatartozás számontartása ebből a célból fennmaradt. 

Az első elnök hamar klasszikus szerepbe került, egypártrendszert alakított ki, ellenjelöltek nélkül erősítette meg hatalmát elnökválasztásnak nevezett formalitással. 1973-ban aztán saját védelmi minisztere puccsolta meg: a szintén hutu Juvénal Habyarimana 24 éven át maradt elnök, többször 99 százalékos győzelmet aratva az elnökválasztásokon.

A tuszi menekültek nem tűntek el

Közben azonban a 20 évvel korábban Ugandába menekült tuszik és utódaik sem felejtették el, hogy őket elüldözték. A tuszik az ugandai polgárháború végül győztes ellenzéki szervezetében aktív szerepet játszottak - a sereg negyedét ők adták - annyira, hogy vezetőjük, Paul Kagame Uganda nemzetbiztonsági vezetője lett.

Ezután nem volt nehéz megszereznie Uganda támogatását a már létező tuszi menekültszervezet megerősítéséhez, ebből lett 1987-ben a Ruanda Hazafias Frontja (FPR), amely 1990-ben fegyveres harcot kezdett a visszatérésüket elutasító Ruandával. A polgárháborúban az északi területeket ellenőrizték, a ruandai vezetés nem tudta kiszorítani őket. 

Annyira nem, hogy 1992 nyarára az ENSZ rábírta a ruandai elnököt, Habyarimanát, hogy kezdjen tárgyalásokat a hatalom békés megosztásáról az FPR-rel. Az arushai megállapodást 1993 augusztusában írták alá. Az átmeneti kormányról és a békéről szóló egyezmény érvényesítésére ENSZ-békefenntartók mentek az országba.

Egyesült Nemcselekvés Szervezete

"Keveset tudtunk a helyzetről. Igazából, sötétben tapogatóztunk" - vallotta meg egy 2004-es dokumentumfilmben a békemisszió egyik tanácsadója. Vele együtt parancsnok, a kanadai Romo Dallaire maga is először járt Afrikában. 

„Nem találok megnyugvást abban, hogy azt mondom, én mindent megpróbáltam... A lelkem ma is azokkal van. Látom magam előtt a szemeket. Dühös vagy ártatlan tekinteteket... vagy azokét akik azt kérdezik: mi a pokol történt itt?” - mondta Dallaire a népirtás után tíz évvel.

Az uszítással nem tudtak mit kezdeni, a mészárlásokról szóló beszámolókat nem tudták ellenőrizni. Az ENSZ egyébként sem állt a helyzet magaslatán: Kofi Annan, a szervezet békemissziókért felelős vezetője (későbbi ENSZ-főtitkár) hangsúlyozta, hogy a békefenntartóknak kerülniük kell a fegyveres konfliktusokat. Kína, Oroszország és az Egyesült Államok ráadásul egyhangúlag a misszió kivonását javasolta. Washington távolságtartását magyarázta a nem sokkal korábbi szomáliai fiaskó is, amikor 18 amerikai ENSZ-katona vesztette életét a Mogadishuért folytatott, milíciák elleni harcban.

A megállapodás egyébként is küszöbön volt, így az ENSZ Biztonsági Tanácsa - ahol akkor épp Ruanda is tag volt - azzal próbálta rábírni Ruanda elnökét a megállapodás érvényesítésére, hogy közölték: ha nem lép életbe az egyezmény, akkor az ENSZ missziója kivonul az országból. 

Ennél jobb ajánló nem is kellett azoknak, akik ellenezték a megállapodást. 1994 április 6-án, miután a részletekről tárgyalt, a hutu radikális szárny által egyre inkább árulónak tekintett ruandai elnök, Habyarimana Ugandából hazaérkező gépét egy becsapódó rakéta megsemmisítette Kigali repülőterén. Hogy ki ölte meg, nem tudni, lehettek radikális hutuk éppúgy, mint tuszik, bár utóbbiaknak az adott pillanatban kevésbé volt érdekük az akció.

Netelőtti fakenews     

Az április 6-i merénylet teljesen megváltoztatta az addig sem vértelen, de a későbbiekhez képest jelentéktelen áldozatokkal járó polgárháború menetét. 

Az ideológiai terepet a kormányhoz hű média készítette elő, a főszerepet az RTML rádióadó és az állami Radio Rwanda vitte. Belső ellenségként tekintett az országban élő tuszikra. Az ötödik hadoszloppal szemben egyre radikálisabb szövegek váltak megszokottá, főként az RTML népszerű zenei betétei között.

Akkor ugyan még nem így hívták, de a rádió a fakenews terjesztését is bevállalta – bár ez talán nem meglepő azoknak, akik hallottak már a 20. századról. Tuszi célpontokat, megsemmisítendő civil csoportokat adtak meg, miután arról beszéltek, hogy a tuszik hutuk százezreit öldösik Burundiban. (Aminek viszont megvolt a valós történelmi előzménye.) 

A dehumanizálás bevett módszerével nem is emberként beszéltek a tuszikról, akiket csótányoknak neveztek. Az elnevezést egyébként eredetileg az FPR harcosai használták magukra. Ez megkönnyítette megbélyegző szó gyors terjedését, már csak azért is, mert a magát tusziként meghatározó FPR eközben valóban harcban állt a ruandai központtal. Így a ruandai tuszi civileket nem volt nehéz az FPR gyilkolásra kész ügynökeinek beállítani.  

Számolatlan mészárlás 

A gyilkolásra szabadkártyát kapott tömegek tízezrével indultak el, hogy – leginkább késekkel – lekaszabolják az állami propaganda által emberi lényüktől megfosztott ellenséget.

Azt érezted, erős vagy, szinte halhatatlan. Hallod a haldoklók agóniáját, sírását, de te erős vagy. És úgy érzed, következmények nélkül bármit megtehetsz 

– ruandai elítélt vallott így a Genocide: Worse than war (Népirtás: rosszabb, mint a háború) című dokumentumfilmben.

Az ölj vagy megölnek egyszerű képletével lényegében önvédelemnek állították be fegyvertelen civilek, nők és gyerekek lekaszabolását. Olyanokét, akik valójában semmiben sem különböztek tőlük, túl azon, hogy tusziknak mondták magukat, esetleg annak mondta őket a környezetük. Vagy olyan hutunak, aki túlzottan megengedőnek bizonyult a tuszikkal szemben, így árulóként kellett meghalnia. Ez viszont értelemszerűen csak fokozta az öldöklést, hiszen aki nem akart ebben részt venni, tarthatott attól, hogy meggyilkolják. 

Ha például nagyon nehéz volt utolérni az áldozatot, de utolérted és nem állt ellen, akkor csak megölted és mentél tovább...De lehetett úgy is, hogy ha már nehéz volt elkapni, úgy ölted meg, hogy fájjon.

– mondta egy ruandai elítélt.

Becslések szerint 130 ezer ember vett részt az öldöklésben, amelyben naponta hat-nyolcezer embert gyilkoltak meg.

Felhő szállt az emberek szívére. Minden elsötétült. Tartod a machetédet valaki fölött, aki gyenge és az életéért könyörög, de te megölöd. Erre a népirtásra, ha visszatekintünk, látjuk, hogy túl van minden felfoghatón. Nem tudom megmagyarázni, olyan, mint egy köd, sötétség. Mondhatnám közönynek, de nem az volt. Kegyetlenség, ami hatalmába kerített engem és a bűntársaimat.

A három hónapos mészárlásnak az FPR előretörése vetett véget. Amint Kagame csapatai elfoglalták a fővárost, a számolatlan öldöklésnek és a polgárháborúnak is vége szakadt. 

Az FPR győzelme után civilek ezrei haltak meg az új erők kezétől is, de nem indult szervezett tuszi revans. Az FPR ideológiája az egységes ruandai nemzetre épült. A gyakorlatban nem tartják számon a tuszi és hutu identitást, bár ettől még nem titok, hogy az országot lényegében 25 éve – elnökként 2000 óta – egy kisgyermekként elüldözött, ugandai tuszi menekülttáborban felnőtt politikus vezeti, aki elődeihez hasonlóan 99 százalékkal nyeri meg a választásokat. Igaz, azóta legalább nem volt népirtás Afrika egyik legsűrűbben lakott, és egyik legszegényebb országában.

22 halálos ítélet 

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa végül 2002-ben felállította a ruandai polgárháború felelőseinek nemzetközi bíróságát. 96 vádlottnak – minisztereknek, polgármestereknek, milíciák vezetőinek, a hadsereg vezetőinek – kellett az ICTR előtt felelnie, akik ekkor már akár 6-7 éve őrizetben voltak. Közülük 15-öt felmentettek, tízet más ország bíróságainak adtak át. 17 embert életfogytiglanra ítéltek – közülük hárman már meghaltak – további 18 embert 20-47 év börtönre ítéltek és jelenleg is börtönben vannak.

A történész végzettségű Ferdinand Nahimana végül 30 évet kapott. Az RTML társalapítója az ítélet szerint rádiójával óriási szerepet játszott az indulatok felkorbácsolásában és a pogromok koordinálásában. Nahimana azt állította, nem volt hatása a műsorszerkesztésre, április után maga sem ismert a rádiójára. Ennek némileg ellentmond, hogy a rádió korábban is radikálisan uszító volt. Nahimana büntetése kétharmadának letöltése után 2016 végén szabadult.

12 elítélt letöltötte büntetését és szabadulhatott, néhányan a per alatt haltak meg, öten a mai napig szökésben vannak. Az FPR által elkövetett gyilkosságokat nem vizsgálta a nemzetközi bíróság.

Ruandai bíróságok halálos ítélete alapján 22 embert végeztek ki. A népirtással kapcsolatos vádak alapján több ilyen ítéletet nem hajtottak végre, miután 2007-ben eltörölték a halálbüntetést. Ezrek kerültek a mészárlásért börtönbe, bár néhány ítélet megalapozottsága vitatható – írta a Human Right Watch öt évvel ezelőtt.

Nem tanult belőle a világ 

Ruanda tragédiája sajnos arra sem volt jó, hogy az ENSZ többé hasonlóra esélyt se adjon: alig egy év múlva 6000 kilométerrel arrébb az ENSZ békefenntartói azt nézték végig tétlenül, ahogy a szerb hadsereg mészárol le nyolcezer bosnyák férfit és fiút Srebrenicában.  

1998-ban Bill Clinton Ruandába utazott, ahol lényegében bocsánatot kért azért, hogy nem akadályozták meg a 20. század egyik leggyorsabban véghezvitt népirtását.  „Az Egyesült Államok és a nemzetközi közösség nem tett meg mindent, amit tudott volna, hogy gátat vessen az eseményeknek.”