Új időszámítás kezdődik Japánban

Május elsején Japánban nem a munkát ünneplik (arra van 364 másik nap az évben),  hanem hogy új időszámítás veszi kezdetét: a császár lemondásával véget ért a Heiszei-korszak, és az új császár trónra lépésével megkezdődik a Reiva (azaz kb. szerencsés/szépséges harmónia) névre keresztelt korszak.

A mostani uralkodó, Akihito kedden egy rövid, privát sintó vallási szertartáson közölte a császári család mitológiai őseivel, hogy lemond a trónról, majd ugyanezt megismételte egy 300 fős ceremónián a kormányfő és az udvar többi tagja előtt. Végül rövid tévébeszédében a nemzettel is közölte, hogy visszavonul, és békét és prosperitást kíván a világnak és Japánnak. A trónt szerdán reggel fia, Naruhito vett át egy nagyobb ünnepség keretében, ezzel ő lett Japán 126. császára.  (A lemondás hátteréről korábban részletesen is írtunk.)

Bár a császárok már jó 800 éve nem rendelkeznek valós hatalommal, Japánban a mai napig a császári korszakokhoz igazítják a naptárt. Ez logisztikai kihívást is jelent: bár a legtöbb helyen gregorián naptárt használnak, a hivatalos dokumentumok jó része az uralkodói éra nevét követi. 

De ennél is fontosabb szimbolikus jelentősége: a korszakhatár egy-egy történelmi időszak lehatárolása (a mostani a 248. lesz), a múlttal való számvetés és a jövő kihívásainak számbavétele is egyben. Amely különösen összetett dolog Japán elmúlt harminc évét és jelenét tekintve.

Az 1989-ben kezdődött és április 30-án lezárult Heiszei (kb. a béke eljövetele) nevű korszakot, bár Japán történetének leggazdagabb és legbékésebb időszaka volt, gazdasági válságok, katasztrófák, politikai felfordulás és a hadsereg megerősödése jellemezte. Az elmúlt évek gazdasági és társadalmi változásai alapján pedig úgy tűnik, hogy a következő periódus első időszaka nagy változásokat kell majd, hogy hozzon.  

Nem indult jól

Bár vélhetően a császárok élethossza és az ország gazdasági-politikai állapota között vajmi kevés összefüggés van, Akihito trónra lépése mégis azonnal hatalmas változást hozott. Az 1980-as évek végén

• dübörgött a gazdaság,
• a japán cégek ellepték a nyugati piacokat,
• elemzők arról beszéltek, hogy a szigetország lassan Amerika technológiai riválisává válik,
• Tokióban meg annyira jól ment a szekér, hogy ha az ember taxit akart fogni, akkor egy tízezer jenes bankjegyet kellett lengetnie, hogy megálljanak neki (10 ezer jen kb. 80 dollár volt akkoriban, ami inflációval korrigálva mai értéken olyan 170 dollárnak, azaz 50 ezer forintnak felel meg). 

Ma már azért ennél jóval simábban lehet taxit fogni Tokióban, és 10 ezer jenért relatíve hosszan lehet furikázni. Ennek a legfőbb oka, hogy rögtön az új éra első évében, 1989-ben vége lett a jó világnak: az 1980-as évek banzáját egy fenntarthatatlan tőzsdei és ingatlanpiaci befektetési lufi tüzelte, amely az 1990-es évek beköszöntével kipukkadt. A tokiói tőzsdeindex összeomlott, egy sor kisebb és nagyobb cég ment csődbe. 

A másik, a fentivel összefüggő ok, amiért a 10 ezer jen ma is jó pénz a taxipiacon, hogy alig van különbség a bankjegy 1989-es és mostani vásárlóértéke között, tekintve hogy a Heiszei három évtizede alatt alig volt infláció. A pénzügyi összeomlás deflációt, azaz árcsökkenést okozott: visszaestek a beruházások, sokan kerültek utcára, azaz csökkent a kereslet, emiatt csökkentek az árak is, majd emiatt tovább estek a vállalati bevételek, a fizetések, és tovább esett a kereslet, majd így tovább.

Elveszett évtizedek

Ennek hatásait azóta is nyögi Japán: az 1990-es évek az „elveszett évtized” néven kerültek be a japán gazdaságtörténetbe, de a növekedés igazából azóta sem állt vissza a régi kerékvágásba, az inflációt sem sikerül beindítani, és a sikertelen gazdaságélénkítő programok miatt az államadósság évről-évre világrekordot dönt, éppen a GDP két és félszerese.

A gazdasági gondok miatt pedig vége lett a japán csoda egyik legfontosabb elemének, az élethosszig tartó foglalkoztatásnak, azaz hogy emberek egész életüket egy cégnél húzták le.

Ettől függetlenül messze nem olyan rossz a gazdasági helyzet, mint a letargikus visszaemlékezésekből kiderül: Japán az egy főre eső gazdasági teljesítményt nézve ma is a francia vagy a brit szinten van. És hiába tűnt el az 1990-es években még világhíres japán cégek egy jelentős része, egy csomó kevésbé látványos szektorban még ma is világverők, miközben a világ legnagyobb hitelezői és tőkebefektetői között vannak. A japán gazdaság tehát azért elég jól elmuzsikál, de azt a potenciált, amit 1989-ben hordozott, nem tudta beváltani.

Politikai káosz

A gazdasági csoda kifulladása a politikai életben is felfordulást okozott: részben a jó világ vége, részben egy-két nagy korrupciós botrány miatt az 1955-ös megalakulása óta folyamatosan kormányon lévő, nevével ellentétben konzervatív (és a vicc szerint amúgy nem is túl demokrata) Liberális Demokrata Párt (LDP) az 1990-es évek közepén ha rövid időre is, de kikerült a hatalomból, majd az LDP-ellenes sokpárti koalíció összeomlása után ősellenségükkel, a szocialistákkal voltak kénytelenek koalícióra lépni.

Ebből azonban végül mégis jól jöttek ki: a szocialisták tábora árulásnak tekintette, hogy lepaktáltak a jobboldallal, és a párt támogatottsága összeomlott. Ezzel pedig véget ért a japán politika négy évtizedes, bevett felállása (amit 1955-ös rendszer néven is emlegettek), ahol két stabil tábor állt szemben egymással: az egyik oldalon a hegemón LDP, a másikon a szocialisták és a (jóval gyengébb) kommunisták álltak.

az ezredfordulón sikerült is találniuk egy karizmatikus reformert Dzsun’icsiró Koizumi személyében, aki kicsit helyrepofozta a gazdaságot. Ám 2006-os távozása után kifulladt a lendület, és 2009-ben a párt megint belebukott a teszetoszaságba, különböző botrányaiba és a gazdasági világválságba.

Ekkor a nem sokkal korábban alakult balközép Japán Demokrata Párt jutott hatalomra, amelyet egyébként a kor egyik legérdekesebb politikusa, a rombolónak becézett Ozava Icsiró vezetett sikerre. Ő az 1990-es évek elején még az LDP főtitkára volt, majd kilépett, és pár évvel később ő hozta létre a rövid életű LDP-ellenes koalíciót. 

Ám a demokraták hiába ígértek változást és reformokat, nem nagyon tudtak mit kezdeni Japán problémáival, és három év alatt csúnyán megbuktak. Ebben a rengeteg politikai baki mellett nagy szerepet játszott a 2011-es kelet-japán földrengés, szökőár, és az ennek hatására a Fukusima-1 atomerőműben történt katasztrófa is.

Katasztrófák

A Heiszei-korszak nemcsak politikai és gazdasági szempontból volt hányattatott, súlyos katasztrófák sújtották Japánt: 1995-ben egy földrengés Kóbe város jelentős részét lerombolta, és mintegy hatezer ember halálát okozta; ugyanebben az évben az Aum Sinrokjo nevű világvégeváró szekta szaringázzal lepte el a tokiói metrót, hatezer embert megmérgeztek, közülük 13 ember meghalt.

A 2011-es pedig az 1923-as tokiói földrengés óta a legsúlyosabb katasztrófa volt a szigetországban: a Richter-skála szerinti 9-es erősségű földrengésben, illetve az azt követő, helyenként 40 méteres szökőárban közel 20 ezren haltak meg. A fukusimai erőmű három blokkjában magolvadás történt, Csernobil óta ez volt a legsúlyosabb atombaleset, amelynek feltakarítása azóta is csigatempóban folyik. A Fukusima kapcsán felmerült biztonsági problémák miatt pedig Japán szinte összes atomerőművét lekapcsolták, ami komoly energiaellátási gondokat okozott. 

A nagy katasztrófák mellett pedig számos kisebb volt: 2004-ben és 2018-ban is a katasztrófát jelentő írásjegy lett az év kandzsija, azaz a japánok szerint ez jellemezte a legjobban az évet. 2017-ben pedig az észak kandzsija nyert, az észak-koreai fenyegetés kapcsán: Észak-Korea sokat borzolta a japánok kedélyeit rakétakilövéseivel a Heiszei-érában, és ekkor derült fény arra is, hogy a diktatúra korábban több tucatnyi japánt rabolt el a szigetországból. 

Lett hadsereg 

Az utóbbi időben pedig a feltörekvő Kínára is gyanakodva tekintenek: az 1990-es években még gazdasági lehetőségként tekintettek a szomszédos ország fejlődésére, ma már a kínai kereskedelemből befolyó pénz mellett a katonai fenyegetés a közéleti téma. Ehhez az is hozzájárult, hogy 2012 óta több kisebb tengeri és légi incidens történt a két ország között egyes, vitatott hovatartozású szigetek közelében.

Japán 1947-es (az amerikai megszállás alatt az amerikaiak által írt) alkotmánya tiltja a hadviselést, Japán pedig a világháború utáni időszakban azt hirdette, hogy ezen pacifista eszmék mentén vesz részt a nemzetközi kapcsolatokban. A Heiszei-érában ez jelentősen megváltozott, részben az Egyesült Államok nyomására (Washington nagyobb katonai támogatást várt Japántól), részben mert a biztonsági környezet változása megtépázta a világháború után politikai tabunak számított hadseregfejlesztéssel szembeni ellenkezést.

A téma a Heiszei-korszak elején lett égető, amikor az Egyesült Államok nehezményezte, hogy Japán nem vett részt a Szaddám Huszein kuvaiti inváziója miatt 1990-ben indított öbölháborúban. Ugyanez megismétlődött Irak esetében is, ahova Japán (a hadviselést tiltó alkotmányos korlátok miatt) csak egy fegyvertelen humanitárius kontingenst küldött, akiket külön védeni kellett – bár a szigetországban még ez is kiverte a biztosítékot. 

Előjött a múlt

Azóta elég sok minden változott: ma már a japán haderő egyre több külföldi békefenntartó misszióban vesz részt, modern (nagyrészt amerikai) fegyverrendszereket és rakétavédelmet működtet (bár a védelmi költségvetés továbbra is csupán a GDP egy százaléka), a világháború óta először terveznek repülőgép-hordozót hadrendbe állítani, operatív szempontból jóval szorosabbra fonták az amerikai szövetséget, és nemrég a kollektív önvédelmet is bevezette a kormány, azaz Japán vállalta, hogy ha támadás éri Amerikát, beszáll. Eközben Tokió regionális politikai szerepre is aspirál, a Kínával szembeni pólus ázsiai vezetője akar lenni.

A szigetvitákkal kapcsolatos kínai álláspont, illetve Kim Dzsongun észak-koreai vezető durrogtatása miatt ennek egyre nagyobb a társadalmi támogatottsága is. A pacifista baloldal és a kínai diplomácia viszont azt hangoztatja, hogy a fenyegető japán nacionalizmus és militarizmus újraéledéséről van szó.

Ez utóbbi kérdéskör szintén a Heiszei-érában került elő: korábban relatíve kiegyensúlyozottak voltak Japán és Kína, illetve Japán és Dél-Korea kapcsolatai, ám főleg az ezredforduló után (részben saját megerősödésük miatt, részben a japán jobboldali politikusok az ország történelmi felelősségét tagadó kijelentéseiből fakadóan) ismét napirendre került, hogy Japán lerohanta, több tömegmészárlás árán gyarmatosította, kizsákmányolta és végigerőszakolta fél Kelet-Ázsiát a huszadik század első felében; illetve hogy ezért azóta sem kért őszintén bocsánatot. 

Nem csak balhé volt

Ha valaki, akkor Akihito császár pont elég sokat tett azért, hogy a történelmi sebek begyógyuljanak, és hiába nincs semmiféle politikai hatalma, azért a maga rendkívül visszafogott módján többször jelezte, hogy nem ért egyet a jobboldali kormánnyal.

Mindenesetre a militarizmus újraéledését már csak az is gátolja, hogy a Heiszei nem éppen a japán társadalom erejéről szólt. Ebben az időszakban kezdődött az ország egyre súlyosabb demográfiai válsága, és a nyugati sajtóban gyakran egy szexmentes, elidegenedett, munkamániás, egyre egyenlőtlenebb antiutópiaként jelent meg a szigetország.

Mindazonáltal felmérések szerint a nagypolitikai kérdések a legtöbb japánt hidegen hagyják: inkább pozitívan ítélik meg a Heiszei-érát, és annak kapcsán a kellemesebb dolgokra asszociálnak.

Így például arra, hogy 1994-ben megjelentek a PlayStation, majd a Nintendo új konzolai, 1998-ban téli olimpiát, 2002-ben Dél-Koreával futball világbajnokságot rendeztek, és hogy ekkor indult világhódító útjára a japán popkultúra, kezdve a rajzfilmeken, például a Pokémonon vagy a Magyarországon is komoly indulatokat kiváltó Dragon Ballon keresztül a J-popon, a nehezen megemészthető tokiói divattrendeken és a Hello Kittyn át Mijazaki Hajako filmjeiig.

Más lesz  

Minden társadalmi, politikai és gazdasági válságával együtt mégis a Heiszei volt a japán történelem legbékésebb és leggazdagabb időszaka. Mindazonáltal az biztos, hogy a következő éra hasonlóan nagy változásokat fog hozni. A társadalom egyfelől öregedik, másfelől bár sok tekintetben máig végletekig konzervatív, változik is: a nők munkaerőpiaci helyzete, az idejét múlt munkakultúra, a munkaerőhiány és a bevándorlás ezzel párhuzamos felfutása mind az irányba mutatnak, hogy Naruhito uralkodása alatt jelentős változások jönnek.

Ezt propagálja egyébként a konzervatív Abe Sinzó, a Heiszei éra leghosszabb ideig regnáló kormányfője is, aki 2012-es (másodszori) hatalomra jutása óta azt hirdeti, reformjaival felrázza a stagnáló japán gazdaságot. Ez ugyanakkor csak részben sikerült eddig, bírálói szerint pedig Abe gazdasági liberalizmusa veszélyes nacionalizmussal és a hadsereg túlzott aktivizálásával párosul. A kormányfő az 1947 óta érintetlen alkotmányt is meg akarja változtatni, bár erre nem sok esélye van. 

A várakozások szerint az Oxfordban végzett, 59 éves anglofil Naruhito császár apját követve megtartja majd a távolságot Abétől és a kormányfő terveitől. Apjához, Akihitóhoz hasonlóan ő is elkötelezett pacifista, és arról is beszélt, hogy közelebb akarja hozni a monarchiát az emberekhez, és valamelyest modernizálni akarja a konzervatív és rendkívül formalizált császári intézményt.