Európa kezd megbarátkozni egy új diktátorral

Líbiában Halifa Haftár tábornok erői öt hete ostromolják a fővárost, de az ország keleti feléből terjeszkedő hadúr erőforrásait annyira felemészti az utóbbi öt évben elfoglalt területek stabilizálása, hogy a diadalmenetként elképzelt offenzíva egész egyszerűen megfeneklett. Közben a nemzetközi szervezetek által elismert, de odahaza valódi hatalommal alig rendelkező kormánynak sincs elég ereje ahhoz, hogy döntést csikarjon ki a konfliktusban – főleg mert tényleges harci ereje leginkább a vele szövetséges milíciáknak van. A harcokra pontosan ugyanaz a jelző illik, mint ami az egész líbiai polgárháborúra:

Nyolc éve széttárták a kezüket, és úgy maradtak

Azaz (szerencsére) hiányoznak az olyan iszonyú városharcok, mint amilyen Szíriában volt az aleppói, a nemzetközi közvélemény arcába tolható borzalmas humanitárius katasztrófák, mint a jemeni, a monotóniáig rendszeressé váló terror, mint az afganisztáni. Tripoli „ostroma” is kimerül néhány bombázásban, meg a város környéki ellenőrzőpontokért vívott pickup-párbajokban. Azonban akármennyire is lassan ég ez a konfliktus, az ENSZ adatai szerint mégis komoly áldozatokkal járt:

• 443-an meghaltak
• 2 110-en megsebesültek
• és nagyjából 60 ezren kényszerültek elhagyni lakóhelyüket.

Ráadásul a háborúk legkevésbé látványos, de legfontosabb velejárójaként a több mint másfél milliós nagyváros civil infrastruktúrája is kezd omladozni: mentőautókat, tisztítószer-raktárakat értek találatok, és bár egyelőre messze nem beszélhetünk szíriai vagy jemeni szintű humanitárius válságról, azért az ENSZ már így is országosan több mint 800 ezer segélyre szoruló embert tart számon a 7,2 milliós országban. És ahogy az várható volt, a tripoli harcokat kihasználva újból terrortámadásokkal jelentkezett az Iszlám Állam, melynek líbiai tartományát 2016 közepén számolták fel.

Tripoli ostromával kapcsolatban nem is maga az ostrom lefolyása, hanem a szomszédos – a Földközi-tenger által összekötött – Európa tehetetlensége a leglátványosabb. Ahhoz képest, hogy egy nemzetközileg elismert kormányt vett ostrom alá egy önmegvalósító hadúr, a külföldi turnén segítségért kalapozó Fajez asz-Szarrádzs kormányfőt Theresa May brit kormányfő vagy Emmanuel Macron francia elnök olyan, nem sok jóval biztató frázisokkal biztatta, mint hogy

Nem fogadhatjuk el az erőszakos megoldást.

vagy

El kell mélyíteni a dialógust.

és hogy

Meg kell tenni a szükséges lépéseket a fegyverszünet irányába.

A nyugati országok meghasonlottsága érthető, hiszen egy csomó egymást ütő tényezőt és motivációt kell valahogy közös nevezőre hozniuk:

• a legfontosabb, hogy borzasztó precedenst teremtene, ha komoly indok (azaz súlyos erőszakos meg emberi jogellenes tevékenység) nélkül ejtenék a nemzetközileg elismert kormányt,
• csakhogy a széles nemzetközi összefogással 2015-ben kilobbizott Nemzeti Egyetértés Kormánya (GNA) képtelen volt beváltani a hozzá fűzött reményeket, nem tudta egyesíteni az országot, nem volt képes megfékezni az iszlamista milíciákat, és rendezett körülményeket teremteni az országot Európa felé tartó útjukon tranzitállomásként használó menekültek számára (bár mondjuk Európa sem tudta pontosan, mit is kéne velük tenni),
• és közben 2014 óta szívós munkával kelet-líbiai bázisterületéről az ország nagy részét elfoglalta a különös háttérrel rendelkező Halifa Haftár,
• benne a Bengázi-öböl vidékével, ahol az ország olajtermelésének 70 százalékát adó Szurti-medence, az ún. Olajfélhold is fekszik,
• Haftár ráadásul nem afféle magányos farkasként tört előre, mert a kezdettől fogva élvezte Egyiptom és az Öböl-országok támogatását (nem kis részben azért, mert a Katar és Törökország által szponzorált tobruki iszlamista frakciók ellen harcolt), és mára nemzetközi szinten is asz-Szarrádzzsal egyenrangú partnerként tekintenek rá.

Itt a fúziós önkényuralom

A dilemmázás egyébként nem volt váratlan, ugyanis amennyire égeti a a líbiai helyzet a mediterrán országok talpát, olyannyira képtelenek a sziszegésen és táncikáláson kívül mást tenni. Pedig 2011-ben még elsősorban Franciaország és Nagy-Britannia szorgalmazta a Moammer el-Kadhafi elleni fellépést, csakhogy miután az Egyesült Államok csatlakozásával NATO-misszióvá kerekedett ki a rezsim elleni légi offenzíva, Barack Obama amerikai elnök öt év távlatából jogos csalódottsággal jegyezte meg, hogy

Hittem abban, hogy az európaiak Líbia közelsége miatt nagyobb erőket mozgósítanak majd a rendezés érdekében.

Ugyanis a felkelők fölé tartott légi pajzs után hagyták, hogy az ország a milíciák, a kevésbé finnyás külföldi – és főképp iszlamista – hatalmak és csempészhálózatok játszóterévé váljon. Persze az afganisztáni és iraki demokráciaexport 2011-ben már egyértelmű kudarca után mindenki fázott egy kaotikus poszt-diktatúrába tett hosszú kirándulástól, de azért Líbiában egy győztes forradalom lendületét lehetett volna meglovagolni, ráadásul az ország tényleg közel van Európához.

De utólag könnyű okosnak lenni, főleg úgy, hogy közben már a nemzetközi igények is megváltoztak.

Hogy micsoda? És miért?

A jelenség részben egy régi gyarmati reflex továbbélése, miszerint a zűrös területeken mindig lehet találni egy „erős embert”, aki némi támogatás, vagy akár csak hatalmának hallgatólagos elismerése fejében teljesíteni tudja a külföldi igényeket. Ugyan 1945 után a demokratikus eszme előretörése miatt egyre kellemetlenebbé váltak a diktátorok és önkényuralkodók, de a hidegháborús logika Szaddam Huszeintől Manuel Noriegáig egy sor vállalhatatlan figurát a nem népi demokráciák szövetségesévé emelt – ahogy azt még Franklin Delano Roosevelt mondta Anastasio Somoza nicaraguai diktátorról:

Lehet, hogy egy gazember, de legalább a mi gazemberünk.

1989 után azonban ezek a figurák feleslegessé váltak, és csak mostanában mutatkozik új igény új diktátorok iránt – akiket általában szégyenlősen kerülve az önkényuralmi felhangokat, „strongman”-nek szokás nevezni. Különféle elvárásokkal és lelkesedéssel övezve, és hatalmukat nagyon eltérő módon megalapozva az utóbbi években az iraki Núri al-Málikitől a szaúdi Mohamed bin Szalmán hercegen át az egyiptomi Abdel-Fattah esz-Szíszi tábornokig egy sor ilyen erős ember bukkant fel a Közel-Keleten, és ha megéli (már 75 éves), akkor Haftár tábornok is csatlakozhat hozzájuk. Haftár egyébként egyik legrégebbi szponzora, Szíszi mintáját követve állította össze a nemzetközi hatalmaknak szánt menüjét, méghozzá a következő fogásokkal:

• a terroristák elleni kíméletlen harc – Haftár minden nyilatkozatában leszögezi a terrorizmus elleni elkötelezettségét, bár szokás szerint a „terrorista” jelzőt szinte minden ellensége megkapja. A külföld szemében azonban tényleg az a legfontosabb, hogy egy ország bármi áron megakadályozza, hogy területéről Európát célba vevő akciók indulhassanak – még akkor is, ha a terrorizmust Egyiptomban például nem kis részben maga a kormányzat termeli újra.
• szekuláris politizálás – ami egyet jelent a Nyugat szemében mindig gyanús iszlamista politikai irányzatok letörésével. Mára egyébként a nemzetközi közvélemény annyira idegenkedik az „iszlamista” jelzőtől, hogy Aszadtól Szíszin át Haftárig egy sor önkényúr tud elismerést szerezni azzal külföldön, hogy „oké, hogy diktátor, de legalább nem iszlamista”, pedig a szekuláris diktátoroknak rendszerint megvannak a maguk különalkui az iszlamistákkal: Szíriában például 2003 után a titkosszolgálat működtette az iraki dzsihadistáknak fenntartott kiképzőtáborokat. 
• a menekültek megállítása – ez Egyiptomban kevésbé probléma, mint Líbiában, ahol a törvényes kormány nem kis részben akkor vesztette el a nemzetközi bizalmat, amikor kiderült, hogy képtelen bármit is tenni a különféle milíciák által működtetett csempészhálózatok ellen, így azután Olaszország már a kormány megkerülésével velük volt kénytelen megállapodni. Haftár menekültszempontból jelenleg aggodalmat kelt Európában – hiszen egy háborús régióból automatikusan továbbállnak az emberek –, de ha konszolidálja hatalmát, akkor neki aztán biztos nem lesznek erkölcsi skrupulusai.
• a külföldi befektetések védelme – ahogy azt már korábban említettem, az európai piacra termelő olajmezők többsége Haftár ellenőrzése alatt áll, és bár az értékesítésbe a tobruki kormánynak van beleszólása, a tábornok ernyőszervezete, a Líbiai Nemzeti Hadsereg (LNA) alatt az olajtermelés a korábbinál olajozottabban folyik. Az olajpiac ezért nem elsősorban Haftár győzelme miatt aggódik, hanem amiatt, hogy ha a harcok elhúzódnak, akkor nem lesz pénze a mezők és az infrastruktúra védelmét ellátó milíciák fizetésére.

Ami kimarad a kínálatból: a demokratikus intézményrendszer megalapozása, a jogállam építgetése, az emberi jogok szavatolása – azok az értékek, melyeket általában a béke és a stabilitás legfőbb garanciájának szokás tartani. Ennek ellenére az európai országok némi berzenkedés közepette kezdenek megbarátkozni a menüvel, ami rövid távon kielégíti igényeiket. De a beletörődés nemcsak a realitásoknak és a pragmatizmusnak köszönhető, hanem annak is, hogy

Ennek a sokat emlegetett és kutatott mítosznak az a lényege, hogy a globálizáció és felbomló társadalmi hierarchiák dzsungelében szükség van egy olyan emberre, aki a lomha jogrendszerrel és a bürokratikus intézményekkel szemben képes gyorsan és határozottan reagálni a kihívásokra. Ezt az erősember-mítoszt lovagolta meg Donald Trumptól Jair Bolsonaró brazil elnökön át Orbánig az összes populista – utóbbi a napokban a hagyományos hatalommegosztásban és jogállamban gondolkodó uniós államok szemére is hányta, hogy

Az európai eliteknek az a problémája, hogy nem hisznek a személy, a vezető személyiség erejében. Veszélyesnek tartják azokat a vezető személyiségeket, akik képesek lelkesíteni az embereket.

A demokratikus erősemberek azután hajlamosabbak természetes partnerekként tekinteni a kevésbé demokratikus kollégáikra, mint akár saját, nemzetközi jogi rendszerekben gondolkozó külügyi apparátusuk. Ebből a szempontból természetesen elsősorban az egyetlen szuperhatalom szupernagy hatalommal felruházott elnöke a legfontosabb; márpedig Trumpot jelöltként is lenyűgözte a kemény vezető karaktere – függetlenül attól, hogy Vlagyimir Putyin, Kim Dzsongun vagy Rodrigo Duterte leginkább saját eszköztelen alattvalóival bír keménykedni –, akit személyesen meg lehet szólítani, akivel egy látványos egyezséget lehet nyélbe ütni. Trump, aki függetlenül közpolitikai törekvéseinek megvalósulási rátájától valószínűleg önmagát is az erősemberek közé sorolja, Haftárral kapcsolatban is felrúgta az amerikai diplomácia addigi tartózkodását, és telefonbeszélgetésben méltatta a terrorizmus elleni erőfeszítéseit, valamint az olajkészlet biztosítását.

(Borítókép: Halifa Haftár tábornok ráz kezet Emmanuel Macron francia elnökkel Párizsban 2018. május 29-én a líbiai helyzetről tárgyaló nemzetközi konferencia után. Fotó: Etienne Laurent / AFP)