Nem volt halálos beteg a lány, de jogában állt meghalni

Otthon, az ágyában feküdt Noa Pothovan, amikor az orvosok teljesítették a kívánságát. A 17 éves holland lány tántoríthatatlan volt, mindenáron meg akart halni. Az utolsó napjait azzal töltötte, hogy elbúcsúzott a szüleitől, testvérétől és a legjobb barátnőjétől, valamint mindazoktól, akik a közösségi médián, az Instagram-oldalán, a Facebookon, blogján követték nyomon az életét. Noa ugyanis ismert tinédzsernek számított Hollandiában, miután díjnyertes könyvben írta meg a szenvedéseit. Mégsem eutanáziát hajtottak rajta végre, egyszerűen csak leálltak a kényszergyógykezelésével, ami esetében kényszeretetést, kényszeritatást jelentett.

Így végül Noának teljesült a kívánsága, és meghalhatott. Bár az angolszász sajtóban úgy futott végig a hír, hogy a 17 éves holland lányon eutanáziát hajtottak végre, ez a hír kamunak bizonyult. Erre a Politico egyik újságírója hívta fel a figyelmet, és tette helyre a sztorit. Eszerint Noának a hírekkel ellentétben nem engedélyezték az eutanáziát, ellenben azt igen, hogy elutasítsa a kezelést. Ez vezetett aztán a halálához.

Az eredeti, részben tehát kamunak bizonyuló hír nemcsak azért kapott nagy médiavisszhangot, mert egy tinédzserről volt szó, hanem amiatt is, mert nem testi, hanem súlyos pszichés betegségben, depresszióban és anorexiában szenvedett. Márpedig Hollandiában – amely egyike azon államoknak, ahol az eutanáziát bizonyos feltételek teljesülése esetén engedélyezik –, ha nem is példa nélküli, de mindenképpen ritka, hogy valaki pszichés betegsége miatt válassza a „legális halált”. Az eutanázián átesettek többsége gyógyíthatatlan rákos, akiknek fájdalmait már a gyógyszerek sem tudják csillapítani. 

Tizenegy éves koráig Noa Pothovan teljesen „normális”, hétköznapi és egészséges lány volt. Maximalista, kötelességtudó, aki szerette az életet. Ám ekkor egy gyerekzsúron valaki szexuálisan molesztálta. Noa ezt eltitkolta, ahogy azt sem árulta el a szüleinek, hogy 14 éves korában két férfi megerőszakolta. Egyszerűen szégyellte, és ahogy ilyenkor sokszor lenni szokott az áldozatokkal, önmagát hibáztatta. A hallgatásnak azonban súlyos ára lett: Noa poszttraumás stressz szindrómában szenvedett, és ez a betegség újabb és újabb társult pszichés zavarokkal járt, étkezési zavarokkal, depresszióval. Noa élete gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra tönkrement, darabjaira hullott. 

Noa édesanyja szerint a holland egészségügy és ifjúságvédelem sincs felkészülve az ehhez hasonló esetekre. Az egyre súlyosabb tüneteket produkáló lányt ide-oda köröztették a különféle egészségügyi intézmények között, a hosszú várólisták miatt nem vagy csak megkésve kapott kezeléseket, miközben az állapota egyre inkább romlott. Nem tudott enni, többször öngyilkosságot kísérelt meg, a szülők a megfelelő segítség nélkül tehetetlenek voltak. Megesett, hogy egy egészségügyi intézményben csak arra figyeltek, hogy a lány ne tehessen kárt magában, ezért úgy kezelték, akár egy rabot. Csak éppen a betegségét nem kezelték, így állapota tovább romlott. A szülei azt akarták, hogy legyen egy hely, ahol minden betegségét kezelni tudják, és ne kelljen kórházról kórházra vándorolniuk, de ez nem jött össze. Vagy a bürokrácia akadályozta ezt, vagy a várólisták, ahol a pszichés betegeket rendre hátrébb szorították.

A beteg lány ennek ellenére ha nem is egy helyen, de minden létező kezelésen átesett. Bár ő azt állította, hogy ún. elektrokonvulzív kezelést is kapott, állítólag ez sem igaz. A köznyelvben elektrosokk-terápiaként emlegetett beavatkozást még a harmincas években, egy olasz elmegyógyintézetben alkalmazták először, és kizárólag csak a beteg beleegyezésével lehet elvégezni. De Noának állítólag éppen a kora miatt nem engedélyezték ezt.

Amikor a lány a nyilvánosság elé lépett, és az életéről és a szenvedéseiről könyvet írt, úgy tűnt, képes lesz szembenézni a démonaival. A közösségi oldalán magát harcosnak jellemezte, aki nem akarja feladni az életet. A könyve is erről a harcról szólt, ahogy minden egyes megnyilvánulása a közösségi médiában. Azt azonban valószínűleg csak a szűkebb környezete tudta, hogy a mosolygós lány nem tudta legyőzni a démonait. Noa titokban, szülei tudta nélkül kereste fel azt a holland klinikát, amelyik egyike a legális eutanáziát végző intézményeknek. A klinikán közölték: szóba sem jöhet, hogy eutanáziát hajtsanak rajta végre. 

Az eutanázia, tehát az, hogy egy beteg embert átsegítenek a halálba, már több országban, így például Belgiumban, Luxemburgban és Hollandiában is legális.

A köznyelv – bár valóban gyakran egyaránt eutanáziaként – hivatkozik az ún. önkéntes aktív eutanáziára (Voluntary Active Euthanasia) és az orvosilag asszisztált öngyilkosságra is (Physician Assisted Suicide), ám azok etikai, főleg pedig jogi értelemben más és más elbírálás alá esnek. Előbbi (VAE), mely az egészségügyi kezelőszemélyzet aktív részvételét jelenti a beteg életének megrövidítésében (például egy méreginjekció beadásával), jelenleg csak a Benelux államokban, Kanadában és Kolumbiában legális. Utóbbi – melyben az egészségügyi dolgozók lehetővé teszik a beteg „öngyilkosságát” (pl. a szuicídiumhoz szükséges készítmény felírásával vagy máshogyan elérhetővé tételével)  néhány amerikai államban, Európában pedig kizárólag Svájcban legális. Svájcban ráadásul – eltérően az amerikai szabályozástól – egy olyan jogszabály miatt, amely eleve csak akkor tartja bűncselekménynek az öngyilkosságban való segédkezést (bárki, nem csak az orvosok számára), amennyiben az „önző” vagy „önös” érdekektől vezérelt.

Hollandia a világ első olyan országa, ahol 2002 óta törvényesen lehet végrehajtani eutanáziát. A holland gyakorlat az egyik legliberálisabb:

A New England Journal of Medicine szaklap két évvel ezelőtt azt írta, hogy Hollandiában egyre többen kérvényezik az eutanáziát. Még 1990-ben, azaz amikor még mindez nem volt legális, a halálozások 1,7 százalékában működtek közre orvosok, míg 2015-re ez az arány 4,5 százalékra nőtt. Igaz ugyan, hogy ebből az esetek 92 százalékában a páciens súlyos betegségben szenvedett, de egyre inkább emelkedett azoknak az eseteknek a száma is, amikor öregek vagy pszichés betegek kérték a halált. (Hollandiában 2017-ben 6585 ember vetett véget az életének eutanáziával. Legtöbbjük rákos beteg volt.)

A Regional Euthanasia Review Comittee legutóbbi jelentése szerint 2017-ben három 17 évnél vagy annál fiatalabb emberen végeztek el eutanáziát, és hetvenhárman voltak, akik 18 évesek vagy 41 év alattiak voltak. 

A 2017-es jelentés említ egy fiatal felnőtt nőt, aki ugyanolyan pszichés betegségben, depresszióban és anorexiában szenvedett, mint Noa, bár az is igaz, hogy a 40 év alattiak többsége rákos beteg volt. A jelentésben említett eset is azt emelte ki, hogy a nő „élő halottként” élte életét, semmilyen kezelés nem segített rajta. Neki engedélyezték az eutanáziát. 

Ugyanebben a dokumentumban említik azt is, hogy bár a pszichés betegek is kérhetik az eutanáziát, esetükben az őket kezelő pszichiáteren kívül egy másik, független pszichiáter szakvéleményét is kikérik. Abban az esetben, ha a független szakértő is arra a szakmai álláspontra jut, mint a kérelmező orvosa, a beavatkozást engedélyezik. 

Noa korábban egy adománygyűjtő oldalt is létrehozott, a közösségi médiás szereplései mellett ez is arra utalt, hogy az életet választja. „Nem akarom csak úgy feladni” – írta egyszer az adománygyűjtő oldalára. 

A szülei is azt szerették volna, ha a lány az életet választja. Ők megpróbálták lebeszélni a döntéséről, hiába. Amikor Noa a közösségi oldalán bejelentette, hogy napokon belül meghal, mindenkinek az értésére adta: ez nem egy elhamarkodott, hanem hosszú időn át érlelt döntés a részéről, és az igazi szeretet az, ha elengedik és nem hagyják tovább szenvedni. Mindez persze félreérthető volt, és a sajtó félre is értette, azt gondolták, Noán aktív eutanáziát hajtanak végre. 

Lélegzem, de nem élek többé 

– írta utolsó bejegyzésében. 

Ha ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123, vagy 06 80 820 111 telefonszámot! Kérjük, olvassa el ezt az oldalt! Amennyiben másért aggódik, ezt az oldalt ajánljuk figyelmébe.