A két éjszaka alatt 130 késszúrással öltek meg hét embert

– írta egyszer a Nobel-díj várományosaként számon tartott amerikai írónő, Joan Didion. Ez volt az a nap, amikor felfedezték Roman Polanski nyolc és fél hónapos terhesen meggyilkolt feleségének, Sharon Tate-nek és vendégeinek holttestét. Ez volt az a nap, amelynek az estéjén halálra késelték a LaBianca házaspárt is. Charles Manson udvartartása követett el más gonosztetteket is, de ezek a gyilkosságok voltak azok, amelyek miatt kerek fél évszázaddal később is nehéz lenne olyat találni, aki soha ne hallott volna a Manson családról és az eszelős vérengzésről, amit a szektatagok véghez vittek. 

Hogy mi tette a történteket ennyire meghatározóvá, miért váltak ezek a bűntények korszakhatárrá és elfejthetetlenné, arra összetett a válasz: benne volt valószínűleg a vérrel falra írt feliratok sokkja, Manson karizmája, az áldozatok kiléte, a kiáltó ellentét a tettesek ártalmatlanságot sugalló fizimiskája és a kíméletlenségük között. Végül pedig ami a végrehajtás brutális részleteinél is rosszabb, az a döbbenetes értelmetlenség, esetlegesség, amely visszaköszön Truman Capote címadásában:

A Hidegvérrel akkor már világhírű szerzője a hetvenes évek végén meglátogatta a börtönben Bobby Beausoleil-t, a Manson-bandának azt a tagját, aki ugyan maga se a Tate-, se a LaBianca-gyilkosságoknál nem volt jelen, de sokan így is őt tartják a kulcsfigurának. A találkozásból egy – műfaját tekintve irodalmi riportként számon tartott – írás született, amely a Mozart és a kaméleonok kötetben jelent meg 1980-ban. A szöveg legerősebb része, amikor Capote rákérdez, Beausoleil bánja-e, ami történt, és ezt a választ kapja:

Nem. Ha a testvérek csinálták, akkor jó. Minden jó az életben. Minden folyik. Minden jó. Minden zene (Gy. Horváth László fordításában)

Amit a „testvérek" csináltak, az a következő volt:

1969. augusztus 8-án a szektavezér Charles Manson úgy rendelkezett, hogy négy követője, a 21 éves Susan Atkins, a szintén 21 éves Patricia Krenwinkel, a 23 éves Charles „Tex" Watson és a 20 éves Linda Kasabian öltözzenek fekete ruhába, és vegyenek magukhoz késeket. A Beverly Hillstől északra lévő Benedict Canyon egyik címére, egy luxusházhoz küldte őket, hogy végezzenek mindenkivel, akit ott találnak. Ebben a házban Sharon Tate, a 26 éves modell-színésznő élt a férjével, Roman Polanskival, aki épp külföldön tartózkodott.

Az első áldozat a 18 éves Steven Parent volt, Tate-ék gondnokának a barátja, akibe belefutottak a gyilkosok, amikor a fiú pont jött el a házból. A többiek odabent voltak: Sharon Tate és a meg nem született gyereke, egy 35 éves hollywoodi fodrász, Jay Sebring, Polanski egy barátja, a 32 éves Voytek Frykowski, valamint az ő 25 éves barátnője, Abigail Folger. A gyilkolásban Linda Kasabian, a társaság egyetlen érvényes jogosítványának birtokosa nem vett részt, neki a sofőr szerepe jutott. 

Susan Atkins Sharon Tate vérével felírta a bejárati ajtóra, hogy „disznó".

A következő este Manson a LaBianca házaspár házához vezényelte Atkinst, Watsont, Krenwinkelt és Kasabiant, ezúttal velük volt egy Leslie van Houten nevű 20 éves lány is. Kasabian volt ismét a sofőr. Manson saját kezűleg kötözte meg a 44 éves,  gazdag szupermarket-tulajdonost, Lenót és a 38 éves Rosemaryt, de az ölést ráhagyta Watsonra, Krenwinkelre és Van Houtenra. Atkins ezúttal a kocsiban várt. A gyilkosok lezuhanyoztak és haraptak még valamit LaBiancáék konyhájában, mielőtt elhagyták a házat.

A gyilkosok nem ismerték az áldozatokat. Tate még csak előre kiszemelt célpont sem volt, az volt a szerencsétlensége, hogy abban a házban élt, amelyet régebben egy Mansonnak csalódást okozó zenei producer bérelt.

Az indítékra, a miértre az ismertebb, elterjedtebb verzió, hogy Charles Manson valamiféle apokaliptikus, feketék és fehérek közötti háború kirobbanását akarta kiprovokálni. Ez lett volna – a Beatles egyik számcíméből vett – Helter Skelter. A kifejezést (hibásan, Healter Skelterként) felírták vérrel LaBiancáék hűtőjére, míg a falra azt pingálták, hogy „halál a disznókra".

Tényleg család voltunk

A másik verzió az, amelynek a központi figurája „a minden jó"-ról filozofálgató Bobby Beausoleil. Ez a magyarázat abból indul ki, hogy a szekta bizonyos értelemben tényleg afféle családként működött. Eszerint az események láncolata még július végén kezdődött a zenész Gary Alan Hinman meggyilkolásával. Hinman Manson barátja volt. A szektavezér elküldte hozzá pár emberét, hogy szerezzenek tőle pénzt, de Hinman nem adott. Napokon át kínozták, és végül Beausoleil megölte. Ezen a gyilkossági helyszínen jelent meg első alkalommal véres felirat a falon: „politikai disznó". 

Beausoleil-t nem sokkal később lekapcsolták a rendőrök, mert Hinman autóját vezette. Truman Capote így fogalmazta meg a folytatást: „Ekkor támadt Mansonéknak az az ötletük, hogy hátha szabadon engedik Beausoleil-t, ha ők elkövetnek még egy halom ehhez hasonló gyilkoságot, ha Beausoleil ezekben az időpontokban be lesz zárva, hogyan lehetne bűnös a Hinman-féle atrocitásban? Legalábbis így okoskodott a Manson banda. Vagyis tehát: pusztán a „Bobby” Beausoleil iránti szeretet vezérelte sátáni küldetésében Tex Watsont és az ifjú torokmetsző hölgyeket: Susan Atkinst, Patricia Krenwinkelt és Leslie van Hootent”.

Beausoleil a zárkájában lényegében el is ismerte, hogy tényleg így volt. 

Az újságok egyébként „család”-nak emlegetettek bennünket. És ebben az egyben igazuk is volt. Tényleg család voltunk. Anya, apa, fivér, nővér, gyerekek. Ha a család egyik tagja veszélybe került, nem hagytuk magára. Így aztán az egyik testvér kedvéért, akit gyilkosság vádjával bebörtönöztek, hát… összejöttek azok a gyilkosságok

– mondta a „Valahogy összejött"-ben.

Nagyon dühös, nagyon sebezhető

Bár eredetileg halálra ítélték őket, a Manson család egyik tagját sem végezték ki. 1972-ben átmenetileg beszüntették a halálbüntetést Kalifornia államban, és ekkor életfogytiglanra változtatták a büntetéseiket. A gyilkosok többsége túlélte a vezért. Charles Manson 2017-ben halt meg, ezt csak Susan Atkins nem érte meg.

Akit egykor a helyettes államügyész a legijesztőbbnek nevezett a gyilkosok közül, 38 év fogság után, 2009-ben halt meg agydaganatban egy kalifornia börtönkórházban. Magát Mansont leszámítva Susan Atkinsnek volt a legszerencsétlenebb múltja a szűken vett Manson családból.

Csöndes, középosztálybeli lányként, kórustagként kezdte. 15 éves volt, amikor rákban meghalt az édesanyja, az apja pedig a kórházi költségek miatt arra kényszerült, hogy eladja a családi otthont minden bútorukkal együtt. Az apa inni kezdett, a lányt és az öccsét egyre többször magára hagyta, és végül teljesen eltűnt a képből. Susan Atkins egy darabig küzdött a felszínen maradásért: próbált egyszerre tanulni, dolgozni és az öccséről is gondoskodni, de ez túl sok volt a kamaszlánynak. Egy ponton állami gondozásba kerültek. Atkins tizenegyedikes korában végleg kimaradt az iskolából, és kallódni kezdett. „Nagyon dühös, nagyon sebezhető, irányvesztett" – évekkel később így írta körül akkori állapotát a Los Angeles Times nekrológja szerint. Félmeztelen táncolással keresett pénzt, autólopásba keveredett.

1967-ben Haigh-Ashburyban, San Francisco hippiparadicsomában ismerte meg Mansont. Az egykori főügyész, Vincent Bugliosi 1974-es könyvében azt írta: a fiatal nőt ellenállhatatlanul vonzotta magához a lányok bizonytalanságát, gyengeségeit, önbizalomhiányát kihasználó Manson. Amikor Bugliosi vallatta, Atkins arról beszélt neki, hogy mielőtt találkozott volna Mansonnal, hiányolt valamit, de aztán

nekiadtam magam, és cserébe visszaadott saját magamnak.

Mansontól még nevet is újat kapott: ő lett Sadie Glutz, „Szexi Sadie". Amikor együtt élt a család egy elhagyott westerfilmforgatási helyszínen a Santa Suzana hegyekben, drogoztak, csoportszexeltek, hitelkártyákat lopkodtak és kukákból szereztek ennivalót. 1968-ban Atkinsnek fia született valakitől, de még kisbaba korában elkerült tőle, örökbe adták.

Atkins volt az, akinek a hencegése nyomán letartóztatták a Manson család tagjait a Tate-LaBianca gyilkosságok miatt. Atkins már Hinman megölésénél is ott volt. Emiatt vitték be 1969 októberében, ő meg a cellatársainak eldicsekedett azzal, hogy Sharon Tate vérével írt a falra. Amikor halálra ítélték, még gúnyolódott a bírósággal, mondván jobban teszik, ha zárják az ajtajaikat és vigyáznak a gyerekeikre.

A Sátán gyermeke, Isten gyermeke

A tárgyalásokon a fiatal gyilkosok folyamatosan sokkolták a hallgatóságot a viselkedésükkel: szemernyi szégyent vagy megbánást sem mutattak, és büszkén demonstrálták, hogy Mansonnal vannak. A kivétel a saját kezével nem gyilkoló sofőr, Linda Kasabian volt, aki a többiek ellen fordult, és büntetlenséget kapott a terhelő vallomásokért cserébe.

Susan Atkins 1974-ben megtért a börtönben, megtagadta Mansont, jótékonysági munkába kezdett, és memoárt írt A Sátán gyermeke, Isten gyermeke címmel, idézte fel halála után a New York Times. A börtönben kétszer is férjhez ment. Először 1981-ben egy magát dollármilliomosnak mondó excentrikus figurához, Donald Laisure-hez, aki dollárjellel írta a nevében az S-t, és Atkins a 36. felesége volt. Ez a házasság csak pár hónapig tartott. A második férje 1987-ben egy jogász lett, aki képviselte is őt az utolsó néhány olyan meghallgatásán, ahol feltételes szabadlábra helyezést próbáltak kiharcolni. Vele együtt maradt a haláláig.

Nem Atkins volt az egyetlen a Manson bandából, aki a rács mögött megházasodott. Charles „Tex" Watson (aki egyékbént szintén megtért, sőt, felszentelt lelkipásztor lett) nemcsak megnősült, hanem négy gyereket is nemzett a Rolling Stone összeállítása szerint. (1996-ben aztán betiltották Kaliforniában a házastársi látogatásokat az életfogytiglant töltő elítélteknek.)

Susan Atkins halála után Patricia Kremwinkel lett a legrégebb óta ülő női fegyenc Kaliforniában. Kremwinkel titkárnő volt, amikor a hatvanas években megismerte egy buliban Mansont. A következő nap otthagyta a munkáját, és csatlakozott a családhoz. Az egykori iskolai szépségkirálynő Leslie van Houtennel együtt ő is rég megtagadta már az egykori szektavezért. Az LA Times szerint mintarabként tartják számon őket.

Minden hülyeség volt

Patricia Kremwinkel interjút adott öt éve, a gyilkosságok 45. évfordulóján. Mikor saját magáról gondolkodik, a gyáva szó az első, ami a szájára jön, mondta a kamerába a szemüveges, idős nő. Kremwinkelnek nem volt olyan hányattatott fiatalsága, mint Susan Atkinsnek, de a középosztálybeli, tisztes közegből ő is kiszakadt, amikor a kamaszként teherbe esett nővérét követve inni és drogozni kezdett. Megöregedve úgy gondolja: minden gonoszság, amit tett, abból fakadt, hogy szeretetre vágyott, és külön tragikus, hogy minden hülyeség volt, amit tudni vélt a szeretet mibenlétéről.

A feltételes szabadlábra helyezésre vonatkozó kérelmeik sorra elbuknak a Manson család tagjainak. Olyan előfordult már, hogy a börtönbeli bizottság áldását adta volna a szabadulásra, de ilyenkor is visszadobta a kérelmet a következő döntési szintet képviselő kormányzó. Így történt nemrég, 2019 elején Bobby Beausoleil-jel is. Amikor még Capote beszélgetett vele a hetvenes évek végén, akkor Beausoleil azt felelte, „nincs kizárva", hogy megöljön valakit újra, ha egyszer kiengedik, és ha Charlie erre kéri. Mostanra az ügyvédje szerint ő is megbánta már rég, amit elkövetett.

Ezek egyik fő mozgatója Debra Tate, Sharon Tate testvére, akiből az áldozatok jogait képviselő aktivista vált. Teljes erejéből azon munkálkodik, hogy akik rács mögött vannak, ott is maradjanak.

Borítókép: Patricia Krenwinkle, Leslie Van Houten és Susan Atkins Fotó: Getty Images, Bettmann