A demokrácia őre vagy brexitbuktató diktátor?

Rendet! Boris, rendet!

– csitította a brit kormányfőt Emmanuel Macron francia elnök a legutóbbi, augusztus végi G7-es találkozón. A nevetése annak szólt, hogy a brit alsóház elnökét, John Bercow-t utánozta.

Ritka, hogy egy ország parlamenti vezetőjéről egyáltalán tudják a saját hazáján kívül, kicsoda. Ha nincs a brexit körüli huzavona, máskor szinte biztos, hogy hiába a színes nyakkendői, Bercow ugyanúgy fel se tűnt volna a nemzetközi közvéleménynek, mint elődei. Így azonban az elmúlt hónapokban, hetekben mégis kulcsfontosságú figura lett belőle a brexit körüli brit belpolitikai vitákban.

Ellenzéki szavazatokkal lett házelnök

A brit alsóház elnöki székében 2000 és 2009 között ülő Michael Martin is szinte csak akkor került be a nemzetközi hírekbe, amikor idő előtt elsöpörte a képviselők költségtérítési botránya. Helikopter-leszállóra, nyaralók bebútorozására, nem létező lakáshitel visszaigénylésére is utaltak pénzt a képviselőknek, ami nem csak közvetetten, a parlament tekintélyének megtépázásán keresztül érintette Martint: a felesége taxiszámlái is ott sorakoztak a kifizetett tételek között.

A skót ex-munkáspárti képviselő lemondása nyitotta meg az utat a konzervatív John Bercow előtt. Bár őt sem hagyta érintetlenül a botrány – többször cserélgette a második otthona címét, amivel vagyonadót spórolt –, a kampánya már az első körben az élre röpítette a házelnöki helyért induló versenyben, az előnye pedig a harmadik, végső fordulóra is kitartott. A konzervatív képviselő a szokásokhoz híven a 2009-es kinevezésekor lemondott a párttagságáról, bár a párthűségéről már korábban is pusmogtak, csak épp más okból. 2007-2008 között a különleges bánásmódot igénylő gyerekek ügyében együttműködött az akkori munkáspárti kormánnyal, de jó oka volt erre: egyik gyermekét autizmussal diagnosztizálták.

A lemondásával hosszú, 1997 óta tartó képviselői karriert hagyott hátra. Akkor már egy évtizede próbált bejutni a parlamentbe, de képviselővé válva gyorsan meglódult vele a szekér. Hamar a vezető helyet jelentő első sorba került, 2001-re árnyékminiszterré vált.

A felívelés után a zuhanása is gyors volt. Két évvel később a legszigorúbb pártutasítás ellenére se volt hajlandó a nem házas hetero- és homoszexuális párok örökbefogadását engedő törvény ellen szavazni, ami miatt a hátsó padsorokba száműzték. Az általában hangos, lázongó „backbencherek” tömegéből csak egy rövid időre tért vissza, hogy a második Öböl-háború ellenzésével végleg kiírja magát a vezető toryk közül. Kiállt a melegek jogai mellett és a kannabiszfogyasztók vegzálása ellen, ami nagy fordulat volt ahhoz képest, hogy a politizálást a szélsőjobb felé hajló „Hétfői Klubban” kezdte. (Később már maga szorgalmazta, hogy a konzervatív képviselők ne lehessenek tagok a csoportban.)

Házelnöki megválasztását – egy másik konzervatív jelölttel szemben – vélhetően nem is elidegenedő párttársainak, hanem a 2009-ben ellenzékbe került munkáspártiaknak köszönhette, ahová a korabeli pletykák szerint át is igazolt volna.

A toryk 2015-ben igyekeztek is megpuccsolni a házelnököt egy új szabállyal, de John Bercow munkáspárti segítséggel – a könnyeivel küzdve – épphogy megúszta a kísérletet.

Felrúgta a hagyományokat

Házelnökként igyekezett kevésbé kötötté, hagyománymániássá tenni a parlamentet, bár ez elsőre leginkább a külsőségekben merült ki. A férfiaknak már nem volt kötelező a nyakkendő, ő maga pedig időnként olyan színes kravátlikat aggatott magára, hogy annak még külön blogot is szenteltek. A nyakkendőjéhez öltönyt vett, szemben az addig megszokott feszülős térdgatyás öltözettel, és az előtte ülő alsóházi titkároknak sem kellett többé hosszú parókákban bohóckodniuk.

Mindez talán nem tűnik nagy előrelépésnek, de egy olyan országházban, ahol gombnyomás helyett még mindig úgy voksolnak, hogy vagy a bal vagy a jobb szavazóterembe mennek át, ez is nyomokat hagyó változtatás volt. A hagyományokat felrúgó húzásai természetesen újabb okokat adtak a toryk konzervatív szárnyának a puffogásra, de fontos tudni, hogy

„Rendeeet, RENDEEEEEEET!!!”

John Bercow leginkább mégis úgy lett ismert, mint aki rendért kiabál a kakaóosztástól felturbózott óvodásokat is túlharsogó képviselők hangzavarában. A brit házelnöknek nem patkó alakú padsorokat, hanem – részben a hagyománytiszteletnek, részben a kétpártiságot erősítő választási rendszernek köszönhetően – alapvetően két, egymással szembeni tömbben ülő képviselőket kell kordában tartania egy olyan teremben, ahol több mint kétszázzal kevesebb az ülőhely, mint képviselő. Csak a középső elválasztó sáv hagy szabad teret köztük. (Két kardtávolságnyit, talán nem kell magyarázni, emögött milyen hagyomány áll.)

Az erős megosztottságnak és a zsúfoltságnak köszönhetően rengeteg a bekiabálás és hangoskodás. Ilyenkor a házelnöknek nincs minihadserege és pénzbüntetéssel sem tud fenyegetni, mint Kövér László. Marad a „rendet, rendet” hajtogatása, a szellemes helyreutasítás, szélsőséges esetben pedig a kiküldés vagy nagyon ritkán akár az ülés felfüggesztése.

„Papadam-összeesküvés” a brexit ellen?

Ahogy máshol, úgy itt is fontos, hogy a házelnök függetlenként tudjon fellépni. John Bercow-nak többször vágták a fejéhez, hogy képtelen ennek az elvárásnak megfelelni. Ilyen eset volt például az, amikor kikelt Donald Trump tervezett brit parlamenti beszéde ellen, többek között arra hivatkozva, hogy a parlament ellenzi a rasszizmust és a szexizmust.

Végül a brexit lett az a téma, ahol folyamatosan számon kérték rajta a függetlenséget. Már 2017-ben elkezdtek gyanakodni az EU-ellenesek, mert John Bercow elárulta: arra szavazott, hogy maradjanak az unióban. Állítólag a brexitet ellenző matrica volt az autóján, de ezt azzal magyarázta, hogy a kocsit a felesége használja. Miután egy indiai étteremben egy maradáspárti tory képviselővel ebédelt, egy indiai lepény neve alapján „papadam-összeesküvéssel” vádolták meg.

A szerepe miatt sarkalatos kérdéssé vált, vajon nem az EU-pártiak javára játszik-e, mert a rendtartás mellett ő szabja meg, ki szólalhat fel, azt is eldönti, hogyan kell értelmezni a parlamenti szabályokat, milyen módosító indítványokról szavazhatnak, és akár élből el is vetethet valamilyen kormányzati indítványt, ha az már korábban megbukott és azóta nem változott meg jelentősen.

Idén januárban a saját tanácsadóival szembe menve engedte, hogy módosító indítványt adjanak be egy kormányzati javaslathoz, ezzel a kritikusai szerint több száz éves hagyományt vett semmibe, és a jövőben gyengítheti a kormányokat.

Idén márciusban ismét középpontba került. Elutasította, hogy a kétszer már leszavazott, Theresa May-féle kilépési megállapodást a kormány harmadszor is megpróbálja átpréselni a parlamenten, mert lényegében nem változott azóta. Miután az első két kísérlet óriási arányú bukta volt, szinte biztos, hogy nem ezen múlt az egyezség kivérzése, amit végül egy technikai megoldással került ki a kormány – és bukta el harmadszor is a szavazást. Volt, aki alkotmányos válságot kiáltott a blokkolás miatt.

Abban is volt szerepe Bercow-nak, hogy a Theresa Mayjel szembeforduló parlament lehetőséget kapott arra, hogy rekordgyorsan átmenjen az a törvényjavaslat, amivel törvényben is halasztásra kötelezték a kormányfőt. A precedensek súlyát jelezte az is, hogy May bukása után utódja, Boris Johnson alatt rögtön újból előkerült ez a módszer.

Kiakadt a parlament lebénításán

Boris Johnson lendületből próbált átgázolni a brexit körüli patthelyzeten: alig titkoltan a parlament megbénítására a törvényhozás - épp most törvénytelenné nyilvánított - felfüggesztését kérvényezte II. Erzsébet királynőnél. John Bercow „alkotmányos botránynak” nevezte a húzást, és hagyta, hogy az alsóházi képviselők egy különleges esetekre fenntartott eljárással átvegyék a napirend irányítását. Andrea Leadsom miniszter utólag úgy értékelte, hogy Bercow nem egyszerűen rugalmasan kezelte, hanem megszegte a szabályokat, amikor engedte az akciót. Így szavazhatták meg azt a törvényt, amely miatt Boris Johnson hátrakötött kezekkel mehet alkudozni a 27 uniós tagállammal a kilépési feltételek puhításáról, mert ha nem tudnak megállapodni, törvény írja elő, hogy hosszabbítást kellene kérnie.

Az alsóházi elnök az ülésszak berekesztésekor se rejtette véka alá a véleményét.

„Ez nem egy szabványos vagy normális berekesztés,”

évtizedek óta az egyik leghosszabb.

Annyit azért utólag megüzent Boris Johnsonnak, hogy ha megszegné a megállapodás nélküli brexitet kizáró törvényt, az szörnyű példát állítana a társadalom elé. „Elképesztő” lenne, ha valaki akárcsak megfontolna ilyesmit. Szerinte ha egy ilyen kísérlet kizárására eljárásbeli ötletesség kell, akkor az biztosan meglesz, és „sem a szabálykönyv, sem az óra ketyegése nem fogja megakadályozni ezt”, azaz a maga részéről minden eszközzel segíteni fog.

Válaszul rögtön megkapta a brexitpártiaktól, hogy ezek szerint a szabályok meghajlítására készül, ami „több, mint képmutató”, személyesen megtámadta a miniszterelnököt, és a „szabályozatlan” hatalmával egyfajta diktátori helyzetben van.

Nem csak a brexit miatt lépett le

A parlamenti lépéseit olyan felháborítónak és hagyományellenesnek találták a brit konzervatívok, hogy cserébe egy újabb konvenciót vettek semmibe. Ellenjelöltet akartak indítani a szavazókörben, ahol John Bercow indult volna, holott hagyni szokták, hogy az alsóházi elnök egyedül induljon (hiszen hivatalosan lemondott a párttagságáról, azaz egyedül kellene felvennie a kesztyűt olyanokkal, akik mögött egy egész politikai gépezet áll).

Mégsem a brexit az egyetlen ok a távozására: ahogy egy botrány emelte a házelnökké, úgy a bukásában is nagy szerepet játszott egy másik. 2018-ban állt elő két volt alkalmazottja azzal, hogy többször is megfélemlítette őket. John Bercow szóvivője akkor tagadta, hogy ilyesmi történt volna, bár elismerte, hogy egyikükkel voltak „alapvető nézeteltéréseik”. Az esetből parlamenti vita lett, és már tavaly októberben felröppent, hogy a nyáron lemondhat a botrány miatt.

Ilyen előzmények után jelentette be szeptember 9-én, hogy október 31. – a brexit épp aktuális időpontja – után elhagyja a házelnöki széket. Gyakorlatilag elismerte a Guardiannek, hogy azért halaszthatott a nyárhoz képest, mert „jelenleg nagy jelentőségű események történnek” és „ilyen körülmények között nem tűnik bölcsnek üresen hagyni a székemet”, vagyis

Erre utalt a lemondásakor is: a parlament ülésszak október 14-i újranyitása és a hónap végi brexithatáridő közötti időszak mozgalmasnak ígérkezik, ezért jó, ha egy tapasztalt ember ül a székében. „A házelnökként eltöltött időm alatt igyekeztem növelni ennek a törvényhozó testületnek a relatív hatalmát” – búcsúzott. „Ezért egyáltalán nem fogok bocsánatot kérni senkitől, sehol, semmikor.”

A történelmi hagyományok alapján arra számíthat, hogy a felsőházban foglalhat helyet. Természetesen abból kiindulva, hogy az utóbbi hónapokban hány tradíció tört meg, még ez sem biztos.

(Borítókép: John Bercow a brit alsóházban 2019. március 29-én. Fotó: Ho / AFP)