Piroska
-3 °C
0 °C
Index - In English In English Eng

Mi a fene történt Nagy-Britanniában?

K EPA20191028214
2019.12.13. 13:37 Módosítva: 2019.12.14. 05:07
A brexit véghezvitelét hirdető Boris Johnson kormányfő és konzervatív pártja elsöprő győzelmet aratott a csütörtöki brit parlamenti választásokon. Bár nem túl népszerű, és pártja támogatottsága sem nőtt, a brexitpártiak mozgósítására és a kiábrándult munkások trumpi taktikát követő megszólítására épülő stratégiája bejött, és a Munkáspártot vezető Jeremy Corbyn elutasítottsága is a malmára hajtotta a vizet. Ettől függetlenül a furcsa, munkás-elit koalíció nem biztos, hogy kitart, és a brexit sem lett könnyebb.

2016 júniusában, amikor a britek megszavazták, hogy kilépnek az Európai Unióból, a kontinens maradék része hátrahőkölve hüledezett, hogy mit csinálnak ezek a hülyék.  

Azóta eltelt három és fél év, és a brexit mint folyamat egy teljes politikai komédiába fulladt, miután kiderült, hogy kilépni nem is egyszerű, nem is jó, és egyes vetületeiben meg kifejezetten fából vaskarika.

Ennek ellenére csütörtökön a britek még egyszer nagy többséget szavaztak a brexitnek.

Legalábbis nehéz máshogy értékelni, hogy a brexit véghezvitelével kampányoló Boris Johnson miniszterelnök vezette Konzervatív Párt hatalmas választási győzelmet aratott a brit parlamenti választásokon, miközben a fő ellenzéki erő, a Munkáspárt összezuhant, a bentmaradáspárti Liberális Demokraták pedig törpepárt maradtak.

Ezzel nagyjából biztossá vált a brexit, bár a pontos részletekről további, problémásnak ígérkező tárgyalások kezdődnek majd jövő tavasszal. A piacok (egyelőre) örülnek az eredménynek, a baloldal romokban, az okokról pedig vélhetően hónapokig vitatkoznak majd a brit és nemzetközi sajtó véleményoldalain, bár Johnson sikerének főbb okai azért nagyjából láthatók. Az már annál kevésbé, hogy a jövőben hogy lesz képes egyben tartani a számos ellentmondásra épülő választási koalícióját.

Áttörték a vörös falat

A Konzervatív Párt országosan a voksok 43,6 százalékát kapta,  ezzel 364 képviselői helyet szerzett a 650 fős parlamentben – köszönhetően annak, hogy Nagy-Britanniában kizárólag egyéni körzetekben, egy fordulóban, egyszerű többséggel választják a képviselőket. A Munkáspárt 32,2 százalékkal csupán 203 mandátumra volt jó, 59 helyet vesztett az előző, 2017-es választás óta, szemben a toryk 47 helyes pluszával.

A Skóciát letaroló (országosan mindössze 3,9 százalékot szerző) Skót Nemzeti Párt 13 hellyel növelte frakcióját, és 48 mandátumot szerzett, a brexitellenes Liberális Demokraták népszerűsége viszont hiába ugrott meg a nyáron, decemberre visszaestek, és 2017-hez képest egy helyet veszítettek, mindössze 11 képviselőjük lesz a parlamentben. A zöldek csak 2,7 százalékot kaptak, a jelek szerint tiszavirágéletű Brexit Párt 2 százalékot, előbbinek ezzel egy mandátuma lett, utóbbi nem jutott be. A részvétel 67,3 százalék volt.

Hogy mennyire súlyos a konzervatívok győzelme, azt a “vörös fal” áttörése jelzi a legjobban. Ez a megnevezés a Munkáspárt hagyományos hátországát jelenti az ország középső és északi részén, olyan területeket, ahol évtizedek óta nem választottak tory képviselőt. 

Csütörtökön egy sor ilyen munkásosztálybelinek tartott körzetben nyertek a konzervatívok, köztük egykori északi bányavidékeken, ahol mindig is utálták a torykat (különösen mióta Margaret Thatcher szétverte a szénipart), és olyan jelképesnek számító körzetekben, mint Tony Blair munkáspárti exkormányfő és Tom Watson nemrég távozott munkáspárti alelnök egykori választókerülete. A párt egy veterán képviselője, a 87 éves egykori bányász Dennis Skinner például 49 év után bukta el körzetét; volt, ahol 18 százalékpontot javítottak a toryk a legutóbbi, 2017-es választás óta.

Megdolgozta a munkásokat

Ez részben Boris Johnson stratégiájának sikerét jelzi. Johnson kifejezetten rossz megítélésű jelölt volt, pártja támogatottsága is alig nőtt (2017-hez képest 1 százalékponttal), és a brexit sem lett népszerűbb (nagyságrendileg ma is a brit társadalom fele-fele támogatja és ellenzi). Viszont a brexitpártiakat sikerült a korábbiaknál nagyobb arányban a toryk oldalára állítania, amihez az kellett, hogy Johnson alatt

a hagyományosan elitista, piacpárti Konzervatív Párt elkezdett élénkebben nyitni brexitpárti munkás rétegek felé:

részben a közszolgáltatások javításának és a gyengélkedő ipari szektorok megsegítésének (hagyományosan baloldali) ígéretével, a klasszikus rendpárti szlogenekkel és a bevándorlással szembeni félelmek felkorbácsolásával sikeresen lenyúlta a Munkáspárt bázisának egy számottevő szeletét. Végső soron azt a receptet követte, amellyel a republikánus Donald Trump győzni tudott az Egyesült Államok hagyományosan demokrata párti iparvidékein. 

A brexit és Trump sikerét sokan a lecsúszó munkásrétegek elittel szembeni (illetve kölcsönös) bizalomvesztésével azonosították. A The Economist ezzel szemben azzal érvel, hogy a brit szavazóknak a gazdasági helyzet helyett meghatározottabbá vált a kulturális háttér; más szóval egy jelentős réteg élesen elutasítja a baloldal és a jobbközép egyre liberálisabb társadalmi elképzeléseit.

Johnsonnak a gazdasági és kulturális félelmek felkorbácsolásával és az azokra adott populista válaszaival sikerült egy meglepően tág, gazdag-szegény, munkás-elit választási koalíciót összehoznia. Bár a kalandos úton az ország élére került brexitpárti miniszterelnököt sokan hajlamosak politikai bohócként kezelni, a jelek szerint alulbecsülték őt és a mögötte álló cinikus konzervatív stratégákat.  

Volt nagyobb bohóc

Az eredmény másik potenciális fő magyarázata a Munkáspárt saját kálváriája. A baloldal a modern brit politikatörténet legnépszerűtlenebb vezetőjével vágott neki a választásnak: a Jeremy Corbyn munkáspárti pártelnököt támogatók aránya felmérések szerint 2019 során végig 20 százalék körül mozgott, miközben az őt elutasítóké 60 százalék körül. 

A neomarxista Corbyn mindig is megosztó személyiség volt. A párt mérsékelt szárnya 2015-ös megválasztása óta ekézte, és többször megpróbálta elmozdítani, sikertelenül. Jellemző, hogy a 2016-os brexit-népszavazás után indított bizalmatlansági indítványt a parlamenti frakció 172 tagja támogatta és csak 40 ellenezte; ám nem sokkal később Corbynt a párttagság 60 százaléka választotta újra. Emögött az újbaloldali Momentum mozgalom (ennek semmi köze a magyar Momentumhoz) aktivistahálózatának és a szakszervezeteknek a támogatása állt. Ők azt hirdették, hogy a Munkáspártnak fel kell hagynia a Tony Blair alatti piacbarát centrista politikával, és vissza kell térnie baloldali gyökereihez. 

Ez sikerült, azonban a hatalomtól ezzel csak messzebb kerültek. Kommentátorok hosszú sora értékelte a párt vereségét a balos fordulat bukásaként, azzal érvelve, hogy a brit választóknak túl radikális volt az államosítást, állami lakásépítést, a gazdagok megadóztatását, a közszféra béreinek jelentő emelését, ingyen internetet és oktatást hirdető programja. A balközép kommentárok szerint ha nem is az ígéretek “radikalizmusával” volt a baj, de tény, hogy rengeteg mindent beígértek, ami a jelek szerint már kicsit sok volt a választóknak.

Eközben a Munkáspártot és magát Corbynt is végig az antiszemitizmus vádja kísérte a kampányban, és a bírálatokra nem tudtak megnyugtató választ adni. Corbyn pedig arra sem számíthatott, hogy karizmája majd kisegíti a belső és külső támadások közepette, hiszen a néhány hangos kivételtől eltekintve nem a nagypofájú tagjairól híres brit parlamentben is ő az egyik legsótlanabb figura.

A brexitről is beszélhettek volna

Az sem segített sokat a Munkáspárton, hogy nem igazán volt egységes brexit-stratégiájuk, és vezetőjük semmit nem tudott mondani a brit politika legfontosabb kérdéséről. Eközben Boris Johnson egyszerű és egyértelmű szlogennel a végeláthatatlan brexitmizéria gyors és határozott lezárását állította kampány központjába. A liberális demokraták pedig pont ellenkezőleg, a brexit elutasítására álltak rá, és ezzel néhány százalékot lecsippentettek a Munkáspárt bázisából – a kormánypártot pedig az ellenzéki szavazatok megoszlása is nagyban segítette.

Corbyn a Munkáspárt hagyományosan EU-ellenes balszárnyáról jön, amely a globalizáció és a rablókapitalizmus támogatójának tartja, és ezért ellenzi az európai integrációt. Pártja jelentősebb része viszont pont ellenkezőleg, a piacpárti konzervatívok ellensúlyaként, a munkajogok védelmezőjeklnt és üzleti szabályozások leépítésének gátjaként (is) tekintett az EU-ra. Ez a kettősség végig hátráltatta a Munkáspártot: jellemző, hogy bár a párt nagy nehezen beállt egy második népszavazás ígérete mögé, Jeremy Corbyn ezután is arról beszélt, nincs álláspontja a kilépésről. 

A BBC felmérései szerint a Munkáspárt mind a bentmaradáspártiak, mind a kilépéspártiak körében hitelét vesztette.

A 2016-ban erősen a brexit mellett szavazó körzetekben 10,9 százalékot, az erősen a brexit ellen voksoló helyeken 6,3 százalékot rontott a párt eredményén. A konzervatívok ezzel szemben a brexitpárti körzetekben 6,1 százalékot javítottak, és a brexitellenes helyeken is csak 2,8 százalékot buktak.

A Munkáspárt brexit-skizofréniáját jól jelzi a balos Guardian egy publicistájának kusza jegyzete, amely szerint ahhoz, hogy megtartsa hagyományos hátországát, a Munkáspártnak “tiszteletben kellett volna tartania a népszavazás eredményét, egy balos brexit tervével kellett volna ellentartania a szélsőjobbos brexitnek, és a bentmaradáspártiakat meg kellett volna hagynia a liberális demokratáknak”. Ugyanakkor az is tény, hogy a Munkáspárt “táborának gerincét most már a bentmaradáspártiak adják”, úgyhogy talán hasznos lett volna nagyobb figyelmet fordítani az ő elképzeléseikre, mintsem Boris Johnsonra hagyni a brexit-téma leuralását. 

Szakadoznának a végek

Corbyn a brutális vereség után közölte, nem ő fogja vezetni a pártot a következő voksoláson, egyelőre viszont nem mond le, a vereséget követő “értékelés időszakában” marad a Munkáspárt élén. Hogy a vereség kiértékelése mennyire lesz őszinte, azt még korai lenne latolgatni, mindenesetre Corbyn nyilatkozatában arról beszélt, hogy a párt programja igenis “rendkívül népszerű” volt, és felemlegette a hagyományos balos sérelmeket is, miszerint mindenről az ellenséges jobboldali média tehet. 

Ettől függetlenül a Munkáspárton belül azonnal megindult az egymásra mutogatás, egyes képviselők már most nekiestek a pártelnöknek. Mivel a párt tagságában továbbra is többségben vannak a Corbyn mögött álló balos aktivisták, a 2015 óta tartó belháború egyhamar nem valószínű, hogy véget ér.

Ha a parlamentben nem is, a végeken lehetnek kellemetlen percei Johnsonnak. Bár Walesben javítottak a konzervatívok, még mindig munkáspárti többség van, Skóciában pedig tarolt a balos-függetlenségpárti Skót Nemzeti Párt (59 helyből 48-at nyertek meg), amelynek vezetője, Nicola Sturgeon újabb skót függetlenségi népszavazás kiírását sürgette.

Nem tett jót a voksolás az északír unionistáknak sem, akik eddig a mérleg nyelve voltak a parlamentben, de az ír-északír határ körüli viták meggyengítették őket, több hagyományosan erős körzetüket is elbukták. Angliában tehát hiába ment nagyot, Johnson a többi brit terület eredményeinek nem örülhet. Bár ez egyelőre minimum távoli spekuláció, de ez eredmény erősítheti azokat a hangokat, amelyek szerint a brexit hosszabb távon az Egyesült Királyság szétesésével járhat.

Eljön az igazság pillanata

Mindazonáltal a voksolás után nemcsak a Munkáspártnak jön majd el a kijózanodás ideje. A “véghez visszük a brexitet” szlogen ellenére ugyanis végső soron most kezdődik csak a brit uniós kilépés igazán nehéz része: ha sikerül végre szentesíteni magát a kilépés tényét, Londonnak és az EU-nak meg kell állapodnia jövőbeli kereskedelmi kapcsolatainak részleteiről, azaz kötniük kellene egy gazdasági és kereskedelmi megállapodást is.

Brüsszel várakozásai szerint erről 2020 márciusában indulhatnak tárgyalások, és elvben 2020 végéig meg kellene állapodni a részletekről. Ez azonban rendkívül ambiciózusnak tűnik mind a brexit eddigi menete, mind az EU és más országok közti kereskedelmi szerződések története alapján. Utóbbiak letárgyalása jellemzően 5-6 évet (vagy többet is) igénybe szokott venni, és ratifikációjuk külön hosszú hercehurcát igényel, mivel a mélyebb szerződéseket a nemzeti parlamenteknek is jóvá kell hagyniuk.

A dolgot bonyolítja, hogy a brit konzervatívok pont azzal a jelszóval kezdeményezték annak idején a kilépést, hogy megszabaduljanak az uniós szabályozásoktól, az EU viszont a Reuters összefoglalója szerint egy jövőbeli szerződésben minimumszabályokat fog követelni a munkajog, a környezetvédelem és a versenyszabályok területén is.

Magyarul jó eséllyel elölről indul majd az a fajta huzavona, amely eddig jellemezte a brexitet:

egyrészt London és Brüsszel között, másrészt Nagy-Britannián belül az uniós piachoz való hozzáféréstől függő üzleti lobbicsoportok és az ideológiai alapon bármiféle uniós szabályt elutasító kriptokonzervatívok között. Persze a kereskedelmi tárgyalások esetében is lehetőség van halasztást kérni az EU-tól, de Boris Johnson vélhetően szeretné elkerülni ezt.

Szintén nem lesz egyszerű a helyzet az Európán kívüli világgal. Bár Donald Trump amerikai elnök leígérte a csillagokat is az égről Johnsonnak, egyrészt nem biztos, hogy hivatalban lesz, mire megállapodást kellene kötni a két ország között, másrészt egy amerikai–brit megállapodást legalább olyan nehéz lesz megkötni, mint a brit-EU-s paktumot, hiszen nemcsak Brüsszel, Washington is szereti ráerőltetni saját érdekeit a kisebb országokra. Hasonló a helyzet például Kínával: bár a britek az utóbbi időben próbáltak közeledni Pekinghez az anyagi haszon reményében, elemzők szerint politikailag és gazdaságilag is nehéz lenne egyszerre két lovat megülni, és az amerikaiakkal és Kínával is jóban lenni.

Mégis csak konzervatívok

Johnson a brexiten túlmenően klasszikus rendpárti konzervatív programmal indult, a terrorellenes törvények szigorítását, a rendőrség létszámának 20 ezer fővel való növelését, 10 ezerrel több börtönférőhelyet és egy, az ausztrálhoz hasonló, pontozáson alapuló bevándorlási rendszert ígért. De az ellenzék állandó vádjaira reagálva az egészségügy fejlesztését is beígérte, 2025-ig 50 ezer új nővért és hatezer háziorvost akarnak felvenni, vélhetően nagyrészt külföldről. 40 új kórházról is szó volt, bár az nem igazán világos, hogy erre honnan jönne a pénz.

A munkásosztály megszólításától függetlenül megmaradt a toryk piacpárti fókusza is, és a várakozások szerint Johnson alatt, a brexit után megkezdődhet az üzleti szabályozások lazítása. A jelek szerint az ingatlanberuházók, a kiskereskedelem és pénzügyi szektor eredményeinek is jót tehet a tory kormány, bár utóbbi számára örök kérdés, hogy a brexit után mennyire fog tudni hozzáférni az európai piachoz. A font erősödött a tory győzelem hírére, de még a nagyrészt a brexit által veszélyeztetett exportőrök részvényeit listázó londoni FTSE250 index is megugrott. 

Egyes vélemények szerint a nagy tory győzelem a brexit élét is elveheti: Johnson meggyőző többség élén könnyebben tud eladni otthon egy esetleges “puhább” brexitet és kereskedelmi megállapodást. Az üzleti lobbik pont erre hivatkozva ha eufemizálva is, de egy üzletbarát, az uniós piachoz való hozzáférést előnyben részesítő megállapodást sürgettek a voksolás után. 

Mindenesetre az uniós tárgyalások menetétől függetlenül az is biztos, hogy Johnsonnak hosszabb távon nehéz lesz egyben tartani unortodox választási koalícióját, kiváltképp, hogy nehéz lesz egyszerre eleget tenni az állami segítséget váró, lecsúszó munkás rétegek és a piacpárti politikát váró gazdasági elit igényeinek, ahogy az angol brexitpártiak és a skót, walesi és északír maradáspártiak kielégítéséhez is minimum további meglepő manőverekre lesz majd szükség. 

(Borítókép: Az Európai Unió és Nagy-Britannia zászlói a brit parlament előtt Londonban / Fotó: MTI / EPA / Andy Rain)