Nagyon gazdagok, imádták Hitlert, most megfizetnek érte
További Külföld cikkek
- Felszállás közben gyulladt ki egy Boeing 737-es repülőgép
- Dublin és Madrid a palesztin állam hivatalos elismerésére készül
- Lányok szoknyája alá nézett a vásáron, elbocsátották az egyetemi tanárt
- Pusztító tűz végzett csaknem nyolcszáz állattal egy svájci farmon
- A földi pokol, ahonnan aligha létezik kiút
Képzeljük el, hogy egy film forgatókönyvének részleteit olvassuk:
- Laudenbachban vagyunk a 2000-es évek közepén, Dél-Németországban. Családi házak, gondozott kertek, idillikus környezet. Ezen a 6 ezer fős kistelepülésen él egy család három gyerekkel. Renate, az anya a közeli Heidelbergben dolgozik a Max Planck Intézet kutatójaként, ahol szerves kémiával foglalkozik. Szabadidejében szeret klarinétozni, tagja a helyi zenekarnak. A család láthatóan jól él, de életmódjuk és életszínvonaluk semmiben nem különbözik a szomszédokétól. Az egyik szomszéd úgy 100 ezer euróra (kb. 32 millió forintra) taksálja éves jövedelmüket. A szomszédok és a Max Planck Intézet kutatói arcára is kiül a döbbenet, amikor megtudják, hogy Renate, azaz Renate Reimann-Haas Németország második leggazdagabb családjának leszármazottja, a Jacobs kávét, a Calgont, a Kukident fogkrémet, a Durex óvszert, a Gucci parfümöt vagy a Dr Pepper üdítőitalt érdekeltségében tartó JAB Holding egyik résztulajdonosa. A holding vagyonát 33 milliárd euróra, azaz közel 11 ezer milliárd forintra becsülik.
- 1937 júliusában vagyunk. Ifjabb Albert Reimannt, a vegyipari termékeket előállító Joh. A. Benckiser GmbH (későbbi JAB) egyik tulajdonosát látjuk, amint íróasztalánál ül. Zakója hajtókáján a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) horogkeresztes kitűzője. Reimann éppen levelet ír Heinrich Himmlernek. Arról biztosítja az SS vezetőjét, hogy „tiszta árja családi vállalkozás vagyunk, amely több mint száz éves". A levélben azt is fontosnak tartja megemlíteni, hogy édesapjával együtt mindketten feltétlen hívei a náci fajelméletnek.
- Következő snitt. Negyvenes évek eleje. A Reimann család ludwigshafeni gyárában a keleti területekről deportált, nem zsidó kényszermunkások dolgoznak. Az őrzésükkel megbízott munkafelügyelők meztelenül sorakoztatják fel a női munkásokat a barakk előtt. Aki nem hajlandó levenni a ruháit, azt maguk vetkőztetik le, a lába közé nyúlnak, fogdossák, molesztálják vagy más módon alázzák meg. Újabb jelenet: 1945. január 7-én egy légitámadás alkalmával kizavarják az óvóhelyről a kényszermunkások egy részét. Harmincan megsebesülnek, egy ember meghal. A kényszermunkások elosztásáért felelős helyi náci hivatal is figyelmezteti Reimannékat a munkavállalóikkal szembeni embertelen bánásmód miatt.
- Egy Alfred Landecker nevű német-zsidó könyvelő életét látjuk klipszerűen. A húszas években katolikus nőt vesz el feleségül, három gyerekük születik, akiket a náci hatalomátvétel után katolikusnak keresztelnek. A könyvelőt 1942-ben elhurcolják a lengyelországi Izbica nevű településnél kialakított zsidó gettóba. A gettóból a Belzec vagy a Sobibór koncentrációs táborba szállították tovább a foglyokat, de Alfred Landecker ezt már nem éli meg. Izbicában éri a halál, röviddel megérkezése után megölik.
- Ismét ifjabb Albert Reimannt, a gyárost látjuk, amint szeretője ágyában fekszik. Reimann ugyan házas ember, de sok időt tölt a fiatal Emilie-vel, aki 1941 óta a titkárnője a gyárban. Az antiszemita Reimann nem tudja, hogy szeretője félzsidó. És azt sem, hogy Emilie apja az a zsidó könyvelő, akit az előző jelenetben nemzetiszocialista párttársai gyilkoltak meg Izbicában. A gyáros kitart szeretője mellett. Később három házasságon kívüli gyermeke születik tőle, akiket a hatvanas években törvényes gyermekévé fogad, és a családi cég örökösévé teszi őket.
Néhány szemelvény a német Reimann család életéből. Németország egyik leggazdagabb gyáriparos famíliája 74 évvel a Harmadik Birodalom bukása után számot vetett múltjával, és csúnya dolgokra bukkant. Mint mi is megírtuk: a család több százmillió eurót fordít a náci rezsim idején az üzemeikben dolgoztatott 838 kényszermunkás, illetve leszármazottaik kártérítésére, támogatja a holokauszt áldozatait, és a nyugati demokrácia erősítését szolgáló programokat finanszíroz.
A család 2016-ban kérte fel Paul Erkert, a Müncheni Egyetem gazdaságtörténészét, hogy derítse ki az igazságot a családi cég és a náci Németország, illetve a holokauszt kapcsolatáról. A történész kimutatta, hogy
a család mesés vagyonát megalapozó idősebb és ifjabb Albert Reimann nem kényszerből szolgálta a Harmadik Birodalmat, hanem mindketten meggyőződéses nemzetiszocialisták és antiszemiták voltak, a rendszer igazi haszonélvezői, gyáraikban pedig törvénytelenségeket követtek el a kényszermunkások ellen.
A családi cég vezetője már márciusban azt mondta: idősebb és ifjabb Albert Reimann bűnös volt, börtönben lett volna a helyük, és múltjukat megismerve a család tagjai szégyellik magukat.
Nagy hatást tett rájuk Adolf Hitler
A család felmenői már a XIX. századtól vegyi áruk gyártásával foglalkoztak. Karl Ludwig Reimann 1851-ben Johann Adam Benckiserrel közösen a Rajna melletti Ludwigshafenben alapított vegyi üzemet, ahol tisztítószereket, citromsavat, borkősavat, foszfátot állítottak elő. Johann Adam Benckiser később kiszállt az üzletből, de neve végig megmaradt a Reimann család által birtokolt cégben, amit hosszú ideig Joh. A. Benckiser GmbH-nak, majd később JAB Holdingnak hívtak.
A gyárat a harmincas évek elején az alapító unokája, idősebb Albert Reimann (1868–1954) és fia, ifjabb Albert Reimann (1898–1984) vezette. Történészek szerint ifjabb Albert Reimann már 1923-ban hallotta Adolf Hitlert beszélni, aki nagy hatást tett rá, és az üzletember a feltörekvő politikus egyik korai támogatója lett. Négy évvel később idősebb Albert Reimann is megismerte Hitler ideológiáját, a harmincas évek elején mindketten beléptek a Nemzetiszocialista Német Munkáspártba (NSDAP). Reimannék gyára 1933-ban 181 embert foglalkoztatott, és a nácik hatalomra jutása után az új éra egyik mintaüzeme lett.
A gyár a különböző vegyi anyagok vagy a kolbászkészítéshez is használt foszfátok miatt fontos beszállítója lett a német háborús gazdaságnak. A megrendeléseknek köszönhetően az értékesítést a háromszorosára növelték, a gyár egyre jobban bővült. A munkaerőhiányt kényszermunkásokkal pótolták. Az Airbus elődjének számító Messerschmittel vagy az IG Farbennel ellentétben ugyanakkor Reimannék cége nem alkalmazott koncentrációs táborokba deportált zsidó foglyokat, és az elkobzott zsidó vagyonokból sem részesült.
A ludwigshafeni vegyi üzemben a nácik által megszállt franciaországi vagy kelet-európai területekről elhurcolt kényszermunkások dolgoztak. 1943-ban a 175 kényszermunkás a teljes munkaerő egyharmadát tette ki. Ezek az emberek két, barakkokból álló táborban laktak. A későbbi vallomások szerint az egyik tábor parancsnoka a kegyetlenkedéseiről ismert Paul Werneburg volt. Itt történt az, hogy a nőket meztelenre vetkőztették, megalázták és szexuális erőszakot követtek el rajtuk, illetve egy bombatámadás során kizavarták őket az óvóhelyről. Az erőszak nemcsak a táborban volt jellemző: előfordult az is, hogy a gyártulajdonosok villájában vertek meg és rugdostak össze egy orosz vagy ukrán takarítónőt, tárták fel a történeti kutatások.
Ifjabb Albert Reimann nemzetiszocialista elkötelezettségére utal, hogy a történész Erker kutatásai szerint még 1945 februárjában is hitt Hitler végső győzelmében. A gyárost a második világháború végén a Németországot elfoglaló szövetséges hatalmak elfogták, internálótáborba került, hogy a nácizmussal való kapcsolatait kivizsgálják. Több eljárás is zajlott, amelyben Reimann azt bizonygatta: ő csak a nácik áldozata volt, és sohasem volt meggyőződéses nemzetiszocialista. A franciák eredetileg akadályozták volna üzleti tevékenysége folytatását, de
végül az amerikaiak úgy döntöttek: a család tagjai nem voltak aktív nácik, csak megalkuvók.
Ifjabb Albert Reimannak így megmaradt a gyára, és az igazi gazdagság csak ezután következett. A cég a háború után az ipari felhasználású vegyszerekről a háztartási vegyszerek gyártására állt át. A cég felemelkedésében sokat számított az áttérés a Calgon vízlágyító, a Calgonit tisztítószer, a Kukident fogkrém vagy a Sagrotan fertőtlenítő tisztítószer gyártására.
Kilenc gyermek, kilenc örökös
A Joh. A. Benckiser GmbH a nyolcvanas évek elejére tisztes hasznot hozó vállalkozás volt 1700 alkalmazottal, de az akkori válságban az a veszély fenyegette, hogy elveszíti önállóságát. Reimann már elmúlt nyolcvan éves, és teljesen vissza akart vonulni a cég irányításától. Egyre élesebben merült fel a kérdés, ki viszi tovább a családi örökséget. Reimann erről időben gondoskodott. 1935-ben kötött első házassága 1938-ban válással ért véget, és második házassága is gyermektelen maradt, az előrelátó üzletember azonban a családi vállalat megtartása érdekében kilenc gyermeket adoptált:
- Nevére vette nővére, Else Reimann (Dubbers) négy gyermekét.
- Nevére vette egyik unokaöccse 2 gyermekét.
- 1965-ben nevére vette a szeretőjétől, Emilie Landeckertől született három gyermeket. Közülük ketten ma is a JAB Holding fő tulajdonosai közé tartoznak.
A kilenc örökös a nyolcvanas évek elején fenyegető válság idején eléggé tanácstalan volt, mit is kellene csinálni a céggel. Nagy szerencséjükre ott volt az akkor 35 éves Peter Harf, akit az idős Reimann hívott a céghez tanácsadónak. Reimann 1984-es halála után ő lett a cég operatív irányítója, az örökösök pedig megbíztak benne. Jól döntöttek:
a Cambridge-ben és a Harvard Business Schoolon végzett üzletember tette igazán naggyá a céget és gazdaggá a családot.
Harf elkezdett felvásárolni cégeket, piacokat és érdekeltségeket az Egyesült Államokban, Olaszországban, Spanyolországban és Nagy-Britanniában. A mosószerek után beszálltak az illatszerek és a divatmárkák piacára, a New York-i Coty konszern felvásárlásával a családi cégé lettek olyan legendás parfümmárkák, mint a Calvin Klein, a Joop, a Davidoff, a Boss vagy a Gucci. A bevásárlások újabb ága az élelmiszerek, élvezeti cikkek, gyógyszerek és gyógyhatású készítmények voltak, így ma a holding érdekeltségébe tartozik a Jacobs Douwe Egberts kávé, az egyik legismertebb, gyermekeknél alkalmazott láz- és fájdalomcsillapító gyógyszer, ismert köhögés elleni cukorkák vagy a Dr Pepper üdítő.
Harfnak köszönhetően a cég forgalma tíz éven belül több mint tízszeresére emelkedett. 1997-ben a még mindig Benckiser nevet viselő cég a tőzsdére ment, majd 1999-ben egyesült a konkurens brit Reckitt & Colmannal, így lett a neve Reckitt Benckiser. A töménytelen mennyiségű céget jelenleg a JAB Holding fogja össze.
Alá kell írniuk, hogy kerülik a feltűnést
Albert Reimann 1984-es halálakor a nevére vett kilenc gyermeknek fogalma sem volt arról, milyen hatalmas vagyont is fognak örökölni. A nyolcvan oldalas végrendelet egyenlő részben (11,1 százalékban) osztotta fel a vagyont köztük, de a testamentum számos egyéb szigorú feltételt is tartalmazott: tilos a részesedésüket külső személynek vagy cégnek eladni, az örökösök nem vesznek részt a cég operatív irányításában, és – ami talán a legfurcsább – őrzik anonimitásukat, nem adnak interjúkat, nem kérkednek a vagyonukkal, nem rendeznek feltűnő partikat, és nem kerülnek bulvárlapok címoldalára semmivel. Ezeket a szigorú klauzulákat az ő leszármazottaiknak is aláírásukkal kell elfogadniuk 18. életévük betöltésekor.
Ennek a családi alkotmánynak tudható be, hogy az egyik leggazdagabb német család tulajdonosai máig szinte arctalanok.
A család az elmúlt évtizedekben minden szempontból igyekezett kerülni a feltűnést. Tisztes polgári jómódban, átlagos házakban éltek és átlagos autókkal közlekedtek. A gyerekeiket taníttatták, többen közülük természettudományos pályára mentek. Alig jelenik meg róluk kép vagy bármilyen nyilvános információ.
A kilenc örökös közül öten a kilencvenes években kiszálltak a cégből, és eladták részesedésüket a többieknek. A JAB Holding tulajdonosai így ma Matthias Reimann-Andersen, Renate Reimann-Haas, Stefan Reimann-Andersen és Wolfgang Reimann. A német adózási szabályok szigorítása miatt a cégnek át kellett tennie székhelyét Ludwigshafenből Bécsbe, majd Luxemburgba, és a titokzatos örökösök is valahol Ausztriában, valahol Olaszországban, és valahol Svájcban élnek.
Az írás a Handelsblatt, a Wirtschaftswoche, a Stern, a Focus és a New York Times cikkeinek felhasználásával készült.
(Borítókép: Hadifoglyokat szállító német vonat 1941-ben - fotó: Karl Rauscher / Imagno / Getty Images)