Bulcsú
11 °C
26 °C
Index - In English In English Eng

Megőrül a világ a lakatlan szigeten 15 hónapot eltöltő srácok sztorijáért

2020.05.22. 21:10

Peter Warner, egy 30-as években meggazdagodott ausztrál iparmágnás fia imádott hajózni. Amikor csak tehette, elszabadult a családi cégtől - ahol dolgozott, és ami nem különösebben érdekelte - csak azért, hogy hogy Tasmániába menjen a halászhajóflottájához, és onnan nekivágjon a tengernek.

1966 őszén alig akart hinni a szemének. Egy halászat során, a nyílt tengeren, egy kis szigetnél a távcsőbe nézve felégetett területek voltak a zöld sziklákon. A trópusokon ez minimum furcsa, ott nem nagyon vannak spontán tüzek a kis szigeteken. Elkezdte megkerülni a földterületet, amikor emberi hangokat hallott.

Elhessegette a gondolatot azzal, hogy biztos sirályok. Aztán egy meztelen fiút vett észre, vállig érő hajjal, aki épp akkor vetette a vízbe magát, és kezdett el úszni felé. Hamarosan több hasonló korú fiú követte őt, és torkukszakadtából ordítottak.

Amikor elértek a hajóhoz, angolul lihegte egyikük, hogy „Stephen vagyok, hatan vagyunk, és 1-2 éve vagyunk itt”. A kapitány beszólt a rádión a központnak, elmondta, mi történt, az operátor telefonálgatni kezdett. 20 perc múlva jött a válasz: 

Úristen, hát megtaláltad őket? Már a temetésüket is megtartották. Ha tényleg ők azok, akkor ez egy csoda!

Egy történész bukkant rá újra

Ugorjunk bő ötven évet, a jelenbe. Rutger Bregman holland történész felfigyelt arra, hogy az utóbbi 20 évben mintha nem lennének a tudósok annyira borúlátók az emberiség önzőségét és gonoszságát illetően. Az 1954-es Legyek Ura járt a fejében -  az, hogy vajon ez valóban így történne-e, tényleg erőszakossá, gonosszá válnának a barátok egy ellenőrizetlen mikroközösségben?

Elkezdte kutatni, hogy történt-e ilyesmi a való életben. A netet túrva egy senki által nem olvasott blogon talált egy félmondatot arról, hogy 1977-ben hat tongai srác egy lakatlan szigetre vetődött, és békében megvoltak egymással. A blogon nem volt forrás.

Hiába kutatott, nem jutott előrébb, mígnem egyszer elgépelte az évet véletlenül, és 1966-ot írt be. Egyből előugrott egy ausztrál újság, a The Age cikke az év október 6-áról. És benne a történet a hat tongai srácról, az ausztrál kapitányról, Peter Warnerről. A blog elírta az évet.

A történész kutatása ekkor indult csak be igazán. A kapitány nevét tudta csak, erre keresve egy helyi ausztrál lapban talált egy cikket az elmúlt évekből „50 éves kötelék a barátok között” címmel. A képen pedig két idősebb férfi ölelte át egymás vállát mosolyogva.

„Lismore mellett, Tullerában, egy banánültetvény mélyén egy ritkaságszámba menő páros ül. Az idősebb 83 éves, egy gazdag mágnás fia. A fiatalabb, 67 éves, szó szerint a természet gyermeke volt.“

A cikkben a két név Peter Warner és Mano Totau volt.

A történész elment Tullerába, Warnerhez. A 90 éves férfi pedig mesélni kezdett, és kiderült, hogy szerencsére kiváló a memóriája, minden, amit elmondott, azt ugyanúgy mesélte el a tőle nem messze élő Mano is. A történész sínen volt.

  • Hogyan irányult a világ figyelme hirtelen hat tongai fiú 1966-os hajótörésére?
  • Mi segített túlélni a kalandvágyból kihajózó fiataloknak?
  • Milyen vitákat váltott ki a filmért kiáltó történet előkerülése ennyi évvel később??

Térképre vagy iránytűre nem is gondoltak

A 60-as évekbeli történet főszereplője hat, akkor 13 és 16 év közötti fiú, Tevita „David” Siola’a, Sione Fataua, Luke Veikoso, Fatai „Stephen” Latu, Kolo Fekitoa és Sione Filipe Totau „Mano”.

A tongai főváros, Nuku'alofa városában jártak katolikus iskolába, és nagyon unatkoztak, úgyhogy kitalálták, hogy meglógnak. Mondjuk Fidzsire, vagy akár Új-Zélandra. Egy mindannyiuk által utált helyi halász, Taniela Uliha vitorláshajóját kötötték el, és két zsák banánnal, néhány kókuszdióval és egy gázégővel indultak neki. Térképre és iránytűre nem pazarolták a helyet.

A fiúk a hajón elaludtak, és arra ébredtek, hogy sötét van, a tenger iszonyúan hullámzik, a vitorla cafatokban. Hamarosan eltört a kormánylapát is. Esővizet próbáltak gyűjteni, és halat fogni. Nyolc napon át sodródtak, amikor eljutottak egy sziklás szigetig, mint később kiderült, 'Atáig.

Amikor meglátták, Totau úgy döntött, felfedezi. Vízbe ugrott a hajóról, és visszaemlékezése szerint bár nem volt messze a part, nagyon megszenvedett az úszással, annyira legyengült. „Amikor partközelbe értem, próbáltam felállni, de forgott az egész világ, úgyhogy lefeküdtem, kimásztam, majd lefeküdtem”.

Mikor végre jelezni tudott a társainak, ők is nekiindultak. A szigeten elmondtak egy imát, aztán vadászni kezdtek. A kiszáradásuk miatt a madarak vérét is megitták, végül elaludtak.

A srácok elkezdték berendezni az életüket a szigeten. Kétfős csoportokban dolgoztak, felosztották a kerti, konyhai és őrzési tennivalókat. Eleinte halat, kókuszt és vadmadarakat, azok tojásait ették. Később, amikor bejárták a szigetet, találtak egy vulkáni krátert, ahol 100 évvel azelőtt még éltek emberek, amíg rabszolgának el nem hurcolták őket. Ott tárókrumplit, banánt és csirkét is találtak.

Üreges fatörzsben gyűjtöttek esővizet, súlyzókat is csináltak maguknak, tollaslabdapályát, csirkeólat készítettek, és állandó tüzük is volt, amit több mint egy éven át tartottak életben. Amikor vitatkoztak, azt „időkéréssel”, szünet elrendelésével oldották meg. Énekkel és imával indult a napjuk. Egy gitárt is csináltak uszadékfából, kókuszdióból és a hajóról vett hat drótból, és zenéltek, hogy a lelküket is karbantartsák.

Egyszer próbáltak tutajt ácsolni, de szétesett, amikor útra keltek vele. Balesetük is volt: Stephen leesett egy szikláról, és eltörte a lábát. Lementek érte, felhozták, és levelekkel-ágakkal rögzítették a csontot. Idillikusan hangzik, de Totau azt mondta, alapvetően nem voltak boldogok, hogy a szigeten voltak. A családjuk hiányzott, és nem tudták, hol vannak.

Végül az ausztrál kapitánnyal kijutottak

15 hónap elteltével, 1966. szeptember 11-én talált rájuk az ausztrál kapitány. Az első pillanatokban még tartott a fiúktól, le sem engedte a létrát, azt hitte, valami börtönszigethez értek, amelyen Tongáról kitaszított bűnözők élnek. Amikor vigyorogva, angolul beszéltek hozzá a srácok, akkor hozzáállást váltott. Fotót mutatott Tongáról és a királynőről, hogy tesztelje őket. Amikor a fiúk bemondták, hogy a képen Salote királynő van, onnantól megbízott bennük. Aztán jött az operátor megerősítése is a szárazföldről. A srácok az első adag, európai stílusú adag ételt, amit a hajón kaptak, kihányták, annyira nem volt a gyomruk hozzászokva.

Tongába érve az orvosok megdöbbentek a fiúk izmosságán, és Stephen tökéletesen gyógyult lábán.

De a nehézségek még nem értek véget: Nuku'alofánba érve a rendőrök letartóztatták őket a 15 hónapja ellopott halászhajó miatt. Warner, a kapitány azonban kitalálta, hogy a sztori tökéletes hollywoodi alapanyag, és felhívott egy sydney-i tévécsatornát, alkut ajánlva: övék az ausztrál jog, de kéri a világjogokat. Nem sokra rá meg is érkezett a forgatócsoport a csatornától. A filmet Bregman a napokban tette fel a Youtube-ra.

Warner a pénzből kifizette a lopott hajó tulaját, a srácok kijöhettek a fogdából. A fiúkat és a kapitányt egész Tonga, és a tongai király is hősként ünnepelte. A király kérdésére, hogy mit tehet a fiúk megmentőjéért, Peter azt kérte, hogy hadd halászhasson rákokat a környéken, és indíthasson vállalkozást rá. Ezután felmondott az apja cégénél, hogy a halászatra koncentráljon, a fiúkat pedig a cégénél alkalmazta.

Hirtelen az egész világ felkapta a fejét

Rutger Bregman a sztorit a Humankind (Emberiség) című, most megjelenő könyvében írta meg, melynek alapállítása, hogy az emberek többsége alapvetően jó. Ezt a konkrét történetet a Guardianon spoilerezte el a napokban egy cikk formájában, és azonnal fel is figyelt rá a fél világ. Pár nap alatt 7 millió olvasója volt a cikknek, Russell Crowe, Ted Cruz szenátor és  Malcolm Turnbull volt ausztrál kormányfő is megosztotta.

Mellékszál, de pont most tette közzé egy lakatlan szigetekre szakosodott utazási iroda alapítója, Alvaro Cerezo is, hogy 2015-ben elvitte a szigetre a rákbeteg Kolo Fekitoát a saját kérésére, és 10 napot éltek ott hajótöröttként, úgy, mint 50 éve. A kalandból film is lesz, az előzetes már megnézhető.

A történész azóta kitwittelte, hogy producerek és rendezők bombázzák emailekkel, hogy a filmjogokat megszerezzék. „Örülök, hogy a fiúk az igazi Legyek Urából végre megkapják a figyelmet, amit érdemelnek”, írta. A Guardiannak azt mondta, nem döntött még, ami biztos, az az, hogy a négy, még élő „fiúval” és Peter Warnerrel is megbeszéli a dolgokat, együttműködnek, és együtt hoznak döntést.

Taika Waititi Oscar-díjas új-zélandi filmes azt twittelte, hogy imádja a sztorit, és szerinte polinéziai, lehetőleg tongai filmeseknek kellene megadni a jogot, hogy kulturális szempontból megfelelő legyen az interpretáció. „Sajnos én nem érek rá lol”, írta a Jojo Nyuszi alkotója.

Ez utóbbi gondolat az, amit a szuperpozitívnak tűnő sztori ellenében hoznak fel többen is. Meleika Gesa-Fatafehi, tongai író például elégedetlen, hogy a sztori a kolonializmus szűrőjén keresztül jut el az emberekhez: azt mondta, túl sok szó esik az ausztrál megmentőről, hiányzik a sziget történetének háttere, hogy a kolonializmus miatt volt lakatlan: 1863-ban ugyanis egy rabszolgahajó mindenkit elrabolt onnan. „Hogy az segített nekik túlélni, ami a 100 éve rabszolgának hurcoltakból ottmaradt, az szívszorító”, írta egy tongai származású újságíró, Meleika Gesa, hozzátéve egy választwittben, hogy gyermekkorában sokat meséltek neki az 'Ata szigetén történtekről, az elhurcolásról, a rabszolgaságról.

Többen hiányolják a leírásokból, hogy a polinéz szokások, kultúra is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a fiúk normálisan viselkedtek, Tongán nagyon közösségorientáltan élnek, az egész falu együtt neveli a gyerekeket. „Nézzétek meg Fetai esetét. Amikor eltörte a lábát, a fiúk helyretették, megsegítették. Nincs megemlítve, honnan tudhattak ilyesmit, miért azokat az anyagokat használták. Amikor fiatal voltam, emlékszem, hogy az apám mindig mondta, van egy tongai módszer a tested gyógyítására, ami megerősít”, írta Gesa. 

Az is fájó, illetve érthetetlen pont sokaknak, hogy most egy idegen gyakorolhatja a jogokat a tongai történet felett, amely a tongai közösségben nagyon is jól ismert. Tahlea Aualiitia szamoai újságíró is hasonlókat twittelt.

Bregman minderre azt mondta, két túlélővel interjúzott, mindent, amit a szigeten történtekről írt, az ő szemszögükből ismerte meg és írta le. Hogy a kapitány pénzügyileg jól járt volna a mentéssel, azt a történész nevetségesnek nevezi. „A legfontosabb szála a történetnek az, hogy Peter és Mano között mély barátság szövődött. Ahogy Mano fogalmazott: ő olyan nekem, mint egy apa.” A tongai férfi ezt megerősítve azt nyilatkozta, aki azzal jön, hogy Warner pénzt akart csinálni belőlük, az „kussoljon, és felejtse ezt el”.

Fő források: Guardian 1, 2, 3, 4, ABC, Globalvoices, RNZ, Spinoff, Docastaway