Úgy éreztem magam, mint egy csirke a ketrecben

1998. március 2-án reggel a tízéves Natascha Kampusch elindult az iskolába bécsi otthonából. Aznap reggel engedte meg neki az anyja először, hogy egyedül, kíséret nélkül menjen. Útközben egy férfira lett figyelmes, aki egy fehér furgon mellett állt. Ápoltnak tűnt, és visszafogottnak. Amikor elhaladt volna mellette, a férfi berántotta a lányt a furgonba, és elhajtott vele. Natascha aznap nem érkezett meg az iskolába, és a következő nyolc évben senki nem látta.

A rendőrség a következő időszakban legalább 776 furgont átkutatott nyomokat keresve, hiába. Köztük volt az akkor harmincöt éves Wolfgang Přiklopil kocsija is, aki alig fél órányi autóútra lakott Bécstől, az alig pár ezer lakosú Strasshof an der Nordbahn városában. A férfi akkor azt mondta a rendőrségnek, az elrablás napján ő egyedül volt otthon a házában, a furgont pedig mindössze arra használja, hogy a felújítás alatt álló házától elszállítsa a törmeléket. A hatóságok hittek neki.

Három méterrel a föld alatt 

Přiklopil, a furgonban Nataschával a saját házához hajtott. Garázsépülete alatt három méterrel volt egy apró pincéje, alig öt négyzetméteres, ide zárta be a lányt. A férfi felkészült, a pince bejárata betonból és vasból volt, és egy szekrény takarta el. A lány eleinte úgy próbált jelezni a szomszédoknak, hogy vizespalackokat dobált a falnak, vagy épp kezeivel ütögette azokat, de mindhiába. A helyiségnek nem voltak ablakai, és teljesen hangszigetelt volt. Elrablója kívülről szabályozta a világítást és a levegőztetést is. Belső békéjét úgy próbálta megőrizni, hogy a falban lévő csavarokat számolgatta.

Fogságának első hat hónapjában Natascha egy pillanatra sem hagyhatta el a pincét. A férfi idővel kezdett megenyhülni, és a lányt beengedte a házba – de csak nappal, éjszakára ugyanúgy vissza kellett mennie az ablaktalan helyiségbe, ahogy akkor is, amikor a férfi dolgozott. Később aztán valamiért Přiklopil kész volt újabb engedményekre: a lány már az udvarra is kimehetett.

Tizennyolcadik születésnapja után – tehát nyolc évvel az elrablása után – a férfival együtt Natascha a házat is elhagyhatta, igaz, Přiklopil megfenyegette, hogy megöli őt, ha bármilyen hangot kiad. Egyszer síelni is elvitte pár órára egy Bécshez közeli helyre. Natascha az utat később letagadta, végül elismerte, hogy valóban voltak a síúton, de hozzátette, nem lett volna alkalma megszökni. Korábban egyszer már megpróbált kiugrani Přiklopil kocsijából, de a férfi lefogta, és megakadályozta a szökést.

A fogságban töltött idejéről úgy nyilatkozott, hogy Přiklopil és ő minden nap korán keltek, majd együtt reggeliztek. Főképp házimunkát végzett, a férfi házát takarította, főzött rá. A férfi könyveket adott neki, rádiót és tévét, igaz, csak előre felvett adásokat nézhetett rajta, mert a férfi nem akarta, hogy lássa a híradásokat, amik róla szólnak. Nem érezte, hogy kimaradt volna bármiből az évek alatt, de annyit azért hozzátett, hogy legalább nem kezdett el cigizni vagy inni, és nem csatlakozott rossz társasághoz. 

Máskor azt is nyilatkozta, a férfi verte őt, néha annyira erősen megverte, hogy járni sem tudott. Máskor éheztette, hogy túl gyenge legyen ahhoz, hogy megszökhessen. Azzal is riogatta, hogy a ház ablakai és ajtajait berobbannak, ha megpróbálja őket kinyitni. De azt is mondta neki, hogy mindig tart magánál egy fegyvert, és ha mégis megpróbálkozik a szökéssel, őt és a szomszédokat is megöli. Többször szexuálisan is zaklatta a lányt. 

Egy pillanatra nem figyelt oda

2006. augusztus 23-án Přiklopil újra kiengedte Nataschát az udvarra. 12:53-kor a lány a férfi autóját takarította, közben megcsörrent Přiklopil telefonja. Natascha épp az autó belsejét porszívózta, így a férfi arrébb vonult, hogy tudjon telefonálni. 

A lány meglátta a lehetőséget, és a porszívót bekapcsolva hagyva rohanni kezdett. Körülbelül kétszáz métert futott, kerteken és egy utcán keresztül, kerítéseket átugorva, közben idegeneket szólított le, hogy hívják a rendőrséget, de egyikük sem figyelt rá. Végül egy hetvenegy éves nő házának ablakán kopogott be, akinek azt mondta,

én vagyok Natascha Kampusch.

Az idős nő rögtön hívta a rendőrséget, akik 13:04-kor érkeztek ki. A kiérkező rendőrökkel sem volt könnyű, ők ugyanis nem hallottak a nyolc évvel korábban elrabolt Natascha Kampuschról. Végül felvették az adatait, és a lánynak külön kellett kérni, hogy védjék addig is, amíg a rendőrautóig elmennek. A lány kért egy takarót, hogy arcát elfedhesse. Ezután bevitték őt a rendőrőrsre. DNS-tesztekkel és a lány testlén lévő forradás alapján igazolták, hogy valóban az, akinek mondja magát, de az útlevelét is megtalálták a pincében, ami az elrablása idején volt nála, mert korábban pár napot Magyarországon töltött a családjával. A Vas megyei Nyőgéren ugyanis házuk is volt, ahova rendszeresen jártak. 

A lány tizennyolc évesen 48 kilót nyomott, pedig nyolc évvel korábban 45 kiló volt. Így a rabsága alatt mindössze három kilót szedett fel, és tizenöt centit nőtt, a napfényhiány miatt sápadt volt a bőre. Az egyik rendőr úgy nyilatkozott az első találkozásukról, hogy lenyűgözte Natascha intelligenciája és szókincse.

Elrablója, az akkor már negyvennégy éves Wolfgang Přiklopil még a lány szökésének napján öngyilkos lett – egy vonat elé vetette magát. Tudta, hogy a rendőrség keresi, és még korábban megmondta a lánynak: inkább megöli magát, minthogy élve elkapják. 

Kiderült, a férfi cseh felmenőkkel rendelkező osztrák állampolgár volt, és a Siemensnél volt távközlési technikus. Szülei kereskedők voltak, testvére nem volt. Přiklopil még a lány szökése előtt megpróbált hamis cseh iratokat csináltatni kettejüknek, hogy összeházasodva új életet kezdjen a lánnyal. A férfit hozzátartozói és kevés barátja magának való, zárkózott, visszahúzódó ám feddhetetlen embernek írták le. Mindannyiukat meglepetésként érte, amikor értesültek Wolfgang kettős életéről. 

A rendőrség szerint Natascha "vigasztalhatatlanul zokogott", amikor megtudta, hogy Přiklopil öngyilkos lett, később pedig gyertyát is gyújtott a férfi ravatalán. "Ő az életem része volt, és ezért bizonyos módon gyászt érzek" – mondta erről. Később azt is mondta róla, egyre inkább sajnálatot érez a férfi iránt, aki egy "szegény teremtés". Máskor bűnözőnek is nevezte őt. 

De a férfival mégis kialakult valami bensőségesebb viszony is, mert jó éjt-puszit adott, felolvasott a Borsószem kisasszonyból, a Ki nevet a végén-t játszotta vele, eleinte bármit megtett neki, még egy Commodore 64-et is beszerzett egyébként Nataschának, akinek a kedvence játékában egy kislányt mozgatott a földalatti labirintusban, ahol szörnyetegek elől kellett menekülni. Azt a felvetést viszont a lány később visszautasította, hogy Stockholm-szindrómában szenvedne (amikor a fogvatartott egyfajta szeretetet kezd el érezni a fogvatartója iránt). 

Ellopták a legszebb éveit

Szabadulása után a lány igazi médiaszenzáció lett, mindenki vele akart interjút készíteni. Elsőként az osztrák ORF csatornával beszélt, akik aztán az interjút százhúsz országnak adták el, percenként 290 euróért. Az ebből befolyt pénzt Natascha rászoruló nőknek adta tovább. Két másik lappal is beszélt, cserébe lakhatási pénzt és munkaajánlatot kapott, de a továbbtanulását is segítették. Története könyveket és filmeket ihletett, fikciósat és dokumentaristát egyaránt.

Újra és újra azt kérdeztem magamtól, sok millió ember közül miért pont velem kellett megtörténnie ennek. Mindig arra gondoltam: biztos nem azért jöttem a világra, hogy hagyjam magam bezárva tartani, és teljesen tönkretenni az életem. Mindig úgy éreztem magam, mint egy csirke a ketrecben. Biztos látták a tévében a cellám, tudják hát milyen kicsi volt, kétségbeejtő

– nyilatkozta az egyik lapnak. A férfiról viszont keveset beszélt, mert mint mondta, ő már nem tudja megvédeni magát, és az anyja miatt nem is tartaná szép dolognak, ha egy halottat gyaláznának. Annyit viszont mondott róla az Indexnek 2010-ben:  "Hogy milyen lehet egy a harmincas évei közepén járó férfival egy magányos szigeten, aki egy szolgát akar magának beidomítani? Olvasta ön a Robinson Crusoe-t, és megértette a kapcsolatát Péntekkel, a néger barátjával? Hasonló lehetett  Přiklopil  elképzelése is".

2010-ben végül maga is írt egy könyvet, 3096 nap címmel, ebből három évvel később filmet is csináltak. Ebben röviden jellemezte elrablóját: "fiatalabbnak tűnt, mint elrablásom napján; sovány férfi, lágy, kamaszos arcvonásokkal, barna haja előírásszerűen elválasztva, akár egy osztályelsőnek valami elővárosi gimnáziumban. Arca szelíd, és első pillantásra semmi rossz nem volt leolvasható róla. Csak alaposabb megfigyelés után vált észlelhetővé a téboly árnyéka, amely a jól nevelt kispolgári külső mögött honolt". Azt is írta, a férfi egyiptomi istennek hitte magát, és bevallotta, hogy mindig szeretett volna egy rabszolgát. Előtte Natascha csak lesütött szemmel állhatott, és csak akkor szólalhatott meg, ha engedélyt kapott rá.

Nem állt meg itt, 2016-ban, szabadulásának tizedik évében folytatást is írt hozzá, 10 év szabadság címmel. Saját beszélgetős műsort kapott az egyik állami csatornán, ami végül csak három részt ért meg.

Időközben leérettségizett, énekelni és lovagolni tanult. Gyakran visszajárt abba a második világháború után épített házba, ahol Přiklopil nyolc éven keresztül fogva tartotta, sőt, ő is takarította azt. Később aztán meg is vette, azt mondta, azért, mert a vandálok és a lebontás elől akarta megmenteni, de azért is, mert a ház nagy szerepet játszott addigi életében. Később a pincét földdel töltötte fel, így az ma már nem létezik. 

2010-ben az Index kérdéseire is válaszolt, akkor azt mondta: 

Megpróbálom felvenni a napi rutint. Megszervezem az iskolai és szakmai képzésemet, és megpróbálom lassan elfelejteni, hogy az életem legszebb éveit ellopták.

2016-ban úgy nyilatkozott, a róla szóló különböző pletykák és az őt ért támadások nagyon megkeserítették az életét. "Az emberek azt gondolták, hogy gyerekem született, akit megöltem. Idős nők jöttek oda hozzám, és megpróbáltak megütni, hazugnak, szajhának neveztek. Gyakran azt gondoltam, istenem, hova kerültem?" – mondta minderről. 

(Borítókép: Natascha Kampusch egy TV interjún 2010-ben. Fotó: Marcus Brandt / AFP)