Terrorista tarthat előadást egy amerikai egyetemen

Khaled tagja volt a PFLP (Popular Front for the Liberation of Palestine) nevű szervezetnek, amit az Európai Unió, az USA, Kanada és Izrael mindmáig a terroristák listáján tart nyilván. A tiltakozók szerint a San Franciscói Állami Egyetemre való meghívása értelmetlen és provokatív. A pódium témája: „Tanítjuk Palesztinát - Kinek a narratívája? Gender, igazság és ellenállás”. Nem is a zavaros tematikával volna baj, hanem hogy mindezekről miért épp Khaled szólal meg? Miért nem valaki más, aki ért hozzá, viszont nem volt terrorista?

Khaled Haifában született, még a brit mandátum idején. 12 testvére volt. Az a hatalmas terület, amit az összeomlott Ottomán Birodalomból téptek le, akkor brit és francia fennhatóság alatt állt, mégpedig a Sykes-Picot egyezség alapján. Abból kerekedett ki az „Arab Trianon”.

Az USA-t kihagyták az egyezkedésből. Amikor később Wilson elnököt is tájékoztatták, ő az egész rendezést bullshitnek nevezte. Amerikát inkább Arábia kezdte érdekelni, mert arrafelé lehetett olajat szimatolni. Az oroszok pedig éppen mással voltak elfoglalva, és ezt később nagyon bánták.

Így aztán a két európai nagyhatalom kénye-kedve szerint darabolta szét mindazt, amit Szentföldnek szoktunk nevezni. A területet – kissé felületesen – Palesztinára keresztelték, és így lettek az ott élő arabok egyik napról a másikra palesztinok. A zsákmányhoz hozzácsapták még a Jordánon túli arab monarchiát, a többit meg vitték a franciák, így Szíriát és Libanont.

A Szentföld igazgatását a Népszövetség rábízta Angliára, sokak szerint kecskére a káposztát, mert kvázi gyarmatukként kezelték. Végül temérdek gyötrelem után ezt a területet osztotta fel az ENSZ 1947-ben, elrendelve egy arab és egy zsidó nemzeti állam létrehozását.

1948-ban, az első arab-izraeli háború során Khaled családja Libanonba menekült, kivéve a családfőt, aki nem volt hajlandó moccanni. Khaled egyszer azt mondta, hogy a papának végül nem lett semmi baja, ott is halt meg.

Az államalapító konfliktusban temérdek szegény arab család hagyta el szülőföldjét, és földönfutóként szóródott szét a környező államokban; Jordániában, Szíriában, Libanonban, Egyiptomban. Hatalmas menekülttáborok jöttek létre a határok mentén, mert a fogadó országok nem akarták a menekülteket integrálni. Ezért is gúnyolták sokan a palesztinokat úgy, hogy ők „a Közel-Kelet cigányai”.

Így zajlott az „arab Exodus”. A menekülők nem csak a zsidó hatalom létrejöttétől rémültek meg, de az arab rezsimek is a távozásukat sürgették. Vétlen áldozatai lettek annak a felfűtött propagandának, hogy az arab koalíció hamarosan megsemmisíti Izraelt, és utána békében vissza lehet majd költözni a szülőföldre. Aki viszont mégis marad, az áruló.

Khaled már 15 éves korában aktív politizálásba kezdett, miután megismerkedett George Habash orvossal, aki a bejrúti amerikai egyetemen végzett. A fiatal nő az ő nyomdokán járva lett tagja az orvos Arab Nacionalista Mozgalmának. Ezt kezdetben még támogatták a szomszédos államok, sőt maga Gamal Abdel Nasszer egyiptomi elnök is. De végül mindenhonnan kitessékelték őket, főként a fanatizmusuk miatt. Ezt a helyi hatalmak veszélyesnek tartották. Inkább akartak saját politikát folytatni, mintsem palesztin fegyveres szervezetek befolyása alá kerülni.

Az belső arab konfliktusok gyakran vérfürdőkbe torkolltak. 1970 szeptemberében Husszein jordán király Arab Légiója 11 napos harc után tömegmészárlás keretében verte ki országából a palesztinokat, és magát a PFSZ-t is, élén Jasszer Arafattal. Nekik sem maradt más menekülő útjuk, mint Libanon. Ekkor alakul meg a kifejezetten bosszúra szervezett terrorcsoport, a Fekete Szeptember. Ők azok, akik két évvel később a müncheni olimpián majd megölnek 11 izraeli sportolót és egy német rendőrt. Khaled és Habas Libanonban csatlakozott a PFLP-hez, ami eredetileg Arafat társszervezete volt (több másik mellett), de nem hódolt be Abu Ammarnak. Saját uniformisban feszítettek; terepszínű ruha és hozzá a tiszteknek hetyke vörös barett, egyedi jelvénnyel. Mivel a PFSZ egy ernyőszervezet, ami alatt sokféle csoport és nézet keres menedéket, Khaledék önfejűsködése a plafonig hiszterizálta a szervezet főtanácsát. A PFLP fővezére, Wadie Haddad szakadatlan politikai rivalizálásban állt Jasszer Arafattal, aki a szövetség egységét, de még inkább a maga vezető szerepét tekintette elsőrendű kérdésnek.

Az emlékezetes entebbei túszdráma lett az a fordulópont (Uganda, 1976 júliusa), ami lerombolta Haddad politikai pozícióit. Az izraeli kommandósok száznál több Air France utast mentettek ki, és a világ közvéleménye egyöntetűen a terroristák ellen és Izrael mellé állt. Riadalmat váltott ki Európában az is, hogy Haddadot egy német terrorista, Wilfried Böse segítette, aki meg is halt a helyszínen.

Ez a csúfos kudarc pont kapóra jött Arafatnak ahhoz, hogy kiseprűzze Haddadot a PFSZ-ből, amit aztán politikai elzüllés, majd fizikai megsemmisülés követett. Haddad két évvel később, Kelet-Berlinben halt meg, hivatalosan leukémiában. Aaron J. Klein író szerint viszont a Moszad mérgezte meg, mert a bosszú fogalmát ők is ismerik. Klein verziója az, hogy az édesszájú terrorvezérnek belga csokit küldtek, amit vékony mérgező réteggel kentek be. „Sok keserves hónapjába telt, amíg meghalt” – írja Klein „Visszavágás” című könyvében.

De mit műveltek Khaledék még Entebbe előtt? Meg kell hagyni, hogy hiperaktívak voltak. 1969 augusztus 29-én kommandójuk Damaszkuszba kényszerítette a TWA Róma-Tel Aviv járatát. Olyan fülest kaptak, hogy Jitzak Rabin, Izrael washingtoni nagykövete, a későbbi miniszterelnök szintén a gépen fog utazni, de ez csak remény maradt. Végül nem öltek meg senkit, de leszállás után a gépet elpusztították.

Ez a kaland inspirálta Eddie Adams Pulitzer-díjas amerikai fotóst, hogy elkészítse Leiláról a máig közismert AK 47-es portrét, ami viharosan terjedt el a világsajtóban. Olyanok is nézegetik és terjesztik – mindmáig -, akiknek fogalmuk sincs a nő kilétéről. Khaled emiatt hat plasztikai műtétnek vetette alá magát (orrán és állán), hogy ne ismerjék fel azonnal, bárhol jár a világban.

A következő és immár ijesztően nagyra sikerült akció a „Dawson Field” fedőnevű rajtaütéssorozat volt (1970). Kiterjedtsége miatt 9/11 előképének is tekinthetjük. Ennek során 24 órán belül négy gépet terveztek „átirányítani” egy jordániai repülőtérre. Az elgondolás lényege az volt, hogy ha egyazon időben és több helyen akcióznak, akkor valamelyik biztosan sikerülni fog, és ez így is történt.

Az egyik kiszemelt az izraeli légitársaság Tel Aviv-New York járata volt, Amszterdam érintésével. A feladatot Khaled és egy nicaraguai társa kapta, bizonyos Patrick Argüello. Házaspárnak adták ki magukat, és hondurasi útlevelet mutattak fel. A merényletet eredetileg négy végrehajtóra tervezték, csakhogy az amszterdami tranzit során két szenegáli társuk nem tudott becsekkolni, mert az izraeli titkosszolgálat helyi ügynökei lekapcsolták őket. Feltűnt ugyanis, hogy útlevelük számai egymást követik, aminek az esélye igen csekély.

Miután lekésték az akciót, improvizálniuk kellett, és gyorsan váltottak is két első osztályú jegyet egy Pan Am járatra, és azt térítették el Bejrútba. Rádión utasították a libanoni hatóságokat, hogy engedjenek fel a gépre további személyeket, különben mindenkit megölnek. Bejrútban tehát újabb terroristák szállhattak fel, rengeteg robbanóanyaggal, és Kairót tűzték ki célként.

Oda megérkezve heves vita robbant ki köztük a további tervről. Ezt a tétovázást kihasználva John Ferruggio kapitány kialkudta tőlük a 152 utas (köztük mindössze két izraeli) és a személyzet evakuálását. Nem sokkal rá a terroristák felrobbantották a B-747 óriásgépet.

De most vissza az El Al járat történetéhez, ami eközben tovább pörgött! A felszállás után Leila Khaled megrettenve észleli, hogy a két szomáliai nincs a fedélzeten. Tanácstalanul ül vissza a helyére. Felfokozott idegállapotát az egyik utas, az amerikai Rodney Khazzam így írja le: „Leila Khaled pont mellettem ült, egy sorban a nővéremmel, apámmal és várandós édesanyámmal. A Csatorna felett jártunk, amikor Khaled és társa hirtelen felállt, és ordibálni kezdtek az utasok feje felett. Azzal fenyegetettek, hogy mindenkit megölnek a fedélzeten, vagy beleviszik a gépet a földbe. Nem mondták meg, hogy miért, de nem is követeltek semmit, se pénzt, se túszok kiengedését. Semmit. Ez volt talán a legrémisztőbb, mert nem kínáltak semmilyen alku-lehetőséget, csak a gyilkolást emlegették.”

Ezután Khaled egy pisztollyal és két gránáttal felfegyverkezve a pilótafülke felé ront. A sikoltozást és ordibálást hallva Uri Bar Lev kapitány hirtelen süllyedésbe és éles fordulóba viszi a gépet, hogy a terroristák elveszítsék az egyensúlyukat. Ez így is történt.

Egy utas váratlanul fejbe kólintja Argüellót egy viszkisüveggel, aki dühében lelövi a stewardot, majd rugdosni kezdi a pilótafülke ajtaját, amit a bent ülő titkosügynök természetesen nem enged kinyitni. Ezért Argüello elővesz egy gránátot, és bajlódni kezd vele. Ezt a töredékpillanatot használja ki a gépen utazó egyik izraeli légimarsall, és négy golyót ereszt belé.

Khaledet végül egy stewardess és néhány utas teperte le. A kapitány kényszerleszállást hajtott végre Londonban, ahol a nőt őrizetbe vették, Argüello életét már nem lehetett megmenteni. Meghalt a mentőautóban. Khaledet bíró elé vitték, elítélték, majd később kicserélték olyan túszokra, akik más terrorcselekmények során kerültek a szervezet fogságába.

Szabadulása után Khaled visszakapcsolt az erőszakból. Jordánia és Libanon között ingázott, vízum nélkül surrant ki-be Angliába és Írországba. „Fura” kapcsolatba került két brit börtönőrrel és egy határvédelmi tisztviselővel. Velük levelezett is, a titkosszolgálatok őszinte örömére.

Khaled stabil és heves ellenszónoka lett az arab-izraeli békekísérleteknek. „Ez nem békefolyamat. Ez egy politikai folyamat, ami az erőviszonyokat rendre Izrael felé billenti, és nem a mi javunkra. Minden ütőkártya náluk van, és mi semmibe se kapaszkodhatunk, főként, mert a PFSZ nem egységes.”

Khaledről ellenfelei is elismerik, hogy hatásos és szenvedélyes szónok, és nem örülnek, amikor globális és európai eseményeken jelenik meg. Például az Európai Parlamentben, ahol még meg is tapsolták.

Feltűnt Svédországban is, például 2011-ben, ahol szónokolt a Kommunista Párt május 1-jei nagygyűlésén, és szemináriumot tartott a stockholmi Södertörn Egyetemen.

Rómában viszont már nem udvariaskodtak vele, amikor 2017 novemberében lefülelték a Leonardo da Vinci repülőtéren, és visszazsuppolták Ammanba. Olaszország ugyanis szintén a terrorista szervezetek listáján tartja számon a PFLP-t.

Khaled San Franciscói megszólalása szeptember 23-án esedékes. Az egyetem vezetése ismeri a több oldalról jövő tiltakozásokat, de ezekre Ph.D. Lynn Mahoney egyetemi elnök azt válaszolta: „Tudomásul vesszük, hogy a szabad beszéd és az akadémiai szabadság olykor kellemetlenséget vagy fájdalmat okoz másoknak.”

Ha létrejön az egyetemi vita, érdekes lesz hallani, hogy mit szól Khaled ahhoz a folyamathoz, ahogy az arab államok sorra egyeznek meg Izraellel, legutóbb a Bahreini Királyság is, hiszen most minden másként alakul, ahogy ő a küzdelmei során maga elé képzelte.

Borítókép: Leila Khaled egy ciszjordániai falfestményen Fotó: Frédéric Soltan/Corbis via Getty Images