A fekete elit nem is szereti annyira a tüntető feketéket

Nemcsak a leggazdagabb fehérek, de a leggazdagabb feketék is az Egyesült Államokban élnek. Viszont a legmagasabb szinteken is jelentős különbségekkel. Az átlagos fekete amerikai sokkal kevésbé jómódú, mint az átlagos fehér, és ez más osztályokra nézve is igaz.

Kezdjük a piszkos anyagiakkal. Az amerikai jegybank (FED) szerint a fekete családok két százalékának a vagyona van egymillió dollár felett, míg a fehéreknél ez az arány 15 százalék. A statisztikához tartozik, hogy a gazdag fekete családok adóssága jóval kisebb, mint a fehéreké, akik szívesebben vesznek fel kölcsönöket. Adózásban is mások a feketék, és kevésbé veszik igénybe a költségleírások vagy a visszatérítések gazdag eszköztárát.

Az afroamerikai elit nem nagyszámú, de politikailag befolyásos. Az odatartozó fekete családok már régóta exkluzív, meghívásos klubokat működtetnek, és szinte csak ezekben szocializálódnak. Ez nem feltétlen elzárkózás a részükről, részben kényszerűség is. Szakmai, kulturális és üzleti köröket hoznak létre, ahol bemutatják egymásnak gyermekeiket az elegáns bálokon. Ezek az ismerkedések alapozzák meg a fekete dinasztiákat úgy 150 éve.

A laza háló egyik kulcsszereplője az 1938-ban alapított amerikai Jack and Jill of America, mely 40 ezer családot számlál, és 245 szekcióban működik országszerte. A hálózat már rég nem csak az észak-keleti hagyományos liberálisabb körzetekben működik, hanem jelen van mindenütt, ahol fekete családok gyermekeinek kell támogatást nyújtani, főként felsőfokú tanulmányaik elvégzéséhez. A fő csapásirány: diploma + karrier. Ez nem a szokásos jótékonysági szervezet vagy segélyegylet, hanem egy tudatos társadalomépítő terv.

A rendszer alapítója, Marion Stubbs Thomas azzal engedte útjára a Jack and Jillt, hogy mozdítsa elő a feketék tudatosságát, vegyen részt az oktatásfejlesztésben, keressen magának szerepeket a jogalkotásban és az igazságszolgáltatásban. Lobbizásban és az oktatási programozásban kimagasló sikereket ért el, és komoly tekintélyt szerzett. „Fekete vezetőket, döntéshozókat, jogászokat és üzletembereket szeretnénk nevelni az amerikai jövő számára” – hirdeti a szervezet.

Bejáratosak az elnökhöz, aki gyakran és szívesen mutatkozik a fekete elit, szórakoztatóipar, sport és üzleti világ képviselőivel. Például Candace Owens újságíróval (Vogue magazin), aki – miután három halálos fenyegetést kapott a tüntetéseket részben szervező Black Lives Matter mozgalomtól –, átállt Donald Trump táborába. Ebből is látszik, hogy miközben a fekete szavazók nagy része természetesen stabilan demokrata, ez természetesen nem igaz mindenkire.

Lawrence Otis Graham ingatlanjogász, aki a Harvard és a Princeton egyetemeken tanult, felidézi első találkozását Kamala Harris szenátorral, aki most a demokraták alelnökjelöltje. Spike Lee filmrendező szőlőskertjében zajlott le a fejenként 1500 dolláros adománygyűjtés, ahol elhangzott, hogy a „mi számunkra Kamala az új Barack Obama”. A „mi” alatt természetesen az afroamerikai elit értendő. 

Graham 1999-ben szerzett nevet, amikor megjelentette a „A mi fajtánk emberei” című könyvét, egy bennfentes beszámolót Amerika leggazdagabb fekete családjainak szokásairól, klubjairól és életmódjáról. Alapkönyve már 37 kiadást ért meg, és újabb meg újabb olvasóknak szerez meglepetéseket. Sok fehér nem is hallott arról, hogy fekete milliomosok már a nagy polgárháború óta léteznek. „Az emberek ritkán gondolnak arra, hogy a feketék nem valami egységes massza, hanem ők is különböző társadalmi-gazdasági osztályokba sorolódnak. Sok fekete megsértődött, hogy nyilvánosan a fekete arisztokrácia tagjának neveztem, míg másoknak az volt a bajuk, hogy kimaradtak. Rengeteg szegényebb fehér olvasó viszont egyszerűen csak tombolt, amikor ezeket a történeteket megismerte” – mondja Graham, aki azóta is szorgosan folytatja a fekete társadalom kutatását, és már több száz ilyen családot térképezett fel.

A polgárháború után a legtöbb fekete egyszerűen csak örült az ölébe hullott szabadságnak, a múlton rágódott, vagy bosszút forralt, de nem kezdte meg a becsatlakozást a fehér társadalomba. Munkanélküliségi rátájuk akkor még 80-90 százalék körül állt, és csak száz év múlva sikerült leküzdeni húszra, ami még mindig rettenetesen magas volt. Közben a fekete társadalom azon tagjai vagy családjai, akik észrevették a demokrácia és a piac adta lehetőségeket, előbb Washingtonban, majd szerte az országban hatalmas karriereket alapoztak meg, és dinasztiákat kezdtek építeni. Ezt tette Lincoln egyik séfje is, bizonyos „Papa Murray”, aki bekerült a főváros kereskedelmi bizottságába is, majd egészen elnöki tanácsadói szintre jutott. Kapcsolatain keresztül szívósan építette Daniel fia pályafutását.

1899 októberében ifj. Murray – selyemcilinderben és Prince Albert-felöltőben pompázva – az első amerikai feketeként szállhatott fel a Baltimore–Washington-járat I. osztályára. A végállomáson maga McKinley elnök köszöntötte őt egy negyvenfős fehér társaság élén, amiben szenátorok és a város polgármestere is jelen voltak. Murray a washingtoni állami könyvtár vezető kutatójaként később bejárta a fél világot, és népszerűsítette az amerikai irodalmat.

A gyarapodó feketék számára persze hamar világossá vált, hogy nem fogják őket egykönnyen beengedni a legmagasabb politikai és társadalmi körökbe. Lehet majd állásokat szerezni, üzleteket indítani, de a fehér hatalmi tömb zárt marad, és oda nem lehet még harvardi diplomákkal sem bekerülni. Már csak azért sem, mert sok fehér felsőosztálybeli attól is tartott, hogy ha kinyitják az ajtót, akkor azon nemcsak a feketék, de a többi „szedett-vedett” népség is be fog toppanni; indiánok, latinok, ázsiaiak. 

A fekete elit ezért elkezdte kiépíteni a maga saját társadalmát. Egy buborékot, amelyből kipattanva közülük egyesek már magasabbra törhetnek, a többiek pedig elfoglalhatnak középpozíciókat. A legfontosabb politikai és üzleti kapacitásokat viszont a fehér elit nagyon sokáig megtartja magának.

Murray számára sem jutott több annál, hogy washingtoni éttermekben szenátorokkal és kormányzókkal vacsorázhasson, ami hatalmas szó volt, és üzleteket lendített előre, de szó sem volt társadalmi közeledésről. Ám mégis, a fővárosi-nagyvárosi környezet, a sok jó iskola és az akkor még teljesen szabad piac elegendő volt a dinasztiaépítés megkezdéséhez. Ennek szellemi központja a Howard Egyetem lett, ami ontotta magából a fekete diplomásokat, és ma is tartja ezt a hírnevét.

Ez a lassú, de szívós építkezés a mai napig zajlik. A 20. század folyamán a fölemelkedés kulcsa a felsőoktatás volt, és ennek gyümölcseként erősödtek a politikai és üzleti pozíciók. De áttörés máig nem történt, ami alatt azt értjük, hogy lakosság arányához képest a fekete népcsoport messze alulképviselt a nagypolitikában, a katonaságnál és a nagyvállalatokban is. (Bár jobban állnak, mint a latinók.)

A polgárháborút követő rövid szakasz után, amikor két fekete szenátor és egy kormányzó is termett, és mindhárman délről, a felsőházban egészen 1967-ig kellett várni a következő fekete tagra. Az első fekete női szenátor csak 1993-ban került be. Lincoln óta a szenátusnak összesen tíz fekete tagja volt. Ez nem mondható túlzott sikernek.

Hogy a rasszok és származások mennyire kevert képet mutatnak, arra példa az amerikai tagállamok kormányzóinak névsora. Feketéket egészen 2007-ig nem választottak meg kormányzónak, miközben latinókat, indián származásúakat vagy ázsiaiakat (filippinót, kínait, japánt) már inkább. A Trump-korszak egyik legminőségibb politikusa, Nikki Haley dél-karolinai kormányzó (későbbi ENSZ-nagykövet) ereiben indiai vér csörgedezik. Jelenleg nincs fekete kormányzó az Egyesült Államokban, még olyan helyeken sem, ahol magas a feketék aránya.

Az amerikai társadalom idővonalát nézve véres verítékkel lehet csak sikercölöpöket találni a feketék javára a szabadság első nyolcvan évében.

A feketék még nem állítottak jegybank-elnököt (FED), FBI- vagy CIA-igazgatót, és csak idén augusztustól van fekete vezérkari főnöke a légierőnek. A polgármesteri helyek megszerzésében sem teljesítettek túl jól. Kisebb településeken voltak inkább sikeresek, de a jelentősebb helyekre, mint Cleveland, Washington D.C., Cincinnatti, még száz évet várniuk kellett.

Az átlagosan vagy átlag alatt élő fekete amerikaiak sorsáról könyvtárakat lehet megtölteni. Egy Said Rubin nevű 84 éves asszony az indianai Gary városából összefoglalja a lényeget:

„Amikor a munkahelyek lerobbantak, a fehérek képesek voltak mozdulni, és meg is tették. Például mert volt már autójuk, nekünk meg nem. Minket sosem engedtek be az új lakókörzetekbe, vagy ha mégis, akkor csak tripla áron. Amikor ők netán tönkrementek, és elköltöztek, mi csak bámultuk az árván maradt házakat, mert a bank nekünk nem adott kölcsönt.”

Ilyen emlékek hosszú sorából adódott össze a gyúanyag 1991-ben „A düh helye” című dokumentumfilmben. Egy fekete feminista költő, June Jordan felszólította a fiatal fekete aktivistákat, hogy szerezzék vissza a „dühöt” mint a társadalmi igazságosságkeresés eszközét. Negyed évszázaddal később ez a bocsánatkérést követelő düh volt a katalizátora a mozgalomnak, amely elítélte a feketék ellen elkövetett rendőri erőszakot. Jól képzett és tudatos szervezők léptek fel, hogy szítsák és mozgósítsák a haragot, ami testet öltött a BLM laza mozgalmában, és gyújtószikrát kapott George Floyd megölésével.

Jordan azt írta pályakezdő esszéjében, hogy „A politika: erő. Nem lehetsz erős egy társadalomban, ha nem politizálsz. Lehetsz költő és aktivista egyszerre, ezek nem zárják ki egymást, sőt, inkább erősítik.”

Amit a „Vers a jogaimról” című prózai költeményében ír, az akár a BLM bibliája is lehetne.

„A nevem a sajátom, a magamé,

és meg nem mondom, hogy ki a franc fordította ide a dolgokat,

de mostantól ez az én ellenállásom,

a napi és éjszakai önrendelkezésem,

ami a te életedbe is kerülhet”

A kérdés tehát az, hogy milyen a kapcsolat a fekete elit és a lázadó mozgalmak között. Hamis kép az, hogy a fekete elit áruló módon és szó nélkül megelégedett a társadalmi renddel, és Tamás bátya módjára szolgaian elfogadta azt. Ők is rettegve figyelték a Ku-Klux-Klant, és ostromolták Hoover FBI-igazgatót, hogy lépjen fel ellenük határozottabban. A jómódúbb feketék is megszenvedték a Jim Crow-törvényeket, amelyek – főként délen – eltiltották őket is sokféle állástól, éttermektől, sporteseményektől. Ők is utálták, hogy túl sok amerikai rokonszenvezik Hitlerrel, köztük az USA londoni nagykövete, az idősebb Kennedy.

Közülük is sokan ott voltak a nagy polgárjogi meneteléseken és gyűléseken, nem csak a szegények. 1963. augusztus 28-án tizenkét diplomás fekete ült a pódiumon, amikor dr. King a Lincoln-emlékmű előtt elmondta nevezetes „Van egy álmom” című szónoklatát. A gazdag feketék is hallották magas rangú politikusok rasszista szónoklatait. Sokan kezdtek is eltávolodni a liberalizmustól, amikor olyan elméleteket hallottak, mint Ronald Dworkiné, aki szerint engedni kell a rasszista és gyűlöletbeszédet, mert a szólás és a vélemény szabadsága magasabb értéket képvisel. Nem merő véletlen az, hogy egyre több gazdag fekete szponzor tűnt fel a konzervatív oldalon az utóbbi 30 évben.

Agyuk mélyén emlékezniük kellett a lincselésekre vagy arra, hogy a nagy előd, Daniel Murray végül egy szegregált kórházban halt meg, nyomorultul és ellátatlanul, és szegregált temetőben ásták el, csakúgy, mint Hattie McDanielt. Hatalmas gyűjteményes művét az amerikai feketék történetéről sem tudta már befejezni.

Természetes, hogy őket is kötötte a bőrük született színe, a közös történeti múlt és a kulturális hagyományok. Vagy éppen az a „fekete nyelv”, amit Jordan is használt a verseiben. Talán ez az egyetlen habarcs a különféle fekete csoportok között.

Az ingatlan- és reklámpiacon meggazdagodott chicagói házaspárnak, Lerry és Farissa Knoxnak például esze ágában sincs a BLM-hez csatlakozni. „A fehér felsőbbség elleni fellépés, az még okés, mert az egy ronda baromság – mondják –, de mi inkább kis közösségeket keresünk és támogatunk pénzzel is és a kapcsolatainkkal. Iskolázás, higiénia, a választójog megértése – ezek a fontos kérdések. Vállaljanak esküdtszéki szerepet, regisztráljanak a sheriffválasztásra, vegyenek részt a közösségi kezdeményezésekben, például a környezet tisztán tartásában. A harag az utcára való, és bizonyos, hogy agresszív ellenreakciókat szül a hatalom részéről.”

A BLM-et ellenző feketék közül sokan egyetértenek a rendőri túlkapások elleni fellépésben. A New Jersey-i Peter Graham, akinek autómosói és szervizei vannak, arra panaszkodott, hogy két civilruhás rendőr zaklatta és fenyegette, miközben a kislányát szedte fel az iskolánál. „Ijesztő volt, de egyben nevetséges is, hiszen én vagyok a megyei rendőrség testületi elnöke. De az én esetem hétköznapinak számít” – mondja, majd elmeséli, hogy az előkelőbb negyedekbe költöző gazdag feketék újabban felkeresik a rendőrőrsöt, és leadják a családtagjaik fényképét, hogy lehetőleg ne zaklassák őket. A kérést aládúcolják egy csekkel a rendőralapítvány javára. „Proaktívnak kell lennünk, és bár ez a módszer gusztustalan és megvetendő, de sajnos túl sok a rossz történet a környéken.”

Azt is látják, hogy a BLM eredeti beindítói nem elesett és nem is képzetlen emberek, hanem professzionális mozgalmárok, akik nemcsak a társadalmi, de a gazdasági rendet is kezükbe akarják ragadni, hasonlóan a különféle Occupy-mozgalmakhoz. Itt már rég nem csak az utcai randalírozókról és erőszakoskodókról van szó, hanem a társadalom magasabb kérdéseiről. Például ahogy a nyomás alá helyezett Amerikai Filmakadémia átírja az Oscar-jelölés kritériumait. A BLM-csoportosulás egyik vezéralakja, Umi Selah azt képviseli, hogy az Egyesült Államok agresszív külpolitikája és katonai dominanciája tartja fenn a gazdaságot jelenlegi igazságtalan formájában, tehát csak a politikai rendszer gyökeres megváltoztatása hozhat „fair elosztást”.

Ez a felfogás ellentétes a fekete arisztokrácia alapérdekeivel. Robert L. Johnson multimilliomos médiatulajdonos azt mondta a CNBC-nek, hogy Donald Trumpra fog szavazni, mert gazdaságpolitikája jobban megfelel a távlati terveinek. „Üzletemberként jobb szeretem az ördögöt, akit ismerek, mint az ördögöt, akit nem ismerek. Ha Trump nyer, akkor jobban ki tudom számítani, hogy mi várható a Fehér Házból, milyen fiskális politika következik, ráadásul minek kockáztassak pont akkor, amikor dúl egy világjárvány?”

A jelen állás szerint tulajdonképpen ilyen egyszerű az egész.

Borítókép: A Black Lives Matter (a Fekete életek számítanak) nevű mozgalom támogatói az afroamerikai George Floyd halála miatt tiltakoznak a svájci Bázelben 2020. június 6-án. Fotó: MTI/EPA/Jeórjiosz Kefalasz