A Geraszimov-balhé, avagy miért nincs hibrid hadviselés

Amikor 2014-ben a később kis zöld emberkéknek nevezett, azonosító nélküli katonák megszállták a Krím félsziget kritikus pontjait, majd egy gyors népszavazáson az orosz többségű terület kinyilvánította szándékát, hogy inkább az Orosz Föderációhoz csatlakozik, akkor bizony elég komoly pánik söpört végig a nyugati hatalmak döntéshozóin. A nemzetközi közösség zavarodottságának egyik leglátványosabb jele a Phillip Breedlove tábornok által a Die Welt című német lapnak adott, kifejezetten erős érzelmekről tanúskodó, 2014. augusztusi interjú volt. 

A NATO európai erőinek parancsnoka már korábban is ismert volt nem titkolt oroszellenességéről, amelyet a később „véletlenül” kiszivárgó e-mailjei is alátámasztottak. Az interjúban hangzott el először hivatalosan katonai vezetőtől a hibrid hadviselés fogalma, amelyet nagymértékben a Mark Galeotti Oroszország-szakértő blogján megjelent írásból szoktak levezetni. Innen származik az új típusú hadviselést leíró másik fogalom: a Geraszimov-doktrína is. 

A Galeotti által idézett, 2013 nyarán elmondott beszédben Valerij Geraszimov tábornok, orosz vezérkari főnök egy olyan új típusú háborút vázolt fel, amelyben a támadó fél elsősorban nem katonai eszközökkel éri el politikai célját. Az eredeti szöveg külön kiemeli, hogy a propaganda és a felforgatás nyomán a katonai eszközök ebben az általa „nem lineáris”-nak nevezett küzdelemben csak másodlagosak.  

A történet első csattanója, hogy a beszéd egyértelművé teszi: ezen új típusú fenyegetés kifejezetten veszélyezteti Oroszországot, ezért fel kell készülni az ilyen típusú kihívások elhárítására (is), tehát egyértelműen az ellene való védekezésre, és nem egy így megvalósított támadásra szólít fel.  

Az azóta hivatalos NATO-koncepcióvá vált elképzelés gyenge lábakon álló indoklása hamarosan össztűz alá került a magyar szakmai sajtóban, ugyanis az eredeti szöveget feldolgozó szakemberek azonnal észrevették az eltérést. Koós Gábor és Szternák György elemzése jelentős hazai és nemzetközi figyelmet kapott. A fenti cikk szerzői, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem volt oktatói szerint:

Egyértelmű volt az eredeti szöveg olvasásakor, hogy valahol valaki nagyot tévedett, sőt kitalált mondatokat adtak Geraszimov tábornok szájába. Ő ugyanis egyértelműen egy országát ért külső fenyegetést írt le beszédében, ami ellen Oroszországnak védekeznie kell.

És itt jön a második csavar. Mark Galeotti, aki már elismert kremlinológusként jelentette meg cikkét, nem olvasta az eredetit! A beszéd saját bevallása szerint egyébként akkor jutott el egy év késéssel hozzá, amikor az amerikai kormány által finanszírozott Szabad Európa/Szabadság Rádió orosz adásának egyik tagja észrevette és lefordította. 

De miért is túlzás hibrid háborúról beszélni? Mert az egyetlen eset, amiből az egész koncepció származik, a fenti történet, azaz a Krím félsziget lenyúlása volt. És ahhoz, hogy ez a villámgyors sztori egyáltalán megvalósulhasson, az alábbi, nem túl gyakori feltételek összességének kellett megvalósulnia a hivatalos verzió szerint:

• A támadó országnak katonailag erősebbnek kell lennie a megtámadottnál. 
• A megtámadott államban a központi hatalom és az államigazgatás működése gyenge (gyenge, kiürült vagy bukott állam).
• A megtámadott országban tartós regionális elégedetlenségnek kell jelen lennie a központi hatalommal szemben.
• Mind a célországban kirobbantott fegyveres felkelésnek, mind az azt támogató különleges műveleteknek szüksége van erős és állandó (katonai) logisztikai háttérre.
• A támadónak erős információs hadviselési képességekkel kell rendelkeznie mind a célországban, mind a nemzetközi környezetben.
• A célországban tömegesen lennie kell orosz anyanyelvű lakosságnak.

Nos, ha a fentiek mind szükségesek, nem nehéz belátni, hogy Argentínát vagy a csendes-óceáni miniállam Vanuatut éppúgy nem fenyegeti a hibrid hadviselés, ahogy mondjuk olyan NATO-államokat sem, mint Kanada, Belgium vagy éppen az Egyesült Államok, hiszen az orosz anyanyelvű lakosság tömegei egyik területre sem jellemzőek. Bár ennek fényében Antalya és Hévíz kifejezetten veszélyben van. A tréfát félretéve, a Krím félsziget esetében érvényes államközi szerződések alapján már eleve a területen állomásozott jelentős számú, különleges feladatú katonai erő: tengerészgyalogosok és Szpecnaz-alakulatok. Ezáltal a katonai erőfölény és annak logisztikai támogatása is adott volt. Ezt azért elég nehéz máshol elképzelni. Tovább gyengíti a hibrid háború megvalósíthatóságát, hogy megfelelő méretű katonai erő alkalmazásával bármely terület meg- vagy visszahódítható. Persze ha a hódító egy nukleáris nagyhatalom, az egy másik történet, ugyanis senki sem fog egy szövetségen kívüli harmadik ország területéért globális nukleáris háborút indítani. Egyébiránt a hagyományos háború fogalmát megkerülő hibrid hadviselésről a jelentős orosz kisebbséggel rendelkező (és NATO-tag) Észtország egyik anonim nyilatkozó, hivatásos katonatisztje így fogalmazott:

Nálunk nem lesznek kis zöld emberkék. Ha (az országunk területén) azonosító nélküli egyenruhát viselő fegyvereseket látunk, egyszerűen lelőjük őket.

Persze az elmélet felemelkedése a célkeresztben lévő Oroszországban is kiváltott reakciókat, így például Konsztantyin Koszacsev politikus elutasította a hibrid háborút a hidegháborúhoz hasonlító felvetést, és azt „tudatos destabilizációnak” nevezte.

A több helyről, köztük NATO-tagországokból is érkező súlyos kritikák ellenére (!) a NATO hivatalos elképzelésévé tett hibrid hadviselés és a valóság közötti távolság 2018-ra akkorára nőtt, hogy Galeotti nem tagadhatott tovább, és a Foreign Policyban közzétett hosszú cikkében nyilvánosan is elnézést kért a félrevezető fogalom megalkotásáért. Ugyanis a „Geraszimov-doktrínára” alapozott hibrid hadviselés nem más, mint a világtörténelemben már többek által megfogalmazott gondolat, azaz egy nemzet vagy egy szövetség minden erőforrásának felhasználása politikai céljainak elérésére. A XX. század elején-közepén a brit katonai szakértő, Basil Liddel-Hart például nagystratégiának hívta. De ha már itt tartunk, a lakosság önvédelmi milíciáit és a hivatásosokból álló Kontinentális Hadsereget együtt alkalmazó George Washington is hibrid háborút vívott a britek ellen.

És hogy a fentiek miért fontosak? Elsősorban azért, mert saját magunkat csapjuk be, ha egy téveszmét követve küzdünk egy egyébként valós veszély ellen. Nincs egységes, központilag, precízen egymást követő lépésekbe rendezett hibrid hadviselési rendszer, és nincs „Geraszimov-doktrína”, amely aktív műveletekkel, kis zöld emberkékkel és propagandával helyettesítené a gárda-harckocsi hadosztályokat. Van ellenben egy évszázados törekvés: a határokat minél nyugatabbra kitolni a orosz magterületektől, és erről nekünk, kelet-közép-európai államoknak pontosan elég, sőt túl sok tapasztalatunk van. 

Josep Borellnek, az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjének legutóbbi súlyos diplomáciai megaláztatása Moszkvában pontosan megmutatta, hogy az orosz vezetés türelme elfogyott. Az USA azonban megengedheti magának, hogy kényelmes távolságból, a világ legerősebb hadserege, valamint a megújított START-szerződés által jóváhagyott 1550 nukleáris robbanófej nyújtotta garanciák mögül tévedjen. Mi itt Kelet-Közép-Európában csak egy reális szándékok és reális lehetőségek alapján megalkotott, átfogó megközelítéssel érhetjük el nehezen kivívott függetlenségünk megmaradását. Erre a francia kezdeményezésre elinduló, önálló európai biztonságpolitikai szerep kitűnő alkalom lehet, már csak hiteles elrettentő erőt kell mögé tenni.  

Slusszpoén. Mark Galeotti továbbra is él és virul, „tévedése” semmilyen következménnyel nem járt karrierjére nézve, ez pedig több kínzó kérdést vet fel.