Detonáció után: a sugárzás elérte a halálos dózis hússzorosát

A tesztfázis

A második világháború ugyan véget ért, ám egyből el is kezdődött az amerikai–szovjet fegyverkezési verseny. A nukleáris fenyegetés főpróbáját a világháború végén tartották, amikor az amerikai hadsereg Hirosimában és Nagaszakiban robbantott atombombát. A folytatást pedig a tengeri fölény jelentette, amelyet víz alatti atombomba-robbantásokkal akartak megszerezni az amerikaiak. 

Lépéselőnybe akart kerülni az amerikai haditengerészet, ezért kezdtek nukleáris fegyvereket tesztelni a tengeren. Voltak olyan katonai vezetők, akik – miután kiderült, hogy a légierő egész városokat képes volt a földdel egyenlővé tenni – kétségbe vonták a tengerészet szükségességét. Ám 

De nem így történt.

A víz alatti robbantás balul sült el. Az atomkutatók is furcsán figyelték az eseményeket, hiszen nem voltak benne biztosak, hogy hasznos kutatási eredmények születhetnek-e ebből, vagy szimplán csak az attrakció kedvéért történik mindez.

Az eredmények magukért beszélnek

A Baker-akció, vagyis az első, víz alatti atomrobbantás megijesztette a katonákat. Az eredeti koncepció, miszerint a hajóknak semmi bajuk nem lesz, komoly csorbát szenvedett. Ugyanis a robbantás közvetlen közelében vesztegelt, LSM-60 nevű hajót apró darabokra zúzta a detonáció, a többi hajót pedig, amely a robbanástól távolabb várakozott, 

Ugyanakkor a tengervíz szennyeződése is nagy problémát jelentett, mert a felcsapódó vízfelhő tele volt radioaktivitással, ami rögtön visszahullott a robbanás helyszínére, pontosan az ott tartózkodó hajókra. Ilyenformán tehát voltak olyan hajók, amelyek kibírták ugyan a robbanást, viszont olyan szennyezettek lettek, hogy fedélzetükön a radioaktív sugárzás elérte a halálos dózis hússzorosát. Ezt követően, hogy a hajókat megmentsék, katonákat küldtek fel sugárfertőtlenítő szerekkel, csakhogy a munkaterületet hamar el kellett hagyniuk, mert 

Végül a hajókat elvontatták és elsüllyesztették.

Egy évtizeddel később azonban újra elővették a víz alatti robbantás ötletét. Az 1955-ös Wigwam-hadműveletben már mélyebb vízben, a nyílt óceánon keresték a választ arra, hogy lehetséges-e hajókról tengeralattjárókat úgy támadni, hogy utóbbiak biztosan megsemmisüljenek, előbbiek viszont ne.

A 600 méteres mélységben robbantott, 30 kilotonnás bomba súlyosan megrongálta a USS Tawasa vontatót, ahonnan a töltetet leküldték, később 

Ezt követően az amerikaiak még háromszor próbálkoztak – sokkal kisebb – víz alatti robbantásokkal, míg az 1963-as atomcsendegyezmény be nem tiltotta az ilyen kísérleteket.

A szigetlakók

A robbantásokat megelőzően nagyjából 200 ember élt a szigetcsoporton, de őket evakuálták. Azonban az evakuáláskor azt nem közölték velük, hogy ez végleges költözés, ugyanis  

A még élő őslakosok és leszármazottaik visszamennének a szigetekre, amelyeket egykor el kellett hagyniuk. A hetvenes évek elején az Enewetak-sziget lakói (az egyik sziget, ahol szintén robbantottak) jogi lépésekkel fenyegetőztek, ha nem kapják vissza otthonukat. 1972-ben az Egyesült Államok kormánya beleegyezett az atoll visszaszolgáltatásába, megígérték, hogy újra élhetővé teszik a területet. Az egykor kitelepített lakók és leszármazottaik a közeli Marshall-szigetekre mehettek vissza az 1980-as évek elején, az amerikai állam pedig máig kártérítést fizet nekik.

Később kutatócsoportok látogattak el több atollra is – az Enewetak-atollra, a Bikini-atollra és a Ronglap-atollra –, ahol talajminták alapján próbálták felmérni a sugárzás mértékét, és hihetetlen ténymegállapításra jutottak.

Rendes feltámadás

Ez a legpusztítóbb dolog, amit valaha is tettünk az óceánnal, 23 atombombát dobtunk rá, az óceán mégis arra törekszik, hogy újra életre keljen

– mondta Steve Palumbi, a Stanford Egyetem tengerészettudományi professzora.

Azok a halak, amelyek a tesztfázis idején élhettek a környékén, már alighanem mind elpusztultak, az újabbaknak pedig nem feltétlen veszélyezteti az életét a sugárzás, a halak ugyanis az atollból ki- és beúsznak, így a sugárzás mértéke sosem állandó.

Palumbi a Guardiannek elmondta, hogy

a tény, hogy egyáltalán van ott élet, és hogy ez az ottani élet próbál felépülni a legdurvább dologból, amit valaha elkövettünk, elég reményt keltő.

Az 1990-es években volt egy előrejelzés, miszerint mára a sugárzás mértéke csökkenni fog. Bár lehetséges, hogy a veszély valóban mérséklődni fog, ám ennek ellenére nem tartják jó ötletnek az őslakosok esetleges visszaköltöztetését.

(Borítókép: A Marshall-szigetek partja a tesztrobbanás pillanatában 1946. júliusban. Fotó: Keystone / Getty Images)