Volosko, a horvát Adria rejtett drágaköve

Rijeka (Fiume) után – az Isztriai-félsziget felé autózva – az E61-es gyorsforgalmi útról kell lekanyarodni az E751-esre Opatija (Abbázia) felé. Néhány kilométerre alig észrevehető tábla jelzi, hogy hoppá, balra lehet letérni Volosko irányába. Ha a sofőr nem eléggé éber, pillanatok alatt Opatijában találja magát. Persze úgy sem jár rosszul, de ha az utazók valami kuriózumra vágynak, kisebb tömegre, békebeli hangulatra, megspékelve történelmi miliővel, bájjal, akkor a fenséges szépségű Preluk-öböl nyugati partján fekvő Voloskót választják.

A „tenger szíve” dobog a halászfaluban

E sorok írója öt évvel ezelőtt fedezte fel ezt a páratlanul kedves halászfalut, amely közigazgatási szempontból Opatijához tartozik. Néhány hete kiderült, hogy már nem lehet elfogultsággal sem vádolni, mert Voloskót idén júliusban Európa „legszebb rejtett drágakövei” közé választotta a European Best Destinations (EBD – Európa Legjobb Úti Céljai) nevű független idegenforgalmi szervezet, amelynek turisztikai portálja több mint hatmillió látogatót számlál. Az ő döntésük alapján került be a település a kontinens több mint 280 úti célja közül a rejtett drágaköveket tartalmazó válogatásba.

Az EBD kommentárja szerint a „tenger szíve” dobog a Kvarner-öböl halászfalujában. Volosko ízletes, friss halételeit és a tenger gyümölcseit kínáló éttermei kötelező látogatási célpontok.

Élvezni fogja a vendégszerető és autentikus légkört Volosko utcáin sétálva, miközben felfedezheti a művészek műtermeit és a művészeti galériákat, de a klapadalok, a jazz-zene és más, kulturális és művészeti események varázslatos élményét is.

Egy 1917-ben született voloskói lakos, ha megérte a 75. születésnapját, elmondhatta, hogy élete során öt országnak volt állampolgára, akár anélkül is, hogy kitette volna a lábát szülőfalujából. Volosko tudniillik 1918-ig az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott, majd 1918-tól az Olasz Királyság, 1943-tól a Független Horvát Állam, 1945-től a titói Jugoszlávia, 1991-től pedig a függetlenné vált Horvátország része lett.

Volosko fejlődése szorosan összefonódott Opatijáéval. A helyi turizmust azonnal fellendítette, amint 1873-tól megindult Budapest és Fiume között a vasúti közlekedés, majd 1908-tól Matulji vasútállomástól villamossal lehetett utazni Opatiján át egészen Lovranig. 

A promenád első szakasza 1899-re készült el, a másik fele 1911-re. Egy szép napsütéses napon, 1894. március 29-én szállt le először Matulji állomáson a vonatról Ferenc József osztrák császár és magyar király (1830–1916), majd elment a vadonatúj sétányon Voloskóba, hogy meglátogassa az ott tartózkodó toszkán főhercegnőt.

Az Andrássy-villa lakója

Ha őcsászári felsége öt évvel korábban érkezik Voloskóba, akkor találkozhatott volna korábbi miniszterelnökével, Andrássy Gyula gróffal (1823–1890) is. Az Osztrák–Magyar Monarchia talán legnagyobb karriert befutó magyar politikusa ugyanis háromszintes villát építtetett 1865-ben az akkor divatba jött partvidéken, Voloskóban, közvetlenül az öböl meredek partján.

A kiegyezést követően Andrássy lett az első magyar miniszterelnök, majd külügyminiszterként (1871–79) nemzetközi hírnévre tett szert, barátságot ápolt Bismarck német kancellárral, és az 1878-as berlini kongresszuson is ő képviselte a Monarchiát. 

Mikszáth Kálmán (1847–1910) ezt írta róla a Vasárnapi Újság 1906. december 9-i számában:

Andrássy Gyula gróf csúcsa volt a magyar úri nobilitásnak és a magyar szellemnek. Ha Deák Ferencz a magyar paraszt inkarnácziója, azoknak összes bölcsesége egy fejben, Andrássy a magyar úr finomsága, charme-ja és szeretetreméltósága desztilált alakban. Nagy úr tudott lenni, a nélkül, hogy gőgös legyen, mindenkit megnyert, sőt megigézett, a nélkül, hogy leereszkedőnek látszanék.

A voloskói villa teraszos kialakítású parkjának támfalán elegáns márványtábla áll, amelyet 2015-ben, a gróf halálának 125. évfordulóján a rijekai magyar szervezetek és a zágrábi magyar nagykövetség közösen avattak fel, a latin nyelvű felirat ma is emlékezteti az utókort az épület egykori híres lakójára.

„Esténként szívesen átmegyek Voloscába”

Érdekes egybeesés, hogy Volosko – vagy ahogy ő nevezte írásaiban: Volosca – másik neves imádója, Márai Sándor (1900–1989) író pár héttel Andrássy Gyula halála után született. A 20. századi magyar irodalom klasszikusa az Adria sós illatának szeretetét valószínűleg felmenőitől örökölte, hiszen dédapja, Grosschmid János (1778–1849) a Tengermelléki kerület sóbányáinak és kamarai javainak főfelügyelőjeként dolgozott Fiumében.

Az Adriához, a Fiume és Abbázia közötti partszakaszhoz fűződő kapcsolatáról így írt Márai az 1941-ben megjelent, Dráma Voloscában című elbeszélésében:

Számomra a tenger, Fiume és Abbázia között, még mindig a »magyar tenger«, akkor is, ha tudom, hogy a történelem időközben odaadta az olaszoknak a Szentkorona Gyöngyét. De más a szárazföld és más a tenger. Ez az öböl mélykék vizével az én külön, szerény és csöndes irredentám. Az egész világból ez az öböl az a hely, ahol a magyarnak közvetlen köze volt a tengerhez. Visszajárok ide, örülök, ha valamelyik fiumei őslakó magyarul felel kérdéseimre, szeretek sétálni Abbázia és Lovrana között, a babér illatú tengerparti sétaúton, ahol szüleink és nagyszüleink udvaroltak már egymásnak, s esténként szívesen átmegyek Voloscába, leülök a part menti kiskocsma előtt, megiszom egy negyed liter isztriai vörösbort, és drámai helyzeteken vagy más ilyen reménytelen feladatokon töröm fejem.

Nem is tagadhatta volna le, hogy otthonosan mozog Voloscában:

Ismeritek azt a kis kocsmát, a voloscai öbölben, ahol a halászok csónakjaikat őrzik? Albergo al Mare, így nevezik. Híres part menti kocsma. Kitűnő scampit sütnek itt, s jó part menti borokat mérnek hozzá. Fiuméból ide járnak át a lumpok meg a szerelmesek, esténként, s ide sétálnak ki az abbáziai fürdővendégek, ha megunják a szálloda főztjét, vagy holdfényben beszélgetni, udvarolni akarnak még vacsora után.

Az amfiteátrumszerű városka egy olasz opera díszletére emlékeztette:

Most tavasszal, elutazás előtt, egy este megint átsétáltam voloscai barátaimhoz. A kis tér, az öböl, a világítótorony, a halászok bárkái, csendes motozásuk a hálók, az ívlámpák között, a tenger ütemes csobbanása, a tér és a városka elvarázsolt magánya, mindez ellenállhatatlanul emlékeztet egy olasz opera második felvonásának díszletére. Olyan zárt az egész, festői és piszkos, omladozó és élettel telített… Mindig úgy ülök itt, mint aki feltévedt a színpadra, s zavartan várja, hogy kiutasítsák, mert rögtön felhúzzák a függönyt és kezdődik az előadás.

Delfinbemutató a kikötőben

A mai Volosko sok mindenben megőrizte Márai Voloscáját. Az Adria kiszögelésében elbújó városkát sok-sok keskeny utcácska, tengerre lefutó kőlépcső, zegzug szabdalja, a barátságos kis kikötőt teraszos vendéglők, illatos kávézók ölelik körbe. Az egyik restaurant a mólóra ülteti ki a betérőket, hogy autentikus környezetben fogyasszák a lignjét (tintahalat) és a dagnjét (feketekagylót). A Mili étterem fürge pincérei pedig közvetlenül a partra helyezik asztalaikat, és vacsora után a vörös Terant vagy a fehér Malvaziját a karnyújtásnyira horgonyzó csónakok és vitorlások ütemes himbálódzására lehet kortyolgatni.

Napközben a strand, a rafinált kialakítású Črnikovica vonzza be a fürdőzőket: a plázs egyik fele homokos, a sziklás hullámtörő másik oldalán viszont apró kavicsos. Virágoznak a vízi sportok is. A szemközti Preluk-öböl a szélvitorlázók paradicsoma. A termikus szél, amit tramontanának neveznek, északról fúj reggelente, napkelte után tetőzik, majd néhány órával később véget ér. Állítólag szeptemberben legjobb itt szörfözni, mint ahogy akkor legízletesebb a lignje is.

(Borítókép: Volosko, Horvátország, a kép előterében az Andrássy-villa. Fotó: Sereg András / Index)