Fidel Castro: forradalmárból kommunista diktátor

Fidel Castro kubai kommunista diktátor 1972 május végén nyolc napra hazánkba látogatott. A protokolláris esemény pikantériáját az adta, hogy Castro és elvbarátai egészen a hatvanas évek elejéig elítélték az 1956-os magyarországi forradalom vérbe fojtását. Miután álláspontjukat revideálták, hamar „testvéri barátság” alakult ki a két nép között. A magyar pártvezetés igazán megadta a módját, testre szabott programmal igyekezett kedvébe járni jeles vendégének. A ferihegyi ünnepélyes fogadtatás után a „legendás forradalmár” és Kádár János nyitott autóval, motoros díszkísérettel hajtott végig Budapest utcáin. Másnap a pártvezérek a színfalak mögött tárgyaltak. Harmadnap a győri Magyar Vagon- és Gépgyárban járt, ahol egy esztergályosnővel keveredett eszmecserébe. Még aznap hadgyakorlatra kísérte el Czinege Lajos honvédelmi miniszter, aki praktikus ajándékokkal halmozta el: 

Negyednap a polgárdi Vörös Csillag termelőszövetkezetbe látogatott, az ötödiken a Balatonra. Az aligai pártüdülőből a Szabadság nevű hajó fedélzetén Kádárral partmenti sétát tettek Tihanyig. A hatodik napon vadászaton vett részt, a lövöldözés végeztével pedig pingpongozott egyet a telki vadászházban. A hetedik napon – szigorúan a munkásosztály és a vele szövetséges parasztság képviselőivel való találkozások után – a haladó értelmiség képzésének egyik fellegvárában, a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen szónokolt jóízűt egy forró hangulatú nagygyűlésen. A nyolcadik nap elutazott.

Gazdag szülők őrült gyermeke

Fidel Castro 1926. augusztus 13-án született egy cukornádültetvényen, a Kuba délkeleti részén fekvő Holguín tartományban, Mayarí város közelében. Apja spanyol bevándorlóként kemény munkával vált sikeres cukornádtermesztővé, aki aztán a birtokán dolgozó szolgálólányt vette feleségül. Fidelnek hét testvére született, három fiú (köztük öccse, Raúl, akinek javára aztán 2008-ban hivatalosan is lemondott elnöki és hadvezetői posztjáról), valamint négy lány.

A cukornádból meggazdagodott szülők 1941-ben Havanna egyik legelőkelőbb gimnáziumába íratták be Castrót, aki nyers természete miatt az őrült (El Loco) becenevet kapta osztálytársaitól. Éles eszű diák volt, de leginkább a sport érdekelte. A középiskola befejezése után, 1945-ben a havannai egyetem jogi fakultásának hallgatója lett, ahol aktívan vett részt a diákok politikai harcaiban. Egyetemi tanulmányait 1949-ben fejezte be, majd rövid ideig magánügyvédként tevékenykedett. Később elnyerte a jogi doktori tudományos fokozatot.

Castro életében két nő játszott komoly szerepet: 1948-ban lett felesége a gazdag családból származó Mirta Díaz-Balart, akitől 1955-ben elvált, de igazi nagy szerelme Celia Sánchez volt, aki kezdetektől fogva közeli harcostársának is számított.

Harc a Batista-rezsim ellen

Az ország történetében 1952. március 10-én következett be fordulat, amikor Fulgencio Batista (1901–1973) katonai puccsal átvette a hatalmat. A Batista-rezsim kiszolgáltatta Kubát az Egyesült Államoknak.

Ekkoriban Ernesto Che Guevarával (1928–1967) szemben Castrót nem a szocializmus, hanem az Amerika-ellenesség hajtotta. Ennek jegyében szervezte meg 1953. július 26-án a Moncada-laktanya elleni támadást 95 társával együtt. A támadás nem sikerült, csak tizenheten maradtak életben, ám a Grand Piedra hegységben őket is elfogták. Batista emberei megkísérelték Castro meggyilkolását, de társai a veszély láttán éhségsztrájkot kezdtek, így sikerült életét megmenteniük.

A felkelők nagy részét kínzásoknak vetették alá, és tárgyalás nélkül kivégezték őket. Az életben maradt felkelők pere viszont nagy nyilvánosság előtt zajlott. Kivéve Castróét, akié a santiagói kórházban, a nyilvánosság teljes kizárásával, egy kórteremben folyt. Csaknem négy órán át tartó védőbeszéde, amelyet utolsó mondatáról – „La historia me absolverá” (a történelem fel fog menteni) – ismernek, valóságos vádirat volt a Batista-rezsim ellen. A szónoklat titokban elterjedt egész Kubában, és szimpatizánsokat szerzett a tizenöt évre ítélt Castrónak.

Batista az Egyesült Államok nyomására kénytelen-kelletlen közkegyelmet hirdetett, így

A végső összecsapás 1958-ban jött el, amikor Batista szükségállapotot rendelt el, és elhalasztotta a választásokat. Válaszul Castro totális háborút hirdetett. Hiába állt szemben Batista tizenkétezer katonája Castro ezer gerillájával, utóbbiak sokkal jobban ismerték a terepet, ami óriási előnyt jelentett. Batista és hívei elmenekültek az országból, a Castro vezette Forradalmi Hadsereg pedig 1959. január 1-jén bevonult Havannába. Győzött a forradalom.

Szocializmus vagy halál

Castro szinte azonnal hozzálátott az ültetvények, bankok és vállalatok államosításához. Emiatt az Egyesült Államok 1961 januárjában megszakította a diplomáciai kapcsolatokat, sőt április 15-én bombázni kezdte Havannát. Két nap múlva a Disznó-öbölnél kubai emigránsok amerikai támogatással partraszállást kíséreltek meg, de támadásuk összeomlott. Az amerikaiak ekkor sem álltak le, 1962 februárjában kereskedelmi embargót rendeltek el Kuba ellen, mire válaszul Castro Moszkva támogatását kérte, és a szovjetek rakétákat telepítettek Kubába.

A két szuperhatalom atomháborúval fenyegető konfliktusa 1962 őszén békésen megoldódott, de ennek az lett az ára, hogy Kuba a Szovjetunióhoz és a kommunista ideológiához kötődött. Castróék felszámolták a földbirtokos osztályt, bevezették a gazdaság központi irányítását, Kuba fő exportcikke, a nádcukor a szocialista országokba került. Kuba 1972-ben belépett a KGST-be, miközben aktív tagja maradt az el nem kötelezett országok csoportjának. Castro teljhatalmú vezetőként kiadta a jelszót: „Szocializmus vagy halál.”

Bár az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) éjjel-nappal szemmel tartotta Castrót, a kubai vezető stabilan kormányozta országát. 

1960. szeptember 26-án az ENSZ-ben tartott legendás beszéde, amelyben végig az Egyesült Államokat bírálta, nem kevesebb, mint 269 percig tartott. A csúcsot 1986-ban állította fel Havannában, a Kubai Kommunista Párt III. kongresszusán, amikor hét órán és tíz percen át nyomta a szöveget.

2006. július 31-én jelentették be, hogy Castro súlyos bélműtéten esett át, és ezért „ideiglenesen” átadja a hatalmat öccsének, Raúl Castrónak. 2008. február 19-én pedig elnöki, kormányfői és hadvezéri megbízatásáról is lemondott Raúl javára, de azért a pártfőtitkári tisztséget megtartotta. Aztán 2011. április 19-én megvált a Kubai Kommunista Párt első titkári posztjától is. 2016. november 25-én hunyt el. A Santa Ifigenia temetőben temették el Santiago de Cubában. Végrendeletében megtiltotta, hogy utcákat, szervezeteket nevezzenek el róla, vagy szobrokat állítsanak fel emlékére.

Kuba a Castro-korszak után

A Castro-korszak mély nyomokat hagyott Kubán. Öt évtizeden át mindenki állami alkalmazott volt az országban, központi bérlista alapján kapta szerény fizetését. Napjainkig fennmaradt a kettős pénzrendszer. A nemzeti valuta a kubai peso (CUP). Létezik a konvertibilis kubai peso (CUC) is, aminek árfolyamát az USD-hoz rögzítették: 1 CUC = 1 USD. Egy konvertibilis peso 25 kubai pesót ér. A havi átlagfizetés az állami szférában 2018-ban 777 CUP, azaz 31 amerikai dollár volt, úgy kilencezer-párszáz forint.

A súlyos energiahiány miatt gyakran szünetelt az áramszolgáltatás, üresen tátongtak az üzletek polcai. Az országban jegyrendszer működött, és működik jelenleg is, a legfontosabb élelmiszereket csak meghatározott mennyiségben lehet megvásárolni. Az alultápláltság okozta vakság, illetve a terhes nőket sújtó vérszegénység rohamosan terjedni kezdett. Az emberek jobb híján cukros vizet ittak, és megettek mindent, amihez hozzá lehetett jutni. 

Az elavult gépjárműpark, a rossz tömegközlekedés és az üzemanyaghiány miatt a bicikli lett a fő közlekedési eszköz. Havannában például negyedmillió kerékpárt osztottak szét orvosoknak, tanároknak és más szakembereknek, hogy bejuthassanak a munkahelyükre. Törvénnyel tették kötelezővé az állami autókat használó hivatalnokoknak, hogy munkába menet minden stoppost felvegyenek, aki csak befér a kocsijukba.

Minden rosszban van valami jó. A biciklizés elterjedése és a zöldség- és gyümölcsfogyasztás miatt a lakosság egészségügyi állapota jelentősen javult. 

Ami a klímaváltozást illeti, Kubában nincsenek kemény telek, így a jelentős széndioxid-kibocsátást okozó fűtési rendszereket sem kellett kiváltaniuk.

Leginkább az emberi jogok sínylették meg a Castro-korszakot. A sajtószabadság napjainkban is csorbult, az országban cenzúrázzák és monopolizálják az internet használatát.

(Borítókép: Motoros díszkíséret vezeti fel a Fidel Castrót, a Kubai Köztársaság forradalmi kormányának elnökét (az autóban balra) és Kádár Jánost, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága első titkárát (az autóban jobbra) szállító autókaravánt a Rákóczi úton 1972. május 30-án. Fotó: Vigovszki Ferenc / MTI)