Egészen máshogy élik meg a szovjet örökségüket a volt tagállamok

„A Szovjetunió felbomlását egyértelműen egy katasztrófának látom, amelynek negatív következményei voltak és ma is vannak az egész világra nézve. Semmi jót nem kaptunk a felbomlástól” – mondta korábban Aljakszandr Lukasenka belarusz elnök, miközben az ország egy 1918-ban történt, néhány hónapnyi rövid időszakot leszámítva 1991-ben válhatott először független és szuverén állammá.

„A szuverenitások felvonulása” – így vonult be a történelembe az a folyamat, amikor a nyolcvanas évek végétől kezdve a szovjet tagköztársaságok megkérdőjelezték az uniós törvények elsőbbségét a saját köztársasági törvényhozással szemben. Ennek végeredményeként elsőként Litvánia jelentette be a kilépését a Szovjetunióból 1990. március 11-én, majd fél éven belül Vilniust követte Lettország, Észtország és Örményország. 1991-re a Szovjetunió recsegett, repedezett, de még mindig úgy tűnt, hogy valamilyen formában megmenthető. A végső döfést a szocialista államok szövetségére Borisz Jelcin és Mihail Gorbacsov versengése, majd az 1991. augusztusi puccskísérlet jelentette – ez utóbbi után nyilvánvalóvá vált, hogy a projektnek vége, és augusztus folyamán hét újabb tagköztársaság jelentette be a kilépését. A Szovjetunió végét végül az 1991. december 8-án, orosz, ukrán és belarusz vezetők által titokban aláírt belovezsi szerződések deklarálták.

A Szovjetunió felbomlásával és a hidegháború végével a legtöbb európai gondolkodó őszintén hitte, hogy létrejöhet egy egységes és szabad Európa, amely Lisszabontól egészen Vlagyivosztokig terjed. Ezek a remények azonban nem váltak valóra – Oroszország 2005 után befelé fordult, és fokozatosan eltávolodott a nyugati világtól, a posztszovjet térség számos államában pedig nem következett be a jogállamiság és a demokratikus intézmények európai mintára történő kiépülése.

Az elmúlt három évtizedben a Szovjetuniótól függetlenségüket elnyerő államok rendkívül különböző utat jártak be, aminek a hátterében a földrajzi pozíció, a kulturális és történelmi különbségek, valamint a geopolitikai helyzetük játszott meghatározó szerepet. A három balti állam rövid idő leforgása alatt az Európai Unió részévé vált, miközben a földrajzi spektrum másik végén, Közép-Ázsiában autokratikus, esetenként diktatórikus berendezkedés épült ki. 

Hasonló a helyzet a szomszédos, autokratikus berendezkedésű Tádzsikisztánban is, ahol 1994 óta Emomali Rahmon irányít.

Az előbbiben Nurszultan Nazarbajev lemondása, az utóbbiban Iszlám Karimov halála politikai és gazdasági nyitást és felülről vezérelt demokratikus reformokat eredményezett. Üzbegisztánban éppen a héten, október 24-én tartanak elnökválasztást, amelyet minden eddiginél szabadabb légkörben rendeznek meg.

A tizenöt volt szovjet országból hat (Ukrajna, Moldova, Belarusz, Grúzia, Azerbajdzsán és Örményország) pedig valahol Nyugat-Európa és Oroszország között lavíroz, változatos sikerekkel, ami egyáltalán nem segítette a politikai stabilitásukat. Ukrajna, Grúzia és Moldova jár közülük a legközelebb a Nyugathoz, miután néhány éve társulási megállapodást írtak alá az Európai Unióval.

A legszembetűnőbb különbséget talán a két szomszédos állam, Ukrajna és Belarusz között láthatjuk. Nurszultan Nazarbajev kazah elnök két évvel ezelőtti lemondása óta Belarusz vezetője, Aljakszandr Lukasenka a posztszovjet térség leghosszabb ideje hatalomban lévő elnöke, aki az ország első független elnökválasztása óta – immár 27 éve – vezeti az országot. A nemzeti ébredés néhány évig tartó időszaka után Lukasenka visszanyúlt a szovjet örökséghez, visszaállította a korábbi szovjet jelképeket, és a legnagyobb vállalatokat állami kézben tartotta meg. Belaruszban ma is KGB-nek hívják a titkosszolgálatokat, a helyi börtönök több száz politikai elítéltet rejtenek, a médiát és az internetet pedig keményen cenzúrázzák. Ennek megfelelően Minszkben a legtöbb posztszovjet országhoz képest nem is ünneplik meg a függetlenség elnyerését – a hivatalosan július 3-án ünnepelt függetlenség napja a belarusz főváros német megszállástól való felszabadításáról emlékezik meg.

Nem is lehetne nagyobb a különbség Ukrajnával, amely a függetlensége óta két forradalmon van túl, hat elnököt választott, deklarálta az Európai Unióhoz és a NATO-hoz való csatlakozás igényét, és aktívan fellép a szovjet örökséggel szemben. Kijev az augusztus 24-én ünnepelt függetlenség napját egy nagyszabású katonai felvonulással és egy élő szereplős történelmi előadással ünnepelte meg, amelyben a szovjet időszak az ukrán történelem legtragikusabb pillanatain keresztül köszöntött vissza.

A legtöbb posztszovjet államban így

és a saját szerepüket, a közös múltjukat is más-más prizmán keresztül látják. Ahogy Ukrajna első elnöke, Leonyid Kravcsuk mondta öt évvel ezelőtt: „Ukrajna büszke lehet arra, hogy ez volt és ez lett az az ország, amely 1991-ben elpusztította a Szovjetuniót – az utolsó, legfélelmetesebb birodalmat.”

(Borítókép: Tömegek gyűlnek össze a ma Szentpétervár területén található Palota téren a szovjet államcsínykísérlet idején, 1991. augusztus 20-án. Fotó:  Yuri Belinsky / Nikolai Berketov /TASS / Getty Images)

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!