Koronavírus adatok

2021. nov. 29.
Oltottak Kórházban Elhunytak Fertőzöttek
Taksony
1 °C
4 °C

Milyen lesz az új német külpolitika?

GettyImages-1235272106
2021.11.13. 11:56
Nagyon komolyak az elvárások a kül- és biztonságpolitika terén a következő kancellárral és a kormányával szemben.

Bár az új német szövetségi parlament már összeült, a kormány felállítása még várat magára, tekintve, hogy a koalíciós tárgyalások csak nemrég kezdődtek meg a szociáldemokraták, a zöldek és a liberálisok között, megnyitva az utat egy „jelzőlámpa-koalíció” létrehozásához. A belpolitikai stabilitásra márpedig a jelenlegi nemzetközi helyzetben mihamarabb szüksége van nemcsak Németországnak, hanem egész Európának is. A globális nagyhatalmi verseny fokozódni látszik, a nemzetközi közbeszédben új hidegháborút emlegetnek az Egyesült Államok és Kína között. Ursula von der Leyen szeptemberi helyzetértékelő beszédében hangsúlyos szerepet kapott az Európai Unió világpolitikai szerepének erősítése, Charles Michel, az Európai Tanács elnöke a 2022-es évet az európai védelem évének nyilvánította, Emmanuel Macron elnök az afganisztáni kivonulás kapcsán pedig ismételten egy európai haderő felállítására szólított fel.

Ezen európai ambíciók egyike sem képzelhető el a kontinens vezető politikai és gazdasági hatalma nélkül. Németország nemzetközi súlya ellenére a kül- és biztonságpolitikai témák a kampány alatt mégis eltörpültek az olyan kérdések mellett, mint a klímasemlegesség vagy a minimálbér. Maga a jövendő külügyminiszter személyéről sem lehet még sok mindent tudni. Tekintve, hogy a Zöldek a környezetvédelmi tárcát akarják majd a kezükben tartani, a liberálisok vezetője, Christian Lindner pedig a pénzügyminiszteri posztra vágyik, esélyes, hogy a külügyi tárcát valamely kevésbé karizmatikus személyiség fogja betölteni.

Már elmúltak azok az évek, amikor Hans-Dietrich Genscher- vagy Joschka Fischer-kaliberű politikusok menedzselték a német külpolitikát,

az elmúlt 10 évben a poszt határozottan veszített presztízséből (a német társadalom szerint Heiko Maasnak felelősséget kellene vállalnia a kudarcos afganisztáni kivonulásért), így a fő külpolitikai lépéseket Angela Merkel tette meg. Annegret Kramp-Karrenbauer pedig hiába jön elő merész tervekkel és beszédekkel, a védelmi miniszternek lényegében nincsen beleszólása a magas szintű stratégiai kérdésekbe.

2014–2015 folyamán a német kül- és biztonságpolitikai diskurzusban hangsúlyosan megjelent a nagyobb nemzetközi felelősségvállalás ambíciója, amely a mai napig vezető német politikusok és a parlamenti pártok (a szélsőbaloldali Linke és a szélsőjobboldali AfD kivételével) egységes támogatását élvezi. Legutóbb Frank-Walter Steinmeier szövetségi elnök az ENSZ Közgyűlésének szeptemberi ülésén hangsúlyozta, hogy bármi történjék is a szövetségi választásokon, a világ nemzetei továbbra is számíthatnak Németországra. Ezen irányvonal gyakorlati végrehajtása terén azonban a Merkel-kormányok teljesítménye vegyes képet mutatott. Több szakértő is a legfőbb problémát abban látja, hogy nem lett tisztázva, hogyan is kellene Németországnak nagyobb nemzetközi felelősséget vállalnia.

A felemás német nemzetközi teljesítményben maga Angela Merkel személye is szerepet játszott: a kancellár stratégia helyett mindig rövid távú taktikai lépésekben gondolkodott, nem hitt hosszú távú víziókban. A nemzetközi válságok kezelésében mindig az elhúzódó, lassú tárgyalások híve volt, kerülte a hirtelen elhatározásokat, hagyományos pacifistaként ódzkodott a katonai fellépésektől, a gazdasági és biztonsági ügyeket pedig egymástól külön kezelte. Utóbbira szemléletes példa az Oroszországgal való kapcsolat, melyben Merkel személyesen állt ki az Északi Áramlat 2 mellett, ugyanakkor Litvániában is állomásoznak német katonák a NATO megerősített, előretolt jelenléte keretében.

A német kül- és biztonságpolitika terén érthető módon tehát nagyok az elvárások a következő kancellárral (nagy valószínűséggel Olaf Scholz) és kormányával szemben. A külpolitika fő irányainak kijelölésében a kancellár központi szerepet tölt be, ebből fakadóan ha valamiféle előrejelzést szeretnénk adni, elsődleges szempont lehet Scholz külpolitikáról vallott nézeteinek áttekintése. Scholz tagadhatatlan előnye pénzügyminiszteri tapasztalata, így már komoly rálátással bír az ország lehetőségeire. A három kancellárjelölt közel másfél órás külpolitikai vitájában a szociáldemokrata jelölt feltűnően kitűnt higgadtságával, a vita végén Baerbock és Laschet egyaránt elismerte pragmatikus hozzáállását.

Mindezt jól szemlélteti, hogy Scholz elkerülhetetlennek tartja a 21. századi világrend multipoláris jellegét, amelynek szerinte, ha tetszik, ha nem, a nyugatitól eltérő értékrendű országok is részesei. Így tehát Kínával és Oroszországgal szemben egységes európai fellépést, de békítő párbeszéd fenntartását hangsúlyozza. Merkel politikai stílusához hasonlóan tartózkodott az egyértelmű állásfoglalásoktól, ügyesen kikerülve a provokatív témákat. Így például a kérdésre, hogy Németország továbbra is fog-e fegyvereket exportálni autoriter közel-keleti államoknak, azt válaszolta, hogy óvatos felügyelet alatt, de igen. A kérdést, hogy a Bundeswehr fog-e harci drónokkal rendelkezni, úgy hárította, hogy a közös európai fejlesztésű Eurodrón-projekt már elindult (amely felszerelhető precíziós fegyverekkel, de erről Scholz hallgatott). Itt érdemes megjegyezni, hogy harci drónok beszerzéséről szóló vita Németországban már közel 20 éve húzódik.

Az SPD és a Zöldek korábban határozottan ellenezték ezen eszközök beszerzését különböző etikai és nemzetközi jogi szempontokra hivatkozva, csak az idei választási időszakban változott álláspontjuk – ebben nagy szerepet játszhatott a tavaly őszi örmény–azeri konfliktus, amely nyilvánvalóvá tette, hogy harci drónokra minden modern haderőnek szüksége van, még a Bundeswehrnek is.

Scholz más kérdésekben egyértelműen állást foglalt: Ukrajna NATO csatlakozására nemmel válaszolt, az uniós közös kül- és biztonságpolitikában Franciaországgal szorosan együttműködve minőségi többségi döntéshozatal bevezetését (és távoli célként közös európai haderő felállítását) sulykolta, az Északi Áramlat 2 projektet pedig nem akadályozná meg. Bár Scholz előszeretettel hangsúlyozza, hogy pénzügyminiszterként kiállt a védelmi költségvetés emelése mellett (jelenleg 53 milliárd euróval a bruttó hazai termék 1,5 százalékát teszi ki, elmaradva több európai ország mögött is),

valószínűtlen, hogy a védelmi kiadások egy szociáldemokrata vezetésű kormány alatt elérnék az amerikaiak által sulykolt 2 százalékot,

tekintve, hogy sem a kancellárjelölt, sem a párt vezetősége nem támogat semminemű további emelést, sőt a jelenlegi költségvetési tervezés 2025-re 45,6 milliárd euróra történő csökkenést irányoz elő. Mindenesetre Scholz a transzatlanti kapcsolatot új alapokra kívánja helyezni, közösen fellépve a klímavédelem és a fegyverzet-ellenőrzés terén.

Fontos leszögezni, hogy bizonyos alapvető irányokról szilárd, kormányoktól és kancellároktól független konszenzus van, és ezek az irányok lényegében Konrad Adenauer óta a német kül- és biztonságpolitika alappilléreit képezik. Ezek az Európai Unió, a NATO, az ENSZ, illetve a francia–német együttműködés iránti elköteleződések, amelyek a „jelzőlámpa” pártok előzetes koalíciós dokumentumában is megtalálhatók, ezen alapvető irányokban tehát folytonosság lesz a következő kormány esetében is. Ahogy arra német szakértők is felhívták a figyelmet, a dokumentum a pártok közötti jelentős mértékű kompromisszumkészségről is árulkodik, tekintve, hogy olyan újdonságok is megjelennek benne, mint egy minisztériumokon átívelő nemzeti biztonsági tanács felállítása, amelyet korábban a CDU–CSU-n kívül csak az FDP tartott fontosnak, az SPD egyáltalán nem, a Zöldek pedig ellentmondásosan említették.

További közös pont a klímavédelmi intézkedések finanszírozása melletti kiállás (amely különösen a Zöldek vesszőparipája), ami bizonyítja, hogy a klímavédelem már egyre inkább a nemzeti biztonság szerves részét képezi, és a jövendő német kormány határozottan ki fog állni érte a nemzetközi fórumokon.

A német külpolitikai napirendet jelenleg meghatározó témákban azonban számos kérdőjel van. Scholzcal összhangban az FDP is a Kínával való kapcsolatok fejlesztését tartja szükségesnek, azonban a Zöldek kritizálják a szoros kereskedelmi partnerséget (Németország első számú kereskedelmi partnere jelenleg Kína). Oroszországot tekintve a liberálisok hangosabban kritizálják Putyint, sőt a Zöldek szükség esetén tovább szigorítanának a gazdasági szankciókon. Annalena Baerbock többször is kifejezte, hogy az Északi Áramlat 2-t leállítaná, helyette környezetbarát technológiákra támaszkodna.

Azt szinte biztosan állíthatjuk, hogy a várakozásokkal ellentétben az Egyesült Államokkal való kapcsolat további kiüresedésére vagy akár elhidegülésére számíthatunk.

Ennek oka egyfelől, hogy Joe Biden a külpolitikai retorikája ellenére számos tekintetben valójában a trumpi hagyományokat követi, az amerikai fókusz Ázsia és különösen Kína felé fordulása a 2020-as években tovább fog folytatódni. Másfelől úgy tűnik, hogy az új német kormány nem fogja magát megerőltetni a védelmi költségvetés emelésében, amelyet az amerikaiak évek óta sulykolnak: a Zöldek és az SPD egyetértve feleslegesnek tartják a 2 százalékos célt, a biztonságpolitikát elsődlegesen a fejlesztéspolitikára alapoznák, a liberálisok pedig – ügyesen megkerülve a kérdést – a költségvetés 3 százalékát együttesen fordítanák védelemre, diplomáciára és fejlesztéspolitikára.

Mindez a Bundeswehr strukturális problémáinak elhúzódását, így a német védelempolitika további visszafogottságát is magával fogja hozni. A francia–német politikai kapcsolatokra szintén kihathat, ha a szociáldemokraták és a Zöldek szigorított, morális elveken alapuló fegyverexport-politikát folytatnak a nagyhatalmi ambíciókat szem előtt tartó franciákkal szemben – ez esetben a jelenlegi és jövőbeli fegyverzeti együttműködések, sőt Macron védelmi unióról szóló víziói is veszélybe kerülhetnek. A magyar–német politikai kapcsolatokra vonatkozóan szintén kevés javulásra, inkább stagnálásra számíthatunk. Bár biztató jel, hogy a gazdasági és védelmi kapcsolatok továbbra is virágzanak, és hogy Olaf Scholz a merkeli utat követve a dialógus fenntartását hangsúlyozta, a Zöldek határozottan élnének a jogállamisági mechanizmussal. A német ipar zöldenergiára való átállása, valamint a magyar jobboldal és a „jelzőlámpa” koalíció pártjai közötti szoros kapcsolat hiánya sem kecsegtet sok pozitívummal.

A német külpolitika természetét figyelembe véve, amelyet inkább a folytonosság jellemez, a „poszt-merkeli” években sem várhatók alapvető paradigmaváltások. Míg a nemzetközi béke és biztonság iránti elköteleződés retorikai szinten megmarad a vezető politikusok körében, addig ez a német társadalmat nem fogja különösképpen megmozgatni. Szemléletes a Bundeswehr Hadtörténeti és Társadalomtudományi Központja által készített tavalyi felmérés, miszerint

a német társadalomnak mindössze 33 százaléka támogatja a Bundeswehr harctéri bevetését,

ezzel szemben 81 százalékos többség a diplomáciai tárgyalásokkal ért egyet. Ugyanígy beszédes a Müncheni Biztonságpolitikai Konferencia megbízásából készült tavalyi felmérés, amely szerint a megkérdezetteknek csak 38 százaléka szeretné, ha Németország aktívabban lépne fel válságok kezelésében.

Valószínű, hogy a politika nem fog fajsúlyosabb gyakorlati lépéseket tenni, már csak azért sem, mert a német exporthatalom fenntartása nem engedhet meg egy asszertívabb külpolitikát amellett, hogy a Zöldeknek és az SPD-nek köszönhetően bizonyos fokú elfordulásra számíthatunk az értékelvűség felé. Mindazonáltal a lassan változó német kül- és biztonságpolitika kockázatot is jelent Európa számára, a világban zajló geopolitikai versengés és válságok sorozata márpedig gyors és határozott Németországot kívánna meg.

A szerző Speck Gyula tanársegéd a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok és Diplomácia Tanszékén

(Borítókép: A Bundeswehr tagjai harckocsi mellett állnak 2021. szeptember 15-én. Fotó:  Jens Schlueter / Getty Images)