Egy rossz lépés, és megszűnik az általunk ismert világ

Rég nem látott módon kiéleződtek a különbségek a világ két katonai hatalma és – mondhatni – régi vetélytársai között, a húrt pedig mindkét fél, így az Amerikai Egyesült Államok és Oroszország is addig feszítette, hogy a geopolitikai sakkjátszmában vízválasztóhoz érkeztek. A jelenlegi helyzetben elég bármelyik féltől egy óvatlan lépés, és olyan láncreakció indul el, amely – nem túlzás kijelenteni – gyökeresen átalakítja az általunk ismert világrendet. Vélhetően ezért is folytatott videomegbeszélést Joe Biden amerikai és Vlagyimir Putyin orosz elnök, hogy tisztázzák, kinek milyen elvárásai vannak a másik féllel szemben a patthelyzet feloldása, de inkább fenntartása érdekében. 

Ha konkrét követelés elhangzott a tárgyaláson, az a jogi garanciák kérése volt az orosz féltől arra, hogy a NATO nem terjeszkedik tovább Kelet-Európában, és nem létesít Oroszországra fenyegetést jelentő fegyverrendszereket a föderáció határai közelében. Mint azt tette például Romániában és Lengyelországban. Az orosz hivatalos álláspont szerint az említett uniós országokban elhelyezett légvédelmi rakétarendszerek percek alatt átprogramozhatóak támadófegyverekké. 

Joe Biden eközben Ukrajna szuverenitását és területi egységét hangsúlyozta orosz hivatali kollégájának, ami – bár nyilvánosan fogadkozott, hogy egy orosz támogatás esetén Washington megadja a szükséges támogatást Ukrajnának – csöppet zavaros annak tekintetében, hogy a NATO főtitkára, Jens Stoltenberg napokkal korábban arról beszélt, hogy az észak-atlanti szövetség nem avatkozik bele a potenciális, kiterjedt konfliktusba Ukrajnában, ha az oroszok úgy döntenek, mégis megindulnak. 

Oroszország határai végtelenek

Moszkva a maga részéről hatásos és nehezen támadható retorikával él, amikor azzal vádolják, hogy birodalmi mentalitásából fakadóan nem bír megmaradni saját határain kívül, Putyin pedig – egy korábbi elszólására utalva, miszerint a Szovjetunió összeomlása volt a XX. század legnagyobb geopolitika katasztrófája – fel akarja éleszteni a régi szocialista birodalmat. 

Az orosz államfő valamikor viccelődött is azzal egy díjátadón, hogy Oroszország határtalan. Ezen persze mindenki jót nevetett, köztük Szergej Sojgu védelmi miniszter, de valószínűleg Lengyelországban, a balti államokban és legfőképp Ukrajnában már korántsem értékelték volna ennyire a poént. 

Victoria Nuland neve gyakorlatilag szitokszó az orosz diplomáciában, a figyelemre méltó karrierrel bíró szakdiplomata fontos szerepet játszott abban, hogy Ukrajnát a Nyugat felé tereljék, és végső soron 2014-ben megbuktassák Viktor Janukovics oroszbarát ukrán elnököt, kirántva Ukrajnát az orosz befolyási övezetből. Nem véletlenül nevezik a kijevi Függetlenség téri eseményeket államcsínynek Moszkvában.

Az ukrajnai forradalom után nagyon gyorsan helyet cserélt a kormánypárt az ellenzékkel, és szinte azonnal oroszellenes törvényeket fogadtak el, a reform köpönyegébe bújtatva azt, hogy a Janukovics-éra korábbi törvényeit és megállapodásait felmondták. 

Bár 2010-ben megállapodás született Moszkva és Kijev között arról, hogy olcsó orosz gázért cserébe 2042-ig meghosszabbítják a fekete-tengeri orosz flotta bázisainak lízingjét, a Kreml vélhetően attól tartott, hogy „az amerikai befolyás alá került” ukrán vezetés ezt is semmissé teszi. 

Mindenki emlékszik rá, meg is érkeztek az „udvarias zöld” emberkék a Krímbe, és gyorsan megnépszavaztatták a félsziget elszakadását Ukrajnától, miközben Kelet-Ukrajnában ugyancsak megjelentek Moszkva emberei, feltüzelve a népet arra, hogy kövessék a Krím példáját. Ebből katonai konfliktus lett, „Donyeck bányáiból hirtelen orosz tankok és fegyverek kerültek elő”. 

Tény, hogy a kelet-ukrajnai konfliktus a mai napig nem került rendezésre, ami egyfajta biztosíték arra, hogy Ukrajnát felvegyék a NATO-ba, hiszen egy aktív háborúban részt vevő ország magával rántaná az egész szövetséget egy konfrontációba Oroszországgal.

Úgy tűnik, Ukrajna már jó ideje Washington és Moszkva egyik kelet-európai sakkjátszmájának színtere, ami nem 2014-ben kezdődött; már 2004-ben, az akkori elnökválasztáson elkövetett csalások miatt polgári ellenállás formájában testet öltő narancsos forradalom Amerika javára billentette az alig 13 év függetlenségnek örvendő Ukrajna beállítottságát.

A 2014-es események azonban nyílt konfliktushoz vezettek, így az Egyesült Államok előránthatta szankciós fegyvernemét, elindítva Oroszország gazdasági elszigetelését, amire válaszul Vlagyimir Putyin parancsot adott a fegyveres erők, beleértve az atomarzenál korszerűsítésére.

Bár hangzatos gazdasági büntetőintézkedéseket emlegetni, úgy tűnik, az eddig Oroszország ellen hozott szankciók nem roppantották meg az országot, bármennyire is romlott az életszínvonal a Nagy Medve birodalmában. Az is igaz ugyanakkor, hogy a Navalnij-féle év eleji tüntetéseken nem feltétlenül az ellenzéki politikus iránt érzett szimpátiából vonultak ezrek utcára, sokakat éppen a gazdasági helyzet és a kilátástalanság vezérelt. 

Az, hogy Antony Blinken amerikai külügyminiszter azzal fenyegette meg Moszkvát, hogy sokkal keményebb szankciókat vetnek be ellene, ha megtámadja Ukrajnát, arra utal, hogy a Nyugat mindeddig nem lőtte el az összes „lőszerét”, elő tud hozakodni ütőkártyákkal téthelyzetben, ahogy az is fegyvertény, hogy Washington kezét visszafogta egyik legjelentősebb szövetségese, Berlin. 

Merthogy bármennyire is tiltakoztak az amerikaiak, csak megépítésre került az Északi Áramlat 2 gázvezeték, amellyel Oroszország meg tudta kerülni Ukrajnát, így nyomást gyakorolva Kijevre, és megfosztva őt egyik fontos bevételi forrásától, a tranzitdíjaktól, illetve növelni tudta befolyását Európában, hisz, mint láthattuk, könnyedén tudja manipulálni a gázdíjakat. Mindennek ellenére a német vezetés jelentős része, köztük az ország új kancellárja, Olaf Scholz is nagy támogatója a gázvezetéknek,

Washington korábban azzal fenyegetőzött, hogy szankciókat vet ki a gázvezetékre, de ez visszafele is elsülhetett volna, egyrészt azért, mert Európa gázellátásának 40 százalékát Oroszország biztosítja, amit aligha tudna Amerika pótolni LNG-jével (cseppfolyósított földgáz), hiszen erre még nem épült ki a megfelelő infrastruktúra, másrészt ha megtorpedózza a projektet, akkor csak európai szövetségeseit bünteti meg. A képlet egyszerű: ha csökken a kínálat, emelkedik az ár, továbbá átrendeződnek az európai energetikai erőviszonyok, hiszen máshonnan is érkezik orosz gáz Európába. Magyarország például már déli irányból, a Szerbiával közösen épített interkonnektoron, valamint Ausztriából jut hozzá az energiahordozóhoz. 

A keddi elnöki egyeztetés után le is került az asztalról az Északi Áramlat 2 büntetőintézkedésekkel való sújtása, az amerikai képviselőház ki is vette az aznap megszavazott védelmi költségvetési törvényből a vonatkozó cikkelyt. Terítéken maradt viszont egy sokkal nagyobb csapásmérő fegyver: 

Mondani sem kell, ez megbonyolítaná a gázszállítással kapcsolatos pénzügyeket, legyenek azok akár az Északi Áramlat 2-t tulajdonló és a tervek szerint kizárólagos alapon működtetni kívánó Nord Stream 2 AG üzleti manőverei. 

Tehát egyfajta patthelyzet alakult ki Washington és Moszkva között, aminek fenntartásában egyelőre úgy tűnik, mindkét fél érdekelt. „Ha te ezt léped, én ezt lépem” alapon néznek farkasszemet egymással a rivális felek. Amennyiben lépésre kényszerül valamelyik fél, például Oroszország – már ha van ilyen forgatókönyv a Kremlben – mégiscsak megtámadja Ukrajnát, a fent idézett ukrán mondás lesz érvényes, miszerint „amikor az urak harcolnak, a paraszt fején csattan az ütés”. 

Óceánia, Eurázsia és Keletázsia

Amit Washingtonban minden bizonnyal észben tartanak, és ezt európai szövetségesei is jól tudják, hogy sokkal nagyobb figyelmet kell szentelni az Egyesült Államok hegemóniájára nagyobb veszélyt jelentő Kínára. 

Az amerikai képviselőházban kétpárti egyetértés volt abban, hogy növelni kell a védelmi kiadásokat, így 24 milliárd dollárral fölé lőttek a Biden elnök által megállapított költségvetési határnak. Ezt a Kína és Oroszország jelentette fenyegetéssel indokolták, pedig a demokrata elnök azt szerette volna elérni, hogy a védelmi kiadások stabil görbét vegyenek fel, a fenyegetések elhárítását technológiai fölénnyel biztosítsák, nem amerikai katonák nagyszámú telepítésével. Ehelyett új haditechnikai eszközök, köztük hadihajók és harci repülők beszerzése mellett döntöttek a törvényhozók. 

Washington döntése arról, hogy növeljék a védelmi kiadásokat, tökéletesen illeszkedik a globális tendenciába, ezalól a V4-es országok sem képeznek kivételt. Kelet-Ázsiában sem csak Kína mozgolódik, az egész térségre jellemző a fegyverkezési láz, ami szakértők szerint éppen, hogy a kontinens biztonságát veszélyezteti, semmint biztosítaná azt. 

Ázsiának is megvan a maga Ukrajnája, ez pedig Tajvan szigete, amely az utóbbi időkben a kínai–amerikai szembenállás, valamint a kínai háborús hangulatkeltés központi témájává vált. Az Egyesült Államok egyik jelentős szövetségese, Japán pedig régi, második világháborús sebeket tépett fel Kínában azzal, hogy a szigetországnak a teljes pacifizmusról való letérését egyengető Abe Sinzó volt kormányfő kijelentette, Tajvan ügye Japán ügye is. 

Megfigyelők egy része már a harmadik világégést vizionálja, a népszerű videójáték-klasszikus Command and Conquer Red Alert, valamint a Generals-sorozat beteljesülését jósolva a közeljövőben. Mások George Orwell 1984 című regényének világképét látják kirajzolódni az atlaszon, ahol a nyugati Óceánia háborúzott éppen Eurázsiával vagy Keletázsiával. 

Elemzők szerint Moszkva és Peking (Eurázsia és Keletázsia) éppen közös érdekek mentén barátkoznak, mert mindkettejüknek megvan egy befolyási övezete, amelyben Óceánia okvetlenkedik. Éppen ezért suttognak arról szakértők, hogy múltidéző lenne, ha a két katonai hatalom megegyezne arról, hogy egy érdekszövetség keretében lépnek hadi útra, ha a helyzet úgy hozza. A legvészjóslóbb forgatókönyv így néz ki: ha Kína a nem békés utat választja a tajvani egyesítéshez, Oroszország is megindul Ukrajna irányába. 

Belülről rothad az alma

Mindeközben Washingtonnak is oda kell figyelni a belpolitikai tendenciákra is, hiszen Donald Trump elnökségével az Egyesült Államokban dübörög a politikai megosztottság, a kibertér nemcsak a hackerek játszóterévé vált, hanem az információs háború csataterévé. 

Oroszország tudatosan is vetíti azt az imidzset magáról, amely szembe tud helyezkedni a balliberálisnak nevezett folyamatokkal. Vlagyimir Putyin orosz elnök nemzetközi megítélése bár vitatott, sokakban szimpátia érzését kelti, gyakran politikai beállítottságnak megfelelően.

Csakhogy az Egyesült Államokban sem Oroszország már feltétlenül az első számú vetélytárs, pláne, hogy a hangsúly áttolódott Kínára. Mi sem bizonyítja ezt jobban az, hogy a Magyarországot példaértékű országként leíró Tucker Carlson, a Fox News megmondóembere kedd este keményen nekiment Joe Bidennek, védelmébe vette Vlagyimir Putyint és az orosz álláspontot Ukrajnával kapcsolatban, miközben bírálta a NATO-t. Meglehet, a cél a demokrata kormányzat aláásása volt, de mégiscsak, kinek a javára sült el? 

(Szabad Európa/RIA Novosztyi/Korreszpongyent/Newsweek/New York Times/Fox News/Vedomosztyi/Economist/Global Times)

Borítókép: Orosz lázadók rakétákat lőnek Ukrajnára 2015. február 13-án. Fotó: Pierre Crom / Getty Images)